Nem hagyod lelkemet a Seolban

Reformáció napja és a halottak napja közel vannak egymáshoz a naptárban. Nem véletlenül! Luther Márton 95 tételét éppen a mindenszentekre és a halottak napjára gyülekezőknek szánta. Ez a közelség azóta még több tartalommal telítődött. Ugyanis az 1517. október 31-én elkezdődött reformáció a haldoklással szembeni ellenállás eseménye volt. A halálfoltok már megjelentek az akkori egyházon. Viszont a megújuló egyház szimbóluma lett a megújuló életnek. Így a halottak napját sem értelmezhetjük másként, mint a reformációban átlényegült alkalmat, amely lehetőséget ad a feltámadás hitében a vigasztalódásra, és a halottainkra való kegyes és helyes emlékezésre. Hitvallásaink ilyen értelemben kezelik a halált és a gyászt.
Sajnos a reformációban született protestánsok halálról és gyászról alkotott tanítását többnyire félreértelmezik. Többen vívódnak közöttünk is amiatt, hogy a halottak napjához való viszonyulásuk sérti a református egyház előírásait. Bizonyára sértenék azt, amennyiben a halott hozzátartozó földi maradványait többnek, vagy másnak tekintenék, mint port a sírban, amely korábban élt, ezért szogált és mindenekelőtt szeretni tudott. Sértenék a református tanítást, ha nem hinnék, hogy a feltámadott Krisztus beteljesíti ígéretét, azaz feltámadásban részelteti a Benne hívőket. Éppen ezért, mert a mieink ilyenek voltak életükben, haláluk után a feltámadás fénye alatt megilleti őket is az emlékező tisztelet. Megilleti emléküket a rendbe tett sír, a virág, még a gyertyafény is, amennyiben Jézus Krisztust, mint a világ világosságát jelenti. Azonban kerülni kell azokat a szokásokat, gondolatokat, kultikus cselekedeteket, amelyek azt sugallják, hogy halottaink valamilyen formában közel lennének, látnák, vagy hallanák az értük való fáradozásainkat. Az egészséges lélek, fájdalmas gyászban el kell engedje halottját, nem ringathatja magát hazug ábrándban, hogy eljön a varázslatos pillanat és itt a földön megint együtt lehet azzal, akit elveszített. A túlzott halottnapi megemlékezések mögött mindig hiedelmek, hamis várakozások húzódnak meg. A bűntudat miatt, hogy életében nem tettünk meg mindent szerettünkért, építünk hihetetlen nagyságú és értékű síremlékeket. A halálfélelem miatt, mert egyszer nekünk is mennünk kell, igyekszünk minden hajdani konfliktust, feszültséget halottaink nélkül is "ledolgozni", hogy a majdani találkozás ne terhelődjön le már az első lépésnél. A megoldatlan gyász feszítő, kaotikus érzés. Az arcra kiíródó lehangoltság, keserűség, fájdalom mind arról szólnak, hogy talajtveszített segítségre szorult testvérrel van dolgunk. Nekünk kötelességünk az ilyeneket támogatni.
A református hívő lélek a reformációban felfedezheti a támogatás erőforrását. Nemcsak az egyház halálfoltjai szünnek meg, hanem a halál által kapott sebeink is begyógyulnak, és ilyen gyógyulásokkal gyógyíthatunk. A zsoltáros tudja, hogy Isten nem hagyja a lelkünket a halál hazájában, sem a már eltávozottakét, sem a még itt élőkét.