Iskolapad
Amikor a tanító néni azt mondta, tegyük karba a kezünket, mindenki igyekezett a leggyorsabban és a legpontosabban felvenni az előírt testtartást, majd egy pillanat múlva már egy pisszenést sem lehetett hallani. De ahogy Raffael Pityu ült, úgy nem tudott ülni senki. Katonás feszességgel tartotta magát, fejét felemelte, az igyekezettől pici, feketés orrlyukai kitágultak, szeme csillogott. Ilyenkor kicsit mind meglepődtünk: más, mint amilyennek képzeltük, és nincs szüksége ehhez a mi jóváhagyásunkra. Amikor peckes járású édesapjával láttam, megsejtettem, amiről addig fogalmam sem volt, hogy ők nem egy cigány család voltak a faluban, hanem öntudatos cigányok, sajátos öltözettel, foglalkozással, munkával szerzett vagyonnal. Az apja elvárta tőle, hogy Pityu ehhez mérten viselkedjen. És igyekezett megfelelni a tanító néninek is. Pedig nem vártuk volna egy purdétól, hogy mindenkin túltesz. Feszengeni kezdtem, hogy mégsem lehet olyan könnyen leírni valakit. Úgy látszik, a világ mégsem fekete-fehér.  

Padfirka
Felső tagozat. Itt már nincsenek összenőve a padok, a gyerek-hadtest inkább hordára hasonlít. A székek ordenáré hangot hallatnak a padlón, ahogy arrébb taszigáljuk őket. Rendszeresen összefirkáljuk a padokat, a takarítónők panaszkodnak, az osztályfőnök a szünetben prédikál. De mit tegyünk, nem bírjuk megállni. Ma már tudom, azért firkál az ember, hogy jobban tudjon koncentrálni, de akkor még úgy tűnt, mérhetetlenül unatkozom. Végül is nem pattanhatok fel az óra közepén, hogy kirohanjak az udvarra futkározni. Fő a kötelesség. Egyszer aztán nem mindennapi számonkérésnek lehetünk tanúi. Végre egy bűnbak, aki elviszi a balhét! Megérdemli, ha ilyen ostoba, hogy telerajzolta az asztalát dinoszauruszokkal, szörnyekkel és robotokkal – az első padban ülve. A tanárnő felállítja és ahelyett, hogy leszidná, tapintatosan javasolja, hogy iratkozzon be rajztanfolyamra, ne pazarolja el a tehetségét. Délután az ügyeletes takarítónő szappanos vízzel tünteti el a remekműveket. Ennél jobb pályaorientációt azóta sem hallottam.

Buszmegálló
A nagyok a támlára ülnek, vagyis a sáros lábukat teszik oda, ahová mások le szeretnének ülni. Az iskola előtt is van buszmegálló, de képesek visszasétálni egy megállót, hogy legyen ülőhelyük a buszon. Ilyenkor bezzeg mozognak. Persze, mert nekik a legjobb helyek kellenek – ebben legalább van választásuk. Néhányan igyekeznek láthatatlanok maradni a kötekedőbbek mellett, halkan beszélnek, kerülik a szemkontaktust. Akinek bicskája van, az sem karcol már feliratokat, inkább csak rongálgat, kitép egy-egy nagyobb szálkát a padból. Az óvatlan lányok harisnyája beakad, felszalad a szem. A nagyok fekete vagy fehér, folyékony filcekkel rajzolgatnak a beton lámpaoszlopra. DJ, love, trágár kifejezések, lejárató szövegek, obszcén rajzok. „Itt járt…” Nyomot hagyni a világban – ez a fő, a lábnyomokat úgyis elmossa az eső.

Mama
„Édesanya ajkán az a legszebb zene, tárt karokkal mondja: gyere, kicsim, gyere…” Minden alkalommal kibetűztem a falvédőre varrt mondatot a mosdó fölött a nagymamám házában. Mintha csak az ő karja tárult volna ki felénk, gyerekek felé. Ilyen padon üldögélt, amikor hallgatta a sparheltben pattogó tüzet. Volt egy másik pad is a rózsalugas alatt, ahová levelibékát hozatott, annyira szerette hallgatni az éneküket. A papával is üldögéltek a gangon, arra a padra párnát is tettek, a Mama tálat vett az ölébe, úgy fejtette a babot. Amikor eljött a nyár, a ház elé ültek ki, egy kissé csálé padra, ami mellett gyerekként annyit játszottunk színfogósat: fekete, fehér, zöld, sárga... Egy alkalommal éppen arra járt Eszti néni, ő az utca végén lakott egy kis házikóban. A nagyszüleim kedvesen érdeklődtek, beszélgettek vele. Csak mostanában tudatosult bennem, Eszti néni mennyire magányos lehetett. Rózsák virítottak ott is. Amikor a nagyszüleimre nézett és ránk, azt a képet láthatta, amit én a falvédőn.

Templomfirka
Először sok évvel ezelőtt, a konfirmációmat megelőző istentiszteletek egyikén, a karzaton ülve láttam meg a karcolásokat a templomi padokon. Templomfirkák, graffitik – nevekkel, dátumokkal. Az éneklés alatt az járt a fejemben, vajon kik ültek itt korábban, hogy mertek ilyet tenni a lelkész szeme láttára, és vajon egyidősek lehettek-e velem? A tíz körmükkel vájták bele a több száz éves fába ezeket a hosszú prédikáció alatt, vagy fémpénzt használtak? És ha leejtették, és csilingelve elgurult? Ültek valaha ebben a templomban ilyen vásott kölykök? Őket is zavarta valami, unatkoztak vagy épp az életük leghúsbavágóbb kérdésére koncentráltak? Esetleg jelentett nekik valamit az, amit itt hallottak? Hiszen ezek a szavak is odakerültek a padokra:  Isten, szeretet. Vajon mennyi lehetett az ő rovásukon?

„Szívetek hústábláira”
Nem sokkal ezelőtt történt, hogy alig találtam helyet a templomban. Az utolsó pillanatban érkeztem, a járvány miatt minden második padsort lezártak. Zavaromat látva az egyik ismerős néni beljebb húzódott, és leültem az utolsó sor szélére. Már egy ideje ott ültem, amikor a keresztről szóló beszédet hallgatva észrevettem, hogy az én helyem Jézus helye.
Az Ő nevét véste valaki a padba. Egyes templomokban névtáblák hirdetik a hálapénzen vásárolt helyeket. Nálunk ez nem szokás. Itt a lelkészcsalád padsorán kívül ez az egyetlen hely, ami meg van jelölve. Nem nagyon hallottam az igehirdetést, mert e pillanattól fogva a templomfirka hirdette számomra az evangéliumot. Jézus odaültetett, ahol az Ő helye volt, Ő pedig helyet cserélt velem. Szenvedett, nagyon megszenvedett értem, felfoghatatlan magányt és veszteséget élt át, hogy nekem ne kelljen a vádlottak padjába ülnöm. Ezt nem fogja veszni hagyni csupán azért, mert az élet iskolájában nem vagyok kitűnő tanuló, amit létrehozok, csak firkálás, vagy mert alig-alig vittem vigasztalást a magányosoknak. Jézus irgalmasan tekint rám. És így már én is irgalmasan tekinthetek az emberekre. Ha ezt a szívembe vésném, minden találkozás reményteli lenne. Az arcunkon is kirajzolódna: az Isten szeretet.