ENNÉLFOGVA SZERETTEIM, AMINT MINDENKOR ENGEDELMESKEDTETEK, NEM CSUPÁN JELENLÉTEMBEN, HANEM MOST, TÁVOLLÉTEMBEN MÉGINKÁBB, FÉLELEMMEL ÉS RETTEGÉSSEL MUNKÁLKODJATOK ÜDVÖSSÉGETEKEN, MERT ISTEN AZ, AKI MUNKÁLJA BENNETEK MIND AZ AKARÁST, MIND A VÉGHEZVITELT AZ Ő JÓ-TETSZÉSÉBŐL . MINDENT TEGYETEK MEG ZÚGOLÓDÁS ÉS TÉTOVÁZÁS NÉLKÜL, HOGY LEGYETEK FEDDHETETLENEK ÉS TISZTÁK, ISTEN SZEPLŐTLEN GYERMEKEI A GONOSZ ÉS ELVETEMEDETT NEMZEDÉKBEN, AKIK KÖZÖTT FÉNYLETEK, MINT A CSILLAGOK AZ ÉGEN. RAGASZKODJATOK SZILÁRDAN AZ ÉLET BESZÉDÉHEZ, HADD DICSEKEDJEM MAJD A KRISZTUS NAPJÁN, HOGY NEM FUTOTTAM HIÁBA. DE HA KI-OMLIK IS VÉREM, MÍG ÉN HITETEK ÁLDOZATÁT PAPI SZOLGÁLATBAN BEMUTATOM, ÖRÜLÖK, ÉS EGYÜTT ÖRÜLÖK MINDNYÁJATOKKAL, UGYANÍGY TI IS ÖRÜLJETEK ÉS ÖRVENDEZZETEK VELEM EGYÜTT.

                                                                                                                        

Vasárnap mondta a férjem, valaki megszólította, keresni fog telefonon, kérni akar valamire. Nem igen lelkesedtem, mert arra se jut elég idő, amit muszáj elvégezni ezen a héten, s a kö-vetkező hetekben, és különben is... De mikor hívott, aki hívott, éreztem, akarom, nem aka-rom, igent kell mondanom. Valamiért nem mondhatok nemet. Tán épp mert nem akarom...

Sok apró gyereknek kellett bábozni, velük beszélgetni, játszani. Annál a családnál gyűltek össze, ahonnan a hívás érkezett. Azt kérdeztem a gyerekektől, honnan tudjátok, mikor Isten itt van, jelen van köztünk? Azt mondta az egyik: - Akkor jók vagyunk. Mi az hogy jó? Kedves, szófogadó... És igen, az jutott eszembe, ahogy én mégis igent mondtam. Ahogy tudtam tenni azt, amit kértek... amit nem akarnék, nem tudnék, tehetem? A nem akarás ellenére...

Aztán báboztam nekik. Addig alig lehetett szót érteni a tizenöt zajongó gyerekkel - karonülő aprótól, tán húszan is - volt aki a közös játék közben is beszélt, kiabált, zörgött, jött, ment... de mikor eltűntem a paraván mögött, ugyanezek a gyerekek elnémultak, lesték mi történik a kezem-hangom által mozgatott bábokkal. Nem először tapasztaltam ezt. Mi hat rájuk így? Mintha a kevesebb lenne a több. Erőteljesebb a történés, a közvetítés a bábfigurák által? Ilyenkor nem én vagyok, nem amit én mondok, hanem ami történik, az köti le őket... Nem így vagyunk mi felnőttek a tévé előtt, a moziban...kikapcsolja azt ami van. A gyerek magától értetődően éli. Ki és be lép. Így vagyunk teremtve? Van lehetőségünk kilépni abból, ami körülvesz, sodor, megköt, kötelez, diktál? Miféle szabadság lehetősége ez?

ENNÉLFOGVA SZERETTEIM, AMINT MINDENKOR ENGEDELMESKEDTETEK, NEM CSUPÁN JELENLÉTEMBEN, HANEM MOST, TÁVOLLÉTEMBEN MÉGINKÁBB, FÉLE-LEMMEL ÉS RETTEGÉSSEL MUNKÁLKODJATOK ÜDVÖSSÉGETEKEN, MERT ISTEN AZ, AKI MUNKÁLJA BENNETEK MIND AZ AKARÁST, MIND A VÉGHEZVITELT AZ Ő JÓTETSZÉSÉBŐL.

