Milyen Egyházban élünk? Én először is a Komlói Református Egyházban élek. Valóban nagy szükség van arra, hogy minél többet tudjunk meg egymás gyülekezeteiről. A kép, amelyet így kapunk, bizonyára sokkal vigasztalóbb lesz, mint gondolnánk.
Benne élünk ugyanakkor az egyetemes egyházban, választottak és szentek közösségében, s hogy ennek „én is élő tagja vagyok és az is maradok", az mindenekelőtt örömmel tölt el, tudván azt, hogy a legjobb helyen vagyok, ahol lehetek. Ám szólnunk kell annak az egyháznak, látható, történeti valóságáról, amelyet magyar Református Egyháznak nevezünk. Abban is egyek lehetünk, hogy az egyház kritikája nem válhat parttalan kriticizmussá, hanem az igaz hit egységét keresve engedelmeskedni szeretnénk annak, aki a fő. Ha ebben az engedelmességben akarunk maradni, és végezni a ránk bízott szolgálatot, akkor kötelességünk is szólni, mert a tisztátalan ajkúság egyben néma ajkúság is Pákozdy professzor úr egzegézise szerint (Ézs 7).
Ezért a beszélgetéseink célja legyen a tisztulás. A megkésett bűnbánó tisztázódás, hiszen az irányok kijelölése még nem késő. Jobb az Atya akaratát teljesíteni akár megkésve is, mint szalmaláng lelkesedéssel végül semmit sem cselekedni (Mt 21,28-31).

Ennek a konferenciának három nagy témája van: az egyház mint jogi, hitvallási és etnikai közösség. A kérdéseket csak érinteni tudom annak a gyakorló lelkésznek a szempontjából, aki lelkészcsaládból származván, mindhárom területtel már gyermekkorában találkozott. Szüleim kitelepített magyarként 1947-ben érkeztek meg a Duna másik oldalára. A bűnük az volt, hogy magyarnak vallották magukat. Apám az első önálló szolgálati helyét hagyta ott a Garam parti Nagyod községben. Olvastam azokat a leveleket, amelyeket a Csehországba rabszolgának elhurcolt gyülekezeti tagok lelkigondozására írt. A későbbieket már Őrbottyánból írta Nagyodra. Ugyanakkor a család a felvidéki ébredési mozgalom aktív munkásaként érkezett, a szintén áttelepített Nehézy Károllyal együtt. Később a Bethánia feloszlatása után a Pestlőrinc-Erzsébet telepi gyülekezet lett a megmaradt közösség fellegvára, ahol Szikszai Béni, mint a gyülekezet presbitere jogosult volt szólni a havonkénti evangélizációkon. Éveken át kántorkodtam ezeken az alkalmakon, beletörődve, de el nem fogadva e hitvalló közösség kegyességi életét. Még később megtanultam becsülni az ébredés hullámán magasra emelkedett, majd száműzetésben is hajlíthatatlan prófétai alak munkásságát, különösen a már hetvenes éveit taposó ember önmaga felett gyakorolt, és azóta is egyedülinek tűnő önkritikája után. Az egyház, mint jogi szervezet szüntelenül jelen volt az életünkben, hiszen az el nem némuló ajkú lelkészek pereinek idején éjjel-nappal nyitva volt a parókia ajtaja. Láttunk megőrült lelkészt, végig éltük Bobély Béla, Sükös Pál kálváriáját és még sok másét is, melyekről apám töredékes hagyatékának megmaradt iratmásolatai tanúskodnak.
A közelmúlt eseményei ezek, és a nagy kérdés: mi történt, és történik a jelenben? Immár tíz esztendeje fel kell tennünk kérdéseinket, új konszenzus lehetőségét keresve. Ez a lehetőség elmúlni látszik, legalábbis fogyóban van.
Shakespeare Machbet története elején a boszorkányok bűbájolása adja meg a sötét szellemi hátteret, amelyben a dráma kibontakozik, s végkifejletét eléri. A dráma végén bejelentik a varázslat elmúlását. Vajon végérvényesen elásottak-e a múlt árnyainak förtelmes relikviái? Bogárdi Szabó István doktori értekezésében olvassuk: „A feladat ma éppen az, hogy ezeket az eredeti, bibliai, egyházi és teológiai elemeket feloldjuk ama kényszerítés alól, hogy a modern keresztyénség politikai illúzióját hordozzák. Ez lenne a teológiának - és az egyházvezetésnek - a politikai varázs alóli feloldása. Ha ugyanis az egyház tökéletesen azonosítja magát egy politikai programmal, vagy ideológiával, előbb-utóbb fel kell tennünk a kérdést: ha az egyház csak azt tudja vagy akarja mondani, amit kívüle mások (s talán sokkal jobban) elmondtak már, mi szükség van még egyáltalán egyházra?" 1
A fent említett három terület a közelmúltban a vészt hozó boszorkányként dermesztette meg a lelkeket. Ma már nem félünk őket megidézni, jöhet az első boszorkány.

