Sokan érzik úgy, hogy az egyház és a különböző egyházi képzések nem a való életre készítik fel a hallgatókat. A nyugati civilizációban egyre csökken az egyháztagok száma. Vajon az egyház válsága az egyházi képzés válsága is? A Kapcsolat Akadémia novemberi alkalmán az okokról és a megoldási lehetőségekről beszélgettek lelkipásztorok a budapesti Golgota Gyülekezetben. A beszélgetés résztvevői Pataky Albert pünkösdi lelkipásztor, a Magyar Pünkösdi Egyház elnöke; Mészáros Kálmán baptista lelkipásztor, egyháztörténész, a Baptista Teológiai Akadémia tanszékvezető főiskolai docense; Joób Máté evangélikus lelkész, a Mentálhigiéné Intézet oktatója; valamint Bölcsföldi András református lelkész, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának spirituálisa voltak. Az est házigazdái voltak és a beszélgetést vezették: Izsák Norbert, a Pünkösdi Teológiai Főiskola adjunktusa és Bánki Lajos, a Golgota Gyülekezet lelkipásztora.

Jó alapra épülő szolgálat
Megváltozott a tudás megszerzésének a módja, és ez a teológiai képzésben is érezteti hatását. Minderről Bölcsföldi András lelkész, a budapesti református teológia spirituálisa beszélt:
„Ma már gyorsan szert lehet tenni új információkra, más kérdés, hogy a megszerzett tudást valóban birtokolják-e a lelkésznövendékek. Ahogy a házépítéskor is fontos biztos alapot vetni, úgy egy lelkipásztor számára is nélkülözhetetlen a háttértudás megszerzése – persze, nem azért, hogy a szószéken hivalkodjon vele. „A mostani teológushallgatók is a társadalom szülöttei, akik úgy szocializálódtak, hogy elég három-négy kattintás, és már kész is egy szemináriumi dolgozat alapja. De a valódi teológiai tudás és istenismeret ennél sokkal mélyebb. Persze, jogosan mocorog bennük a kérdés, hogy amit nem lehet aprópénzre váltani, azt vajon minek tanulják, és egyáltalán, mindenre szükségük lesz-e a lelkészi pályán, amit a teológián tanulnak. A válasz: nem, sok mindent közvetlenül nem használunk fel, de a háttértudás, a műveltség, a teológiai jártasság nagyon fontos ahhoz, hogy a szolgálat biztos alapokon álljon – még akkor is, ha ez az alap nem látható közvetlenül, ahogy a ház alapja is a földbe van rejtve.”

A család papja 
Az elmúlt évtizedekben változott a lelkipásztorok életének berendezkedése is. Míg régen egy falusi pap egész életét akár ugyanazon a településen élte le, és viszonylag nyugodt mederben folyt az élete, addig ma már a lakóközösségek sem jelentenek zárt világot, és a gyülekezeti tagoknak is nagyobb elvárásai támadhatnak a lelkésszel és házastársával szemben. „Szeretnék, ha a lelkész maximálisan felkészült lenne, ugyanakkor taposómalom az élete. Ahogy a feleségének is, akinek szintén állása van, többnyire máshol, és még a gyerekeiket is nevelik” – sorolta Mészáros Kálmán. Mivel nagy teher nehezedik rájuk, fontos, hogy egység legyen a lelkészházasságban – tette hozzá. „A lelkész mindent alárendel az elhívásának, igaz, az, hogy azt megkapta, egész életén át fontos erőforrás számára. Nem adhatja fel az elhívását, mert akkor az egész életét, identitását veszítené el. De krízishelyzetet teremthet, ha a feleség nem kapott elhívást, ahogy az is folyamatos egyensúlyozást igényel, hogy a lelkipásztor a család papja is legyen: lelki módon gondoskodjon a feleségéről, és le tudjon ülni a gyerekeivel matekozni, vagyis ne csak magát képezze, hanem a családját is.”