Minél fogva? Miből következően lehetne engedelmeskedni? Hogyan fejeződött be a múlt heti rész? Abból, hogy JÉZUS KRISZTUS AZ ÚR AZ ATYA DICSŐSÉGÉRE Ha Krisztus Úr, és mi a szolgái vagyunk, akkor tudunk engedelmeskedni. Mikor tegnap az apró gyerekeket kérdeztem, hogy mi a szolga dolga? - azt mondták:... tegye azt amit a király (gazda) mond.
Hadd idézzek két megfogalmazás arról, miféle bennünk a késztetés, miféle kényszert érez az ember arra, hogy Isten szolgája legyen, s élhetőnek, léphetőnek érzi-e ezt?

...Egykor én is úr akartam lenni,
ó, bárcsak jó szolga lehetnék.
De jaj, szolga csak egy van, az Isten,
És uraktól nyüzsög a végtelenség.

                                   Weöres Sándor

Szerettem volna szolga lenni,
Nagy jó Uramnak megfelelni,
De hitehagyott Úr lett belőlem,
Fázok magányban, fővök gőgben.

                                    Lázár Ervin

Mire nézve kell FÉLELEMMEL ÉS RETTEGÉSSEL cselekednünk, engedelmeskednünk? Az ÜDVÖSSÉGÜNK a kérdés. Mert elveszíthetjük? Attól kell rettegnünk, hátha mégsem lesz a miénk az üdvösség? De hisz így van írva: "Aki hisz a Fiúban - örök élete van..." Ján5:24. Akkor hát mitől kell FÉLNÜNK, RETTEGNÜNK? Nem tudjuk, se megszerezni, se kiérde-melni, hit által, kegyelméből kapjuk. Mi van ránk bízva, minek a felelőssége terhel minket?

MERT ISTEN AZ, AKI MUNKÁLJA BENNETEK MIND AZ AKARÁST, MIND A VÉGHEZVITELT AZ Ő JÓTETSZÉSÉBŐL.

Mitől kéne félnünk és rettegnünk? Kiderül itt, a folytatásból. A nekünk adott lehetőségeket kell féltenünk, hogy nem történik meg velünk-általunk, ami megtörténhetne. AMIT ISTEN bennünk MUNKÁL. Ami ránk van bízva, amit léphetnénk, mert MUNKÁLJA, van módunk megtenni, AKARÁST is ajándékoz hozzá, de ez nem azt jelenti, hogy kényszerít minket, ha-nem lehetőséget ad, kínál. Féltenünk kéne ezeket elszalasztani, nem tenni! Mi tesz vakká, mitől nem látjuk, hogy tenni kéne, avagy tenni lehet, hogy kapnánk hozzá akarást, erőt?

A napokban került kezembe egy igen régi történet. Az írója Johannes Amos Comenius, a címe: A világ útvesztője és a szív paradicsoma. Elindul mint vándor, megismerni a világot. Útközben két ember csatlakozik hozzá, beszélgetni kezdenek, s mennek tovább együtt:

"S ahogy így hallgatagon, földre szegzett tekintettel, kelletlenül vonszolom lábam, azt mond-ja: Talán bizony kedved van már visszafordulni? S mielőtt még válaszolhatnék, a nyakamba valamilyen kantárt vet, s ennek zabolája egyszeriben a számba siklik: Ekkor így szól : Na most már engedelmesen jössz, ahová indultál. Én meg nézek a kantárra, s jaj mit látok? A kíváncsiság szíjából varrták, zaboláját pedig a megátalkodott szándék vasából kovácsolták. S megértettem, hogy már nem szabad elhatározásomból megyek, ahogy azelőtt hittem, ha-nem szellemem csapongása és kielégítetlensége vonszol engem erőszakkal...
Ekkor a másik kísérőm a másik oldalamon szólal meg: Neked ajándékozom e szemüveget, rajta át nézed majd a világot, S orromra helyez egy szemüveget, mellyel azon nyomban másként látok mindent. Az volt ugyanis a varázsereje, hogy aki rajta át nézte a dolgokat, a távollévőt közelinek, a közellévőt távolinak, a kicsit nagynak, a nagyot kicsinek, az idétlent szépnek, a szépet idétlennek, a feketét fehérnek, a fehéret feketének látta. Ezt a szemüve-get, ahogy később megtudtam, a látszat üvegéből csiszolták, a keret pedig, amelybe foglal-tatott, a szokásnak nevezett szaruból készült. Szerencsémre kissé ferdén tette az orromra, úgy, hogy nem fedte el szememet teljesen, ha felvetettem a fejem, a szememmel pedig fel-fele néztem, igaz valójukban láthattam a dolgokat..."

Mi visz, sodor bennünket új élményekért, megismerésért? KANTÁR - a kíváncsiság szíjából és a megátalkodott szándék vasából ... Mi tesz vakká minket? Mi láttat velünk mást, mint ami van? SZEMÜVEG - a látszat üvegéből csiszolva, kerete pedig a szokás szarujából...

