Szeretném átérezni ennek az izgalmas városnak a hangulatát! Havat imitáló, gazdagon porcukrozott süteményeit, kandírozott finomságait – megannyi puszedlit és az ízes fahéjas süteményeket! Szeretnék csak arra figyelni, hogy még mindig rendben mennek a dolgok. Hogy megmarad az ünnepünk. Egy ilyen világban, egy ilyen év után, vagy akár a tegnapi nap után – teljesen mindegy, helyettesítse be mindenki azt, ami számára most igaz. Szeretnék gyönyörködni a fényekben, a gyertyákban, és a világosság indázó füzéreiben.

A nagyváros, ahol járok, szívet melengető látványokban feszít, s úgy aggatta magára az ünnepi kellékeket, mint fenyőfa a karácsonyi díszeket. Nem gondolnám, hogy baj az, ha szeretem. Ezt a sok díszt, meg a felszín pompáját. Annál nagyobb bajnak éreztem azonban, hogy egyre kevésbé tölt be ez az egész. Voltaképpen meg pénzem is akadt most rá – a gyakran hiányzó rávaló –, hogy valami különlegeset vásároljak.

Az epekedéseim változtak meg. Azért sóvárgok, hogy bárcsak minden ilyen ünnepinek valóban lenne értelme. Nagy elvárás, és nincs garancia arra, hogy sikerül.

Már éppen kezdtem azt hinni, hogy minden olyan, mint régen, amikor gyakorlatilag egy csokoládébolt hívogató melegsége és vaníliaillatú levegője hatástalanította hiányérzetemet.
Még  körülbelül tíz percig le fog kötni az, hogy látom, a többiek milyen automatikusan mozognak ebben a külsőségekben szép és izgalmas világban.
Csak az a hajléktalan ne rondítana a képbe!

Ahogy kifordultam az ajtón, egy decensen öltözködő, de támogató újságot egyértelműen árusító szakállas férfi állt az utcán. Tekintete józan és szelíd volt. Nem beszélt. Csak az a feltartott újság. Markáns kép volt, mintha egy próféta állna az utcán. Nem hirdet égzengést, ítéletet vagy a jövőnket bármilyen irányba befolyásolni kívánó programot. Némának nem mondanám, csupán erre szokták mondani azt, hogy valaki csendben van.

Ha őszinte lehetnék, azt mondanám, düh öntött el, s egyben hatalmas csodálkozás. Hogy az Isten sosem úgy jön, ahogyan mi várjuk. Nem öntött el mély ünnepi érzület, a boldog sürgés-forgás izgalma. Semmi romantikus, kuckómeleg vagy emelkedett. Különösebb vigasztalást sem kaptam vagy megerősítést. Egyáltalán, még ma is nehezen értem, hogyan nem rágja a szánkba a tanulságot.

Annak idején nagy királyt vártak, olyan hadvezért, aki a népe élére áll. Parancsol az elemeknek, minden nyűgön átemel az édeni boldogságba. A győztesekhez tartozzon, és vigyen bennünket is győzelemre. Mert pontos elképzeléseink vannak arról, hogy milyen egy győztes élete, milyen célokért küzd, mi a stratégiája. Mit kellene éreznie, egyáltalán, hogy minek kellene történnie.

Krisztus meg képes volt, és itt növekszik bennem az indulat, egy sima, egyszerű, földi gyerekként megérkezni. Aki másra szorul! Aki minden, csak nem önálló. Képes volt a mindenféle kétes figurával enni, beszélgetni. Az életünk meg merészel tele lenni sivársággal. Veszteségekkel, gyásszal, égre sikító fájdalmakkal, amelyeket gondosan betakargatunk és legyűrünk az alsóbb polcokra, úgy, hogy lehetőleg ne is tudjunk róluk. Nem kellenek a hajléktalan epizódjaink!

Olyan nem fordulhat elő, hogy segítségre szoruljunk, egy ponton túl talán kitárva karjainkat, hogy igen, buktam, tudom, és ennyire futotta. Nem jön a karácsony úgy, ahogyan szeretnénk, van ilyen. Sok ünnep nem úgy ünnep, amilyennek mi azt átérezni szeretnénk. Tulajdonképpen lehet haragudni. Haragudtam erre a nincstelen prófétára a bolti forgatag szájában, aki minden erőfeszítésem ellenére, egy szót sem szólva, minden hangzavar vagy feltűnés nélkül rámutatott a valóságra. A valóságra, melynek ez is a része.
Most mit tehetek? Nem nézek rá, lesütöm a szemem, elkanyarodok másfele, vagy megvárom, míg elmegy? Ha elutasítom, azzal az Istent utasítom el. Nem csukhatom ki a világból. Egyszerűen nem valós, ha ilyet teszek.

Sok adventen nagyon szerettem volna jól várni. Nem az jött, akire vártam.
Fájdalom nélküli életre és illúziókra vártam. Helyette az Isten jött.
Azt mondta, csendben jöttem. Dísztelenül. Valóságosan.