Hosszú távú befektetés
Pataky Albert hangsúlyozta: egy házasság és egy szolgálat sikere is azon múlik, mennyit fektetnek bele nap mint nap. „Szeretjük instant megkapni a dolgokat, minél kevesebb befektetéssel minél gyorsabban eredményre jutni. Gyakran emiatt ég ki a házasság és a szolgálat is. De tegyük fel a kérdést magunknak: hajlandók vagyunk dolgozni értük, készek vagyunk tanulni, keresni a válaszokat a gyorsan változó viszonyok közepette is? Lelkipásztorként nem lehet ellenni ötven évig azzal, amit a tanulmányaink öt éve alatt elsajátítottunk.”

Tanulni a tanulást
Maga az élet is tanítómestere a teológusnak, és izgalmas gondolkodásra serkenthet, ahogy a jól működő házasság is megtermékenyítheti a szolgálatot – erre Joób Máté hívta fel a figyelmet. „Nyitottabbak lehetnénk arra, hogy vajon a teremtő és szabadító Isten hogyan akar minket tanítani nemcsak kommentárokon, de az élet különböző formáin keresztül is. Vagyis: tanulnunk kell a tanulást is.”

Bizalom Istenben
Mészáros Kálmán arról beszélt, a lelkipásztorról mintha sokakban az a kép élne, hogy neki mindig a helyzet urának kell lennie. „Harmincöt éve tartó szolgálatom idején gyakran tapasztaltam, hogy olyan váratlan helyzetek álltak elő, akár tragédiák is, amelyekre nem készített föl az intézmény, nem is tehette. Persze, a szolgálatom elején bennem is ott volt az az egészséges naivitás, hogy mire odaérkezünk ezekhez a nehézségekhez, valami módon megoldódnak a dolgok.”

A lelkész Pétert, Jézus tanítványát hozta példának, aki a legfelkészültebb és legrátermettebb volt mindannyiuk közül a szolgálatra, és aki egy drámai helyzetben nagy ívű kijelentést tett: ha mindenki elhagyná a Mestert, ő akkor sem tenné. Jézus ekkor figyelmeztette, hogy vigyázzon, mert a Sátán kikérte, hogy megrostálja őket. De én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd a testvéreidet! – mondta. „Megrendülhet akár az önmagunkba vetett bizalmunk is, ahogy ez történt később Péterrel is, miután elárulta Jézust. Isten azonban éppen azért engedi meg ezeket a helyzeteket, hogy ráébredjünk: folyamatosan rá vagyunk utalva kegyelmére és a Szentlélek vezetésére. Vannak helyzetek, amikor sem a tapasztalataink, sem a mögöttünk lévő gazdag évek, sem a képzettségünk nem elég, hogy tanácsoljon bennünket – Istenre vagyunk szorulva. Ez pedig mások számára is jel lehet, akik látják, hogy még a lelkész élete is Istentől függ, mert Ő az az erőforrás, amely továbblendíti valamennyiünk életét.”

Kapcsolatokban tanulni
A beszélgetésen szó esett arról is, vajon mire készíthet fel a teológia, mire elegendő az öt-hat éves képzés. A lelkipásztorok hangsúlyozták: régebben valamennyi képzésben nagyobb hangsúlyt kapott a tanárok és a diákok személyes viszonya, vagyis a tanítványozás sokkal inkább olyan formát öltött, mint Jézus korában. Ahogy Bölcsföldi András fogalmazott: a Szentírás sokat beszél a tudásról, és a zsidóság mindmáig példaadóan tiszteli és ismeri a törvényt. Ugyanakkor, szerinte nem véletlen, hogy Jézus mellett nemcsak egy jó társaság, hanem tanítványok voltak. „Gyakran az életből kifolyólag tanította őket, az átadottak egy része tudás volt, egy része pedig a jellemformálódásukat eredményezte, például tőle tanulhatták meg, mit jelent alázatosnak lenni, ahogy ezt Jézus maga mondta nekik – és ez a felkészítés fontos volt a szolgálatukhoz.”

