Egy nyári este. Egy szabadtéri színház. Weöres Sándor Psychéje. Hét Psyché játssza el az egyet. Mert egy nem tudná elviselni, hogy ennyit megmutat magából.

Betekintünk egy nő életébe. Annak intimitásába. Kétszáz év a távlat. Meg az irodalom, a művészet, a színház. Hogy játszanak, és nem valódiak. Pedig jól játszanak. A játék szembesít, közelít, de távolít is egyszerre. Hatással van. Nézőre. Nézem, és nem érzem, hogy nincs közöm hozzá. Felelőssé tesz a játék. Nem értük, hanem a mában. Minden mai Psychéért, aki körülöttem él. De nem léphetem túl mellettük az intimitás határait. Pedig sokan túllépik. Beleláthatok olyanokba, amibe nem kellene. Amibe nem akarok.

Egy kert. Egy beszélgetés. Egy titok. Kiderül, lelepleződik. Pedig nem akartam tudni. De megtudtam. Mennyire vagyok felelős a titokért? Mennyire befolyásolja a kapcsolatot? És ha nem derült volna ki? Akkor már hazugság? Rám tartozik? Vagy mégse? Semmi közöm hozzá? Másképp nézek ezentúl arra az emberre, akiről tudom a titkot? Vagy tudok ugyanúgy beszélni vele, ha találkozunk? Ha találkozunk. Mert az intimitás nem visz mindig közelebb. Néha falakat emel. Értetlenséget, tehetetlenséget. Vagy csak egyszerűen azt az óvatosságot, hogy nem akarok olyat mondani, tenni, ami bántaná a másikat, miközben nagyobb felületen lett sérülékeny azáltal, hogy tudok róla valamit, amit nem kellene. Ami nélkül is teljes ember lenne. Ami csak rá és Istenre tartozik. De ott a felelősségem. Ha már tudom, akkor rám bízatott imádságban. Érte. Hogy mégse legyen túl sebezhető. Magamért. Hogy ne a titkán keresztül nézzek rá, hanem Krisztuson, Krisztussal.

Egy omladozó ház. Egy besötétített ablak. Egy lezárt ajtó. Hangok szűrődnek ki. Egy előadás hangjai. Szkeccs Tudatgála. Freud álma. Színház ez is. Csak alternatív. Most nem vagyok bent, csak kintről hallom. Már láttam. Tavasszal megnéztem. Ahogy hallom a kiszűrődő hangokat, tudom, hol tart az előadás. Belehallgatok egy álomba. Beleláthattam egy álomba. Ahogy a színészek megformálták, megmutatták. Alternatív álom. Freuddal. Annyi a közöm hozzá, amennyit beengedek. A születés küzdelmét. A családi kötelékek béklyóját. Jó vagy rossz oldal választását. Az erőszakkal való szembesülést. Az álmot csak mesélni lehet. Megosztani nem. Az álom csak az enyém. Minden részletével. Másnak csak annyi látható belőle, amit a szavaim leírnak. Ez az én intimitásom.

A világ falakat döntöget. Korlátokat lép át. Eltöröl határokat. De számomra maradtak határok, melyeket jobb nem átlépni. Határok, melyek egyik vagy másik oldalán állva nem elválasztást élünk meg, hanem pont a kiegészítést. Határ férfi és nő között, felnőtt és gyermek között, idős és fiatal között. Néha átnyúlhatunk ezeken, kezet foghatunk a túloldalon állóval, megölelhetjük egymást, de a határ ott marad. Akkor is, ha a világ eltörölné a határokat. Más az idős és más a fiatal intimitása, más a felnőtté és a gyermeké, és más a férfié és a nőé is. Ezeket sem kellene átlépni. Szavakkal, képekkel, tettekkel. Maradjanak határok.

És maradtak korlátok számomra, melyek nem kerítések, nem akadályoznak, hanem kapaszkodót adnak. Kapaszkodót, hogy ne zuhanjak bele mélységekbe, és ne törjem össze magam. Kapaszkodót, hogy feljebb tudjak haladni, akkor is, amikor elfáradok, a lábam erőtlen, a szívem erőtlen. Korlátok, melyekkel magamat korlátozom. Az időm, mint korlát, mely eltörölhetetlen, de nem ellenség, hanem lehetőség – és a tér, amiben élek, ami az otthonom. A kapcsolataim, melyek megvédenek, kapaszkodót adnak, előresegítenek.

Végül számomra maradtak falak, melyek elég vastagok, hogy megvédjenek külső támadásoktól, betörésektől. Falak, melyek azért emeltettek, hogy biztonságot adjanak, és ne elválasszanak. Védelem és biztonság falai, melyek megvédik a bensőségességemet, meghittségemet, amit nem akarok mindenki előtt megélni. Ami csak rám és a velem élőkre tartozik, akik ezeken a falakon belül vannak. Falak, melyek megóvják a világot attól, hogy olyat lásson, ami nem tartozik rá.

Egyetlen pont van, amiben ledőlnek bennem a falak, átlépem a korlátokat, és eltörlöm a határokat. Ez Krisztus. Rajta keresztül, Vele és Benne változhat minden. Viszont a Vele megélt kapcsolatom meghittségének, bensőségességének, bizalmasságának intimitását is csak határok, korlátok között élhetem meg mások felé, és legteljesebben a belső szobám falai között.