PRO MUSICA SACRA - CONTRA PETRUM LOMENT

Loment Péternek!

 

Loment Péter lelkipásztor Gondolatok a református gyülekezeti éneklésről címmel megfogalmazott írása egyházunk mai, valóságos problémáira és helyzetére világít rá, annak valóságos keresztmetszete, méghozzá sokkal mélyebb és összetettebb módon, mint ahogyan az a címből egyértelműen következne. Nem csupán tünetek vannak, hanem nagyon bonyolult kiváltó okok is. A kérdés égető, ki és hogyan fogja/kívánja/akarja jóvátenni, ill. helyreállítani az általában közegyházi játszótérnek tekintett egyházzene és liturgia tekintélyét egyházunkban. 
Loment Péter a közegyházi valóság hiteles keresztmetszetét tárja az olvasó elé, de ennek ellenére megoldási javaslataival nem kell, illetve szakmai-tudományos érvek alapján nem lehet egyet érteni. Jelen hozzászólásomban részletes, tudományos igényű elemzésre, történeti relevanciából táplálkozó érvrendszer felállítására nincs mód, ezért reflexióimat csak néhány gondolat köré csoportosítva fejtem ki. Nem kívánom továbbá Fekete Csaba józan és kijózanító kérdéseit és megállapításait sem megismételni.

1) Mennyi értékük, milyen súlyuk van ma az egyházzene és liturgia tudós és szakértő művelőinek egyházunkban?2) Mit ért Loment Péter egyházzenén? Értelmezésünk szerint az egyházzenének, ennek az összetett szónak (egyház+zene) számos megjelenési formájában mindenben eleget kell tenni a művészet és a hitvallás kettős köteléke által reá tett felelősségnek. E tekintetben az egyházzene művészeti szempontból csak jó vagy rossz (giccs), a hitvallások alapján pedig elfogadható vagy elfogadhatatlan lehet. Az egyházzene formájában, alakjában, felépítésében stb. a művészet egyetemes kritériumainak, míg közvetített tartalma tekintetében pedig a hitvallásos-felekezeti kitételeknek kell hogy eleget tegyen. A művészi értékét a hitvallás szemszögéből, a hitvallásosságát pedig a művészet eszközeivel nem lehet megítélni. Évszázadok óta, egyházunkban pedig sajátos történelmi okok miatt az elmúlt évszázad óta jelentkezik az a veszély, hogy az egyházzenét az egyházias vagy vallásos zenével mossák össze - azonban ez három különböző kategória.3) Az az egyház, mely kimondhatatlanul büszke XