Az a közelmúltbeli hír, hogy egy sokoldalú szolgálatot végző, köztiszteletben álló katolikus pap kilépett papi szolgálatából, protestáns körökben is fájó pontot érintett. Sok kérdés megfogalmazódik ilyenkor, ami végső soron elvezet a lelkészek, papok magányához. Gondolhatnánk, hogy ez csak azokban a felekezetben igazán akut kérdés, ahol kötelező a papi cölibátus. Mi a jelekből ítélve mégis arra következtettünk, a magány református lelkészek életében is jelen van – úgy, hogy annak köze lehet a hivatásukhoz is. Nem akartunk találgatni, inkább megkérdeztük őket. Négyen vállalkoztak arra, hogy megosztják velünk, milyen pontokon érezték magukat magányosnak a szolgálatuk során, és mit tudnak ők maguk tenni azért, hogy ezen enyhítsenek. A pályaelhagyás, ami persze, ennél jóval összetettebb kérdés, szintén felmerült. Megkeresésünk a téma érzékenysége miatt úgy szólt, hogy nem fedjük fel a nyilatkozók személyazonosságát. Ilyet ritkán teszünk, most is csak annak reményében, hátha így mélyebbre áshatunk – és valóban őszinte, komplex válaszokat kaptunk. Ezeket a megkérdezett lelkészek személye hitelesíti: mindannyian köztiszteletben álló, szolgálatukat hosszú évek, évtizedek óta felelősséggel végző emberek. Vannak köztük városi és falusi lelkészek, családosok és egyedülállók, nők és férfiak. Párkapcsolati nehézségekről, a gyülekezeti közösséggel való partneri viszonyról és az egyházi rendszerben tapasztalt nehézségeikről is vallottak.

Házasodjon minél előbb!
Mielőtt mélyebbre ásnánk, vegyük az egyik lagalapvetőbb kérdést: a párválasztást. Sok fiatal lelkésztől hallani, hogy amikor „civilként” új ismeretségekre tesz szert, akkor csak jó néhány kör után osztja meg magáról azt az információt, hogy ő lelkész. Számos sztereotípia kapcsolódik ugyanis ehhez a hivatáshoz, ami nem biztos, hogy megkönnyíti a megismerkedési folyamatot. Hatványozottan igaz lehet ez a párkeresésre. A lelkészeknek fel kell mérniük, hogy a másik fél vajon elbírná-e azt a „csomagot” – a sajátos életvitelt, kötelezettségeket és íratlan szabályokat –, ami az ő hivatásukkal jár. Sokan egyetértenek abban is, hogy lelkészfeleségnek lenni külön kategória, ennek vállalása legalább akkora kihívást jelent, mint a lelkésznek megtalálni a megfelelő partnert, aki (pálya)társ a szolgálatban is. Érdekes helyzetet teremt az is, amikor egy nem egyházi berkekben dolgozó férfi arról dönt, elfogadja-e, hogy a feleség egy gyülekezet lelkésze, ami másfajta elkötelezettséggel jár számára, és hatással lesz a mindennapjaikra. Az is kérdés, ő tud-e, akar-e lelki értelemben a felesége vezetője lenni.

Csilla egy vidéki városban lelkész, férjnél van, bár pályakezdő éveit egyedülállóként töltötte. Férje „civil” foglalkozású hívő ember, aki már megismerkedésükkor nyitott volt arra, hogy többet megtudjon Csilla lelkészi szolgálatáról. A fiatal nő ma már megkönnyebbülten beszél arról az időszakról, amikor adódtak kellemetlenségek abból, hogy nem volt egyértelmű: ha valaki érdeklődik iránta, azzal a lelkészt vagy a nőt tiszteli-e meg. Azt mondja, egy balul sikerült találkozóból vonta le a következtetést, hogy mindig előre kell tisztáznia, hogy teológiai kérdésben szeretnék a véleményét kikérni, vagy a kávézóba hívás randevút jelent.