Azt gondolom, nem járok messze az igazságtól, amikor azt mondom, hogy az egyházjog a teológusok mostoha gyermeke. Gyakran teljes tájékozatlanság mutatkozik, gyakran tisztségviselők sem ismerik az érvényes törvénykönyvet, de mindenképpen jellemző egyfajta közömbösség. A lelkésznek nincs dolga a jogászi csűrés-csavarással. Kiélezetté akkor válik a helyzet, amikor érintetté lesznek. Mindaddig úgy tapasztalták, hogy minden megoldható, minden áthidalható. A jog alkalmazása az elmúlt időben egyet jelentett azzal, hogy „veled baj van". A néma ajkúak ezért maradtak néma ajkúak. Mi történt, ha valaki megszólalt? Jó példa erre Hajdú Péter esperes pere. Az ügy az 1961 május 26-i zsinati tanácsülésen elhangzott felszólalásával kezdődött. Itt a közalap törvénytervezete kapcsán javasolta az egyházalkotmány reformját, ill. a jelenlegi egyházszervezet átalakítását. 1965 március 21-én a Budapest-Déli Egyházmegye közgyűlésén Hajdú Péter esperesi jelentésében a szokásos politikai értékelés mellett ismét felvetette a közalapi gazdálkodás kérdését és a túl nagyra nőtt egyházszervezet problémáját. Az 1961 felszólalásából idézek: „Ha az anyagi lehetőségeink miatt nem bírjuk a régi időben kialakult egyházszervezetünket fenntartani, kénytelenek leszünk eljutni a kálvini egyházalkotmányhoz: sajnos nem az Igéből kiindulva, hanem anyagi lehetőségeink szűkülése miatt. A Magyarországi Református Egyház eddigi történelme során szervezetében és egyházalkotmányában nem érvényesítette következetesen a presbiteriánus elveket, a szocialista társadalmi rend ahhoz is hozzásegíti, hogy teljesen reformátussá váljék alkotmányában is." A válasz nem sokáig váratott magára, a gépezet beindult. Időközben egy testvéregyház püspöke is feljelentést tett Hajdú Péter ellen. 1965 júliusában „megszületett" a vádindítvány. A vád az első pillanattól kezdve politikai koncepcióra épült. Aki ismerte Hajdú Péter politikai hitvallását, az tudja, hogy igazi híve volt a szocializmusnak. A lényeg a vádirat V. pontjában van: „Hajdú Péter panaszlott lelkipásztor vádindítványomban írt magatartásai, megállapításai súlyos támadást jelentenek egyházunk törvényes rendje és egyházunk hatóságai ellen." Hajdú Péter menthetetlen volt. A fegyelmi tárgyalás határozata már készen volt: esperesi tisztségétől és palástjától való megfosztás. Bár a boszorkány Machbetet megbűvölte, az erdő mégis megindult. 1965 július 13-án levelet írtak az egyházmegye lelkészei. A történésnek én magam is egyik élő tanúja vagyok. A levél nem tartalmazza azt a szóbeli üzenetet, amelyet 21 bátor lelkész közölt az egyházvezetéssel. Ez üzenet szerint a lelkésztársak készek elmenni a legvégsőkig is. Kompromisszum született. Hajdú Péter megtarthatta lelkészi állását és lemondott esperesi tisztségéről. Ekkor a fegyelmi eljárást hatályon kívül helyezték.

Borbély Béla fegyelmi ügyét az idő rövidsége miatt nem ismertetem, csupán megjegyzem, hogy ha az egyházi bíróság betartotta volna a törvényt és tisztességes vizsgálatot folytat, akkor az ügyre nem került volna sor. A baj nem a törvényben volt, hiszen az még az 1933. évi törvény volt, hanem a törvény tetszőleges alkalmazásában.