MINDENT TEGYETEK MEG ZÚGOLÓDÁS ÉS TÉTOVÁZÁS NÉLKÜL, LEGYETEK FEDD-HETETLENEK ÉS TISZTÁK, ISTEN SZEPLŐTLEN GYERMEKEI A GONOSZ ÉS ELVETE-MEDETT NEMZEDÉKBEN, AKIK KÖZÖTT FÉNYLETEK, MINT A CSILLAGOK AZ ÉGEN.

Mennyire megront mindent ez a kettő: ZÚGOLÓDÁS ÉS TÉTOVÁZÁS. Milyen jó lenne ezek NÉLKÜL élni! Élhetnénk ezek nélkül? Van lehetőségünk szabadon élni? Mi akadályoza?

Comenius kötetének vándora, a világ útvesztőjében végül megérkezik oda, ahova két társa, Mindenleső és Bódulat már egyáltalán nem akar jönni, el is tűnnek mellőle. Ott ő új kantárt, és új szemüveget kap szíve meglelt Urától:

" A szemüveg és kantár helyett, amelyet azelőtt adtak rád, én most rád rakom az én igámat (mely az irántam való engedelmesség) hogy ezentúl rajtam kívül senkit ne kövess. S adom még ezt a szemüveget? Rajta keresztül, ha akarod, világosabban megfigyelheted a világ hívságait, és jobban láthatod választottaim boldogságát... E szemüveg külső kerete Isten igéje, belső üvege a Szentlélek..."

Miféle új KANTÁR ez? - A szeretet és a hála nyomában születő alázat, engedelmesség,
Isten igéjének látása, az új SZEMÜVEG által, értés, bizonyosság a Szentlélek fénye által.

Sötét ez a világ, írja Comenius kötete előszavában, egyéb sincs benne mint " tévelygés és tántorgás, tülekedés és törtetés, csalárdság és álnokság, nyomorúság és bánat, s a vége mindennek csömör és csüggedés; de aki visszavonul szíve hajlékába, s ott egyedül az Úr-istennel lakozik, az megtalálja az igazi, a tökéletes lelki békét és boldogságot."

Milyenek a CSILLAGOK AZ ÉGEN? Ragyognak az éjszakai sötétségben. Miért ragyognak? Mert rájuk süt a nap, ami mindig van, csak olykor nem látszik. Illetve olykor annyi látszik, a-mennyit belőle a csillagok magukon hordoznak. De a Napról adnak jelt, ami rájuk vetül.

Pár napja volt a könyvtárban egy rendezvény, melyre hivatalos voltam, mint az irodalmi kör vezetője. Nehéz szívvel készültem rá, mert nagyon rosszul hatott rám mindaz, ahogyan va-laki a maga dicsőségére megrendezte, kierőszakolta másoktól verseinek kiadását és a ren-dezvény támogatását. Zavart, ahogy hinni akarta saját valakiségét és kiválóságát, s az ün-neplés, amit maga rendezett-szervezett önmagának. Tiltakozó érzéseket váltott ki belőlem. Személyisége és zavaros egyéniségét tükröző, művien sötét árnyakat hordozó versei.

Szóval, rám telepedett a tehetetlen tiltakozás, aztán egyszer csak ott, a rendezvény végén odajött hozzám valaki, és szavai nyomán csillagot láttam felragyogni a sötét égen. Hogyan? Mitől? A lánya volt, s azt kérdezte tőlem, értem-e az édesanyja verseit, mert ő sajnos nem.
És beszélgettünk, és elmondta hogyan győzi le benne, újra meg újra Isten a tiltakozását, s azt mondta végül, hogy évek óta imádkozik érte, s hiszi, Isten könyörül rajta...

Valaki azt kérdezte tőlem, minden egyes dologra nézve el kell veszítenem saját akaratomat és minden dologban ki kell kérni Isten akaratát? Azt válaszoltam neki, amennyit veszítesz érte, annyit nyersz. Igen, lehet kevesebbet megélni, mint amire lehetőséget kapnék...

RAGASZKODJATOK SZILÁRDAN AZ ÉLET BESZÉDÉHEZ, HADD DICSEKEDJEM MAJD A KRISZTUS NAPJÁN, HOGY NEM FUTOTTAM HIÁBA. DE HA KIOMLIK IS VÉREM, MÍG ÉN HITETEK ÁLDOZATÁT PAPI SZOLGÁLATBAN BEMUTATOM,

Mennyire ragaszkodunk AZ ÉLET BESZÉDÉHEZ? Valakitől így hallottam, elment a paphoz, mert végtelen szomorú volt amiatt, hogy nem hall vasárnaponként éltető beszédet. Miért é-rezte, amit érzett? Éltető szóra vágyott, de nem kapott. Szabad ilyet tenni? Kell tudnia, ha, mások ezt érzik? Nehéz szeretet ez? Nem kritizálni, hanem ütközni a többért? Lehet meg-szokássá a templomba járás, az igehallgatás? Észrevesszük, fáj, ha azzá lett?