Csilla elmondta azt is, az egyetemen mindenki férjet keresett az egyedülálló teológáknak. „Van abban valami, hogy inkább teológia alatt keressenek párt, mint később, amikor kikerülnek gyülekezetbe. Bele lehet kövülni abba, hogy nem szeretnének párkapcsolatot, de harminc-negyven évesen kemény kérdés lesz ám ez. Csakhogy akkor már gyülekezeten belül nehézséget fog jelenteni a társkeresés. Lehet-e például vállalni azt, hogy a lelkésznő randizik egy fiatalemberrel, akár párkapcsolatot is kialakítanak, mégsem lesz házasság a vége? És mi van akkor, ha a lelkésznő már nagyon szeretne férjet, szinte pánikba esik, ezért rosszul dönt? A választása pedig az egész szolgálatára kihat.”

A gyülekezet mint szolgatárs
Péter egy falusi gyülekezet lelkészeként azt állítja, számára nem magányos a lelkészi pálya. Igaz, egykeként nevelkedett, így sosem volt problémája az egyedülléttel. „Lehet az ember egyedül, társ nélkül, vagyis egyedülálló, de ez még nem jelent egyet a magánnyal. Természetesen másoknak lehet ez az érzése, szerintem ez alapbeállítottságtól is függ. A csend számomra lehetőség: sok mindent át tudok gondolni.”

Azért azt ne képzeljük, hogy a falusi gyülekezet hagyja elmagányosodni a papját! Közösségére nemcsak társaságként, hanem szolgáló csapatként is számíthat. „Tudok kitől segítséget kérni, és szoktam is. Sokszor a lelkészt látják bennem, de amikor őszintén el tudom mondani, hogy eddig terjednek a képességeim, vagy ezt már nem tudom elvégezni, akkor meglátják bennem az embert is.”

A gyülekezet látta azt is, hogyan éltek feleségével, aki jó ideig társa volt a szolgálatban, majd pedig annak is tanúja volt, hogy néhány év után mégis elhagyta a lelkészt. „Ez nem volt könnyű senkinek. Isten adott erőt a terhek elhordozásához, elvégeztük a gyászmunkát, a gyülekezet éppúgy, mint én.” Péter ezután sem ingott meg abban, hogy őt lelkészi szolgálatra hívta Isten. „A társ segítőtárs, nem pedig valaki, aki elválaszt a hivatásomtól. A válásom után elfogadtam az adott helyzetet, és azt, hogy lelkészként most így folytatom az utam. Nem lázadoztam, csak meghajoltam Isten akarata előtt. A pályám elhordozásához tőle kérek erőt, és hiszem, tudom, hogy meg is fogom kapni.”

Egyedül a startnál, és azután is
Krisztina egy személyben lelkész és lelkészfeleség is. Ő létező és sokakat érintő nehézségnek látja a lelkészek elmagányosodását. „Már a lelkészi pálya elején elfoghat a magunkra hagyatottság érzése. Az, ahogy kikerülünk a teológia védett rendszeréből, és átlépünk az egyházi rendszerbe, sok esetben nem megy zökkenőmentesen. Az új rendszert még nem látja át egy frissen diplomázott teológus, ezért az elindulás sem könnyű. Hogyan kell állást keresni lelkészként, kit és hogyan kell megkeresni, egyáltalán kell-e keresni, vagy ez az egyházi vezetőség feladata? Ilyen és ehhez hasonló kérdések szép számban felvetődnek.”

És ez még csak a kezdet, Krisztina szerint sok mindenben egyedül kell helytállnia a lelkészeknek később is. „Olyan területeken adódnak megoldandó, ráadásul igen felelősségteljes feladatok, amelyekre semmilyen, vagy legfeljebb csekély felkészítést kaptunk a teológiai képzés alatt. Sokszor elhangzott a teológián, hogy a lelkész nem menedzser, ezt tudjuk, és nem is akarunk azok lenni, de csak egy példával élve: egy pályázat megírása, koordinálása a legtöbb gyülekezetben mégiscsak a lelkész feladata marad, vállán annak minden terhével.”

A családi élet háttérbe szorul
Lelkészként és egyben lelkészfeleségként a legnagyobb kihívást számára és a férje számára jelenleg a munka, a magánélet, a család, a szolgálat és a pihenés egészséges egyensúlyának megtalálása jelenti, ha egyáltalán létezik ilyen a lelkészi hivatásban – teszi hozzá. „Még sokat kell tanulnunk ezen a területen nálunk bölcsebb és tapasztaltabb lelkészektől. Én most gyesen vagyok, így inkább a férjemnek jelent ez nem kevés feladatot, ami hatással van a családi életünk egészére. Nagyon nehéz ’kikapcsolni’ a szolgálatot és csak a családdal lenni, hiszen a parókián élünk, a vezetékes telefon bármikor megszólalhat, a mobiltelefon szintén, a messenger pedig bármikor jelezhet, hogy üzenet érkezett az egyik gyülekezeti tagtól. Ez nem éppen a magányosság és az egyedüllét jele önmagában, a helyzettel való megküzdésben mégis sokszor egyedül érezzük magunkat, már csak azért is, mert más munkahelyen dolgozva ezek nem jelentenek ekkora súlyú dilemmát.”

Krisztina elárulja: már nem egyszer megfordult a fejükben, mi lenne, ha a lelkészi szolgálat helyett más területen keresnének munkát. „Ezek a kérdések akkor jönnek elő bennem vagy a férjemben, amikor egy-egy megterheltebb időszakban vagyunk. Erről beszélni viszont csak egymás között szoktunk. Nem is tudjuk, hogy más lelkész kolléga gondol-e ilyenre, vagy ez csak bennünk fogalmazódik meg néha. Talán az is baj, hogy erről nem tudunk őszintén más kollégákkal beszélni, mintha ez szégyen vagy legalábbis a hitünk és istenkapcsolatunk gyengeségének jele lenne. De még ha éppen az lenne is… mert igen, valóban van olyan is, hogy nem megy az imádság még egy lelkésznek sem. A szószéken imádkozunk, a bibliaórán vezetjük az imádságot, de a csendes, belső imaélet nincs mindig rendben. Ezt, persze, kifelé nem mondhatjuk és mutathatjuk, mert ha már egy lelkész sem tud imádkozni…”

Magány: áttörhetetlen fal?
„A szolgálattal együtt mindegyikünk egyfajta magányosságot vett magára” – állítja János, aki a fővárosban lelkész. „A hívő létünkkel, a lelkészi jelenlétünkkel, a személyiségünk és a hivatásunk sokszor furcsa együttesével természetes módon jár együtt magány. Ez egyszerre hitelesítő jel, boldog teher, de időnként embert próbáló küzdelem is.”

A magány nem nehéz helyzetekben tapasztalt érzés vagy azokra adott reakció, hanem valami sokkal mélyebb – magyarázza. „A magány állapota hosszabb időn keresztül válik az életünk részévé, belső alapállapottá. Bár helyzetek, események, hozzáállások sokaságából ’létesül’ a magány, a kivezető út gyakran nem csupán egy-egy dolog feloldásán keresztül vezet.”

Ennek pedig még ahhoz sincs feltétlen köze, hogy valaki nem családos ember – fűzi hozzá. „Az emberek, a testvérek, a család jelenléte rendkívül fontos, de sokszor önmagában ez sem képes áttörni a magány falát. De az is igaz, hogy vannak lelkészek, akiknek az életében nagyon egyértelmű összefüggés van a magány és az őszinte, szerető emberi jelenlét hiánya között. Tragikus, hogy ilyen is előfordulhat.”

János mégis óva int a hibáztatástól. „Tévút akár önmagam, akár a külső rendszer hibáztatása. Ebben nagyon jók vagyunk. Az okok megnevezése és így a gyógyulás pontosan azért várat magára, mert egy-egy tragédia vagy emberi összeomlás során a személyben keressük az okot, hiszen nem értjük, miért nem ragadta, ragadja meg a felkínált lehetőségeket. A másik tévút, amikor csak és kizárólag rendszerszinten keressük a felelőst, az okot, így az önhibáztatást felváltja a püspökhibáztatás, az espereshibáztatás.”

Van személyes felelősség abban, hogy a magány mennyire határozhatja meg valakinek az életét – hangsúlyozza a lelkipásztor. „A ’magánytörténetek’ során nagyon különböző emberekről, sorsokról, habitusokról beszélhetünk. Ugyanabban az egyházi rendszerben élünk és szolgálunk, mégis különbözőképpen csapódnak le bennünk a dolgok. Tény, hogy a rendszerhibák nagyon erősen befolyásolhatnak személyes életeket.”