Feltehetjük a kérdést: vajon ki vagy mi véd meg, ill. ha szükséges, vádol a református egyházban. A kálvini egyházalkotmányra való hivatkozás szíven szúrta az akkori egyházvezetést. Ma beszélünk az egyházban a hatalmi ágak szétválasztásáról. Biztosíték-e ez? Szabad-e társadalmi-politikai elvek alapján egyházjogi kérdéseket megoldani. Felvetődik a kérdés? Kinek a kezében van a hatalom az egyházban. Teológiailag világos, mit jelent a kálvini-reformátori egyházszervezet. Az ellentmondás, melyre Révész püspök fontos tanulmánya is felhívta a figyelmet, történelmi okokkal magyarázható, de nem tartható. Sajnos, amennyire én látom, a teológiai látásunkat nem sikerült átültetni a jog nyelvére. Idézek az 1994-es alkotmánytervezet téziseiből: „Az egyházalkotmányi bizottság javaslata e tekintetben... maradjon továbbra is érvényben az egyházközségek, egyházmegyék, egyházkerületek és az országos egyház négy autonóm szintje, ahol a Zsinatot az egyházkerületek szövetsége jelenti." Néhány sorral lejjebb ezt olvassuk: „A Magyar Református Egyház jogalkotásának 400 éves adóssága, hogy a mai napig nem tudta egyértelműen megfogalmazni (esetleg határokon kívüli tekintetben is) az egyháztagság kritériumait." Két dolgot emeltem ki: a Zsinat „helyének" kijelölését és az egyháztagság problémáját. Olyan egyházalkotmányunk van, ahol éppen az alapok tisztázása maradt el.
Az egyházszervezet és szolgálat kérdéseiben a hallgatóság szíves figyelmébe ajánlom Szűcs Ferenc professzor előadását, amely „Az egyház karizmatikus struktúrája és küldetése a világban" címmel hangzott el 1991-ben Zselickisfaludon. Egyébként ott vannak a parókiális könyvtárakban Szentpéteri Kun Béla, A Magyarországi Református Egyház külső rendje c. könyve olvasatlan példányai is, amelyben részletesen foglalkozik az egyházszervezet kérdéseivel.

Második boszorkányunkká válhat a hitvallásos közösség kérdése. Ismét egy személyes élménnyel kezdem. A '60-as években éppen Borbély Béla ügyében is, megélénkült a pestlőrinci parókia. Az egyházi, missziói gondolkodás először szembesült igazán egy új jelenséggel: a karizmatikus mozgalommal. A Bethánia és más missziós egyesületek feloszlatása után ezeknek tagjai beépültek a gyülekezetekbe. Megtermékenyítő hatásuk volt, és a nyomorúság idején az áldozatkész gyülekezeti mag gerincét képezték. A karizmatikus mozgalom sokak számára a megújulás új lehetőségét hozta, de hozta egyben a szélsőségeket is. A megítélés egyértelműen negatív volt. A volt Bethánia egy része is csatlakozott a mozgalomhoz. A szélsőséges vonal egy bizonyos Matild néni személyéhez kapcsolódott. Sajnálatos botrányok fűződtek a nevéhez. Az egyházi mederben megmaradni akaró vonal vezetője Szabó Imre lett. Később újabb ágak váltak ki, pl. Bereczki Sándorék. Ennek a csoportnak hatása volt a Teológiai Akadémiára is.
Személyes élményem részben a parókián lezajlott „zsinatokhoz" kapcsolódik. Olykor 20-30 lelkész is jelen volt. A téma a karizmatikus mozgalom veszélyei és az elhatárolódás volt teológiai eszközökkel. Ez az elhatárolódás a személyes kapcsolatok szétszakadását is jelentette. Amikor ennek a generációnak fiai teológiai tanulmányaikat folytatva barátságba kerültek egymással, az egész háború csendben okafogyottá vált. Az utódok már másfelől közelítették meg a kérdést. A nyolcvanas években a karizmatikus kérdés a Teológiai Akadémián forrósodott fel ismét. Ekkor indult egy kezdeményezés: legyen párbeszéd a két tábor érdemi emberei között.
A történelmi egyházak, ha megkésve is, teológiailag nem feldolgozottan, de mégis integrálták a karizmatikus mozgalmat. Mi volt a mozgalom alapgondolata? Nyilván sokféleképpen fogalmazódott meg és semmiképpen nem egységes, igényes teológiai fegyverzettel. Erre valójában nem is volt módjuk. Egy radikálisabb keresztyénséget kívántak. Kölcsönvett gondolattal szólva: „a történelmi egyházak nem képesek többet adni, mint az eszkimó kunyhók, ahol didergő nyájaik összecsődülnek." Az emberek fáztak az egyházban, melegséget, tüzet akartak. Ugyanakkor jelentkeztek a hitélet gyermekbetegségei: az elkülönülés, hívő gőg, tévedhetetlenség, stb. A párbeszéd, a konszenzuskeresés-hiány jellemezte ezt a korszakot. Személyes élményem is van erről az időszakról. A Zsinatra meghívták a karizmatikus mozgalom képviselőit, élükön Szabó Imrével egy beszélgetésre Bartha püspök idején. A beszélgetés bűnvádi eljárássá kezdett alakulni, és csak mélyítette a szakadékot. Egy komoly kísérlet, amely szintén eredménytelen maradt, Szűcs Ferenc akkor pomázi lelkész nevéhez fűződik, aki egy konszenzuskeresésre alkalmas iratot készített, különös tekintettel az Akadémián jelentkező feszültségekre. Ez az irat egyedül Szabó Imrét érdekelte, a tábor megriadt, félt a párbeszédtől, az esetleges közelítés lehetőségétől.