Oktatókból követek
„Jézus tanítási módszere nagyban különbözött a mai módszereinktől: egyetlen könyvet sem írt, viszont az életét osztotta meg” – vette át a szót Mészáros Kálmán. „Rám is azok a tanáraim voltak a legnagyobb hatással, akik megosztották velünk a próbáikat, engedtek belelátni az életükbe. A reformációnak többek között azért volt hihetetlen sikere, mert a diákok itták a tanáraik szavait, akik az étkezőasztalnál ülve tanították őket, mint például Luther. Szavai olyan erővel hatottak, hogy országhatárokon átívelő ébredés lett az eredménye. Nem ez a vágyunk nekünk is, hogy úgy adjuk át az üzenetet, hogy abból ébredés legyen? Rendben van, hogy igyekezünk magas színvonalat teremteni, a tudományos életet fejleszteni, de a valódi célunk nem más, mint hatással lenni mások életére azzal, hogy Jézus tanításainak a követei leszünk.”

„Krisztusban maradni, a korral haladni – ez alapvetés” – tette hozzá. „Én még abban a korban voltam teológus, amikor erősen korlátozták a hallgatók létszámát. Akkor átoknak láttuk ezt, ma már azt mondom: áldás volt. Az az évente 20-30 diák nagyon szerény körülmények között lakva és tanulva abban a tudatban alkotott közösséget, hogy ők Jézus tanítványai. Ma is mindnyájan találkozunk olyan próbákkal, krízisekkel, amelyekre nem elég elméleti választ adni, hanem az segíthet, ha idősebb hívőként megosztjuk, mi mit tennénk hasonló helyzetben. Ez az életes példaadás sajnos a mai teológiai oktatásból többnyire hiányzik. Öt-hatszáz diák jár az intézményeinkbe a legkülönbözőbb kegyességi háttérből és a hitéletük különböző lépcsőfokain járva. Ma már szinte bárkit fölveszünk, aki tanulni akar. De ha nincs benne az iskola szellemiségében, hogy tanárok és diákok mindannyian Jézus követői vagyunk, akkor szegény és silány az oktatás. Annak célja ugyanis nem lehet csupán ismeretátadás, hiszen Jézusban is benne lüktetett az élet.”

Inspiráció és őszinteség
A személyes kapcsolatok a már képzett lelkészek között is rendkívül fontosak. Pataky Albert arról beszélt, számára mennyire inspiráló, amikor találkozik olyan fiatallal vagy gyülekezeti taggal, aki saját szakmája szemléletével közelít hitbeli kérdésekhez. „Olyan kérdéseket vetnek fel, amelyeken én lehet, nem is gondolkodnék. De ugyanilyen inspiráló nekem az is, amikor szabadegyháziként a történelmi egyházba tartozó hívektől tanulhatok.”

A pünkösdi lelkipásztor az őszinte kollegialitás fontosságát is hangsúlyozta. Olyan kapcsolat kialakítását, amelyben még az is megengedhető, hogy ha egy lelkész észreveszi kollégáján a kiégés jeleit, szóvá meri tenni és fel meri hívni rá a figyelmét óvó szeretettel.

Visszatérhetünk az útra
Joób Máté evangélikus lelkész arról beszélt, hogy a tradíció gyakran késlelteti a történelmi egyházakat az innovatív lépések megtételében. „Kaotikus, felgyorsult világban élünk, de ez egyben óriási lehetőség, hogy könnyebben elengedjük a megrögzöttségeinket, amik már teherként jelentkeznek. Hiszen sokszor az a válasz a kérdésfelvetéseinkre, hogy valami már kétszáz éve így van, pedig adott esetben a közösségszervezésre fordítani az erőforrásainkat hasznosabb, mint mondjuk az épületeinkre. Sokat tanulhatunk mi is azoktól a közösségektől, amelyeket nem terhel annyi kötöttség, mint minket, ugyanígy mi is felmutathatunk olyan értékeket, amelyeket mások az innovatív lendületben nem tartanak annyira fontosnak. Eközben pedig azt se feledjük, hogy ugyan nagyon szeretjük kritizálni az egyházunkat, és hajlamosak vagyunk csak a rossz oldalát látni, az Úr kétezer éve előttünk jár, és őt követve bármikor visszatérhetünk az útra, ha letértünk róla.”