"A Lélek az ami megelevenít, a test nem használ semmit; a beszédek, amelyeket én mond-tam nektek, lélek és élet. De vannak közöttetek némelyek, akik nem hisznek... Vajon ti is el akartok menni? Simon Péter felelt neki: Uram, kihez mehetnénk, örök életnek beszéde van tenálad..." János 6:63-68.
Mihez ragaszkodunk? Hol tartunk az Istenhez vezető úton? A mindenáron való nyerni aka-rás, az üdvösségről való tudás igazolt volta, avagy az ujjongó szeretet kantárja húz minket Isten felé? Megelégszünk a látszatokkal, azzal, ami láthatóvá lehet mások szemében, vagy a Szentlélek világossága által olvassuk, halljuk, szóljuk az igét az ÉLET BESZÉDÉT?

HADD DICSEKEDJEM MAJD A KRISZTUS NAPJÁN, HOGY NEM FUTOTTAM HIÁBA...

Keresztényhez illő dolog a dicsekvés? Mivel akar DICSEKEDNI Pál? Hogy amiért az életét adta, adja, amiért Krisztus evangéliumának ellenségei sokszor kikergették, ki tudja hányszor megverték, megkövezték, bebörtönözték...az nem volt hiábavaló. Megszokott dolog ezzel dicsekedni? Nem! Ne tévesszük össze a kettőt! Pál nem azzal akar dicsekedni mennyi min-dent tett, hanem azzal, hogy Krisztus vele volt! Megáldotta, megmutatta benne magát. Hisz jaj lenne ha az derülne ki, hogy minden HIÁBA volt! Hiszi, azért futott, és fut, amiért küldték.

Pál apostol nem vánszorgott, nem ballagott Isten országa felé, hanem FUTOTT! Futni csak az tud, aki minden felesleges súlytól megszabadul, aki látja a célt, vágyik megérkezni, nem adja fel közben, nem sajnálja, hanem a célért adja önmagát. Mi miért futunk? Miért adjuk magunkat, mire adjuk szívvel, hittel minden erőnket, egész életünket?

FÜLE LAJOS
             FUTÁS

Fut a gyermek a labda után
leszegett fejjel, tűzpirosan,
se lát, se hall, csak egyre rohan.
Guruló labda lett a világ,
szüntelen űzi, hajtja a vágy,
száz utcán, téren,
ezer veszélyen,
millió anyai kétségen át,
gyönyörűszépen
s balga-bután
fut a gyermek a labda után...

Fut az ember az élet után...
Leszegett fejjel gyötri magát
kincseit egyszer csakhogy elérje,
kergeti álma, hajtja a vére.
Kenyér gurul a lába előtt,
vagyon gurul a vágya előtt,
hírnév, dicsőség álma előtt.
Rohan utánuk éveken át,
a fogyó úton, életen át,
száz utcán, téren,
ezer veszélyen,
millió isteni bánaton át, gyönyörű szépen
s balga-bután
fut az ember az élet után...

Fut az ISTEN az ember után,
mert mindent lát és szánja nagyon,
guruló szívét csakhogy elérje,
hogy fut utána, hull bele vére!
Ott fut az utcán,
ott fut a téren,
egész világon,
sok ezer éven,
sok mérhetetlen,
megérthetetlen,
keresztre írott szenvedésen át,
hulló Igével,
kiontott vérrel,
viszonozatlan,
mély szerelmével
fut az ISTEN az ember után...

ÖRÜLÖK, ÉS EGYÜTT ÖRÜLÖK MINDNYÁJATOKKAL, UGYANÍGY TI IS ÖRÜLJETEK ÉS ÖRVENDEZZETEK VELEM EGYÜTT.

Pál örül, mert új életet nyert, szabad lett, nem nyomja vállát a megbocsáthatatlan bűnök ter-he, tud futni mások üdvéért, életét oda tudja adni, s hiszi, nem hiábavaló a futása, akarást, erőt kapott hozzá. Újabb, meg újabb együtt örülni tudó társra vágyik, s erre indít, a tétovázás megkötöző kínjai, a zúgolódás mérgezettsége helyett, vágyakozni az örvendező, hálás élet jeleire, fényeire, csodájára.

Időn, téren át ragyog élete útja. Amint kötözöttsége, méltatlan istenkeresése után Krisztus fe-lé fordult, látott, futott... Igen, mi is RAGYOGHATUNK így, MINT CSILLAGOK AZ ÉGEN...