A magány három oka
János saját lelkészi magányát növeli az elutasítottság, de legalábbis a be nem fogadottság érzése. „Lelkészként a világban való jelenlétünk során sokszor elutasítással találkozunk. De van, amikor a saját egyházunk be nem fogadását is tapasztaljuk. Tudom, nagyon súlyos állítás ez, de nem a rendszerhibáztatás mondatja velem.”

Hogy miből fakad ez az elutasítás? Szerinte három oka van. „Az egyik az érdektelenség, az a fajta rezignált érdektelenség, amely a rendszer fenntartásának heroikus küzdelméből fakad. És itt a heroikust nem ironikusan mondom, hanem megbecsüléssel. Ebben a rendszerben az emberi és a lelkészi sors történései nem kapnak arcot, nincs rá idő. Szívbéli szándék még talán lenne, de ez végül mindig a sor végére marad, olyan napirendi pont amit végül soha nem tárgyalunk meg – miközben érezzük, hogy a körmünkre ég az ezzel kapcsolatban előttünk álló feladat. Fontos, hogy az egyházban a feladatokon túl a szolgálattevő ember állapota, helyzete is a megfelelő helyre kerüljön, ennek lassan-lassan talán meg is lesznek a helyei, lehetőségei. Szükséges kialakulnia a törődés kultúrájának, amelyben szolgálattevőink tudják, érzik, tapasztalják: mögöttük áll egy őket hordozó rendszer, mert nemcsak szolgálattevői egyházuknak, hanem egyenesen szeretett, megbecsült tagjai.”

A másik, amit János hiányol, ugyancsak a megbecsüléssel kapcsolatos, ám anyagi természetű. Lelkésznek lenni nem minden esetben jelent biztos egzisztenciát – mondja. „Nagyon komoly különbségek vannak ezen a téren közöttünk, és ez a szemünk előtt zajlik, látható. Lehetetlen állapot, hogy lelkészek 40-50 év szolgálatot sokszor végig anyagilag szorongattatva, életvezetési nehézségekben élnek meg." Úgy véli, ez nem túl vonzó kilátás egy családra vágyó nő számára.

Végül pedig: az ilyen és ehhez hasonló kérdések megvitatásából hiányzik az őszinte megnyílás. „Időnként – elég ritkán – tér nyílik arra, hogy megbeszéljünk, kibeszéljünk dolgokat, de még ekkor is sokkal erősebb késztetés bennünk az önvédelem, a hallgatás, a valódi gondolatainkba, érzéseinkbe való bezárkózás. Megszóljuk, beskatulyázzuk egymást, sajnos magam is éltem ezekkel az eszközökkel. Nem tudom a választ, de érdekel, hogy vajon hogyan lehetne feloldani azt, hogy egy súlyos belső helyzetben ne azt érezzük, hogy jobban megéri hallgatni, mint megszólalni, segítséget kérni? Én sokszor azt éreztem és érzem ma is, hogy jobb csöndben hazamenni, bezárkózni azzal, ami van, mint reális őszinteséggel megnyílni.”

Kitörni a magányból
E sorokat olvasva sokunkban megfogalmazódhat: talán nem is csak a lelkészek magányáról van szó, hanem arról az egyetemes emberi tapasztalatról, hogy kapcsolatra teremtett lényként elemi szükségletünk embertársainkkal megosztani az életünket. A megkérdezettek között volt olyan lelkész, aki azt mondta, még élete legmélyebb pontján is elegendő kapaszkodót jelentett számára a tudat, hogy Isten megtartja őt. Legtöbbünknek azonban emberi jó szóra, összekapcsolódásra is szüksége van. Kölcsönös támaszra, megbecsülésre, azaz valami olyasmire, ami éppen ellenkezője annak a különös szónak, amit egy önmagára mutató és önmagába záruló irányultságból képeztünk. A magány leghatásosabb ellenszere, ha a mi szeretetünk és figyelmünk is valaki másra irányul – mondják. Ehhez azonban szükség van másokra is.
Talán éppen ránk.