Régi és új
Vajon elég nyitottak vagyunk-e a friss ismeretekre az egyházban? – vetette fel a kérdést Bánki Lajos, a Golgota Gyülekezet lelkipásztora. „A régi és az új feszültsége mindig fennáll, utóbbit hajlamosak vagyunk gyanakodva fogadni. A teológiai képzés alapstruktúrája viszont nem változott több száz éve. A nyolcvanas években nagy változás volt például, amikor a budapesti református teológián megalapították a pszichológia tanszéket, aminek a fogadtatása végül azért alakult kedvezően, mert Pálhegyi Ferenc tudása, tekintélye, strukturált építkezése állt mögötte” – állapította meg Bölcsföldi András.

De azon túl, hogy elviseljük a változásokat, hogyan lehetnénk akár annak katalizátorai? – ezt már Izsák Norbert kérdezte a jelenlévőktől. Erre a mai teológiai oktatás is igyekszik megadni a választ, hiszen valamennyi felekezetben törekednek korszerű tudással és képességekkel felruházni a jövő lelkipásztorait. A református teológián például 2019 elejétől indul hiánypótló képzés protestáns lelkészek számára Spiritualitás és misszió az Egyházban címmel, míg az evangélikus teológián emelt szintű vezetőképző indul. Magasabb beosztásba – esperesi, püspöki vagy intézményvezetői szintre – csak ennek elvégzése után kerülhetnek az evangélikus lelkészek. A Pünkösdi Teológiai Főiskolán évek óta zajlik keresztyén szemléletű coaching- és vezetőképzés, de a kiégésmegelőző tréningek és a szombatfélév is jó gyakorlatnak bizonyul több felekezetben.

A megfelelő felkészítésen túl a pályaelhagyás és a kiégés megelőzésére is hangsúlyt kellene fektetni a résztvevők szerint. Abban is egyetértettek, hogy az élethosszig tartó szolgálatot épp úgy a személyes kapcsolatok táplálják, mint a teológiai éveket. Mészáros Kálmán visszautalt Péter apostol példájára. „Ne várjuk meg a baj bekövetkeztét. Vegyünk példát arról, hogyan tudta Jézus szeretettel megszólítani ezt a tanítványát, mielőtt még megszégyenült volna önmaga és társai előtt. Péter végül megértette, hogy az a feladata, hogy legeltesse Jézus nyáját, és ez a valamikor pályamódosítást fontolgató ember végül egészen a mártíriumig elment a szeretetben. Mindannyiunk életében fontos, hogy azon a pályán maradjunk, amire Isten hívott el. Nekem is voltak olyan mentoraim, akik mellettem álltak, amikor elbizonytalanodtam – és hogy itt vagyok, az nekik is köszönhető.”

Végigkísérni az úton
„Bővíteni kellene a szótárunkat olyan kifejezésekkel, hogy ne haragudj, de erre a kérdésre nem tudom a választ, vagy nagyon elfáradtam, vissza kell vonulnom, mert rendeznem kell a családi életemet ahhoz, hogy hitelesen szolgálhassak a gyülekezetben, vagy kérlek, segíts” – sorolta Joób Máté. De nemcsak azt fontos tudatosítani szerinte, hogy a lelkész is ember, hanem azt is, hogy a gyülekezeteket is megilleti az a bánásmód, ami az egyes embereket. „Mindig megérint, ahogy fiatal kollégák mesélnek arról, hogy kis faluban, gyülekezetben hogyan szolgálnak – kevés sikerélménnyel talán, és az is lehet, hogy ők lesznek ott az utolsó lelkészek. A világ talán lemondana ilyen falvakról, bennük az idős emberekről, a jézusi forradalmiság viszont éppen az, hogy ők nem mondanak le. Mert nemcsak az egyéneknek, hanem a közösségeknek is van útja, amin végigkísérhetjük őket tisztességben, szeretetben, az evangélium hirdetésével és vigasztalásával – akkor is, ha az annak az útnak az utolsó szakasza.”