A rendszerváltás nem újat hozott az egyházba, hanem sokfélét. Ebben az időben nem tisztázódott a hitvallásos helyzet kérdése. A hitvallás az egyház egészének közösségében, konszenzusában történik. Azok a hitvallásos jellegű megszólalások, amelyek az elmúlt években elhangzottak, nem szolgálták az egyház egységét, sem a teológiai tisztánlátást. A Biblia Szövetség pl. alapokmányának a „Hitvallás" címet is adta, de más csoportok is jelentettek meg „Hitvallás" címmel nyilatkozatot. Volt-e, van-e status confessionis, szükség van-e új hitvallásra.
Az elmúlt években kerületi szinten történő párbeszéd-kísérletek sem hoztak eredményt. A határok megmerevedtek. „Az igazságot követvén szeretetben" ma meghaladja a lelkészi közösség lehetőségeit. A kizárólagosság tűnik a legnagyobb akadálynak. Nagy veszély azonban, ha egy-egy csoport, megkóstolván a hatalom varázsitalát, immár feladja saját eredeti radikalizmusát. Megdöbbentő dolog, ha egy folyóiratban együtt jelenhet meg a hitvalló lelkész írása és a keresztyénséget alapjaiban támadó ezoterikus sámán kultuszt hirdető próféta tanulmánya. Hol van a Szentírás tekintélyét oly féltve őrzők jogos felháborodása, és természetesen az egyház egészének felháborodása?
Ha hitvallást nem is kell írni, az bizonyos, hogy az Egyház adósa maradt a mai társadalom égető kérdéseire adott világos és eligazító válaszainak is.

Nem folytathatom, mivel a harmadik boszorkány már türelmetlen. Az Egyház és etnikai közösség kérdéseiről szólva először egy gyermekkori élményemmel kezdem. Amikor először kapott útlevelet a család Csehszlovákiába, a mégoly visszafogott szüleim örömükben ugrándozni kezdtek. „Megyünk haza!" Gyermekkoromban napi téma volt az, hogy mi van otthon. Számunkra is természetes volt, hogy hazamegyünk. Természetes volt, hogy mindenki magyarul beszél és találkozunk a legközelebbi rokonainkkal. Ami nem volt természetes: az idegen feliratok, a feszültség a határon, az idegen katonák bizalmatlan tekintete. A másik élményem egy konferenciához fűződik, amikor Keletről és Nyugatról egyaránt jöttek lelkészek. Családoknál szállásolták el őket. Vártuk a vendéget, amikor bekopogott az ajtón egy cseh lelkész. Rám nézett és megkérdezte: „Ugye szívesen fogadott volna egy nyugati vendéget?" Ez természetesen nem így volt, de megrendített ennek az embernek az elképzelése, sőt félelme.
Az egyház és etnikai közösség kérdése természetesen másképpen és sokkal súlyosabban vetődik fel a határon kívül rekedt magyarság tekintetében. Félő, hogy újabb ellentét gyengíti a fogyatkozó népet. Úgy tűnik, mintha egy messianisztikus küldetéstudat a magyarság megmaradását tekintené végső céljának, amely olykor az Isten Országának üzenetével kapcsolódik egybe a hívek tudatában. A másik oldal szinte közömbösen tekint az üdvösség szempontjából az etnikai kérdésre, apolitikussá, gyakran - ha nem is tudatosan - kultúraellenessé válik.
Az etnikai kérdés a határon belül is megkerülhetetlenné vált. Komlón pl. 1999-ben 170! gyermek született. Sejteni lehet, hogy ennek is legalább harmada cigány származású gyermek. Elnéptelenedő falvainkat egy új nép tölti meg. A világ legegységesebb etnikuma és kultúrája Japán. Soha nem keveredett az elszigeteltsége miatt. Mi viszont Közép-Európában élünk, ahol szülőföld, haza és ország nem feltétlenül esnek egybe. Nyilván etnikai kérdésekben más a feladata az itthoni egyháznak és más a határontúliaknak. Inkább csak kérdéseket tudok feltenni és együtt kell keresni a választ.

1 Bogárdi Szabó István: Egyházvezetés és teológia a Magyarországi Református Egyházban 1948 és 1989 között, Debrecen, 1995, 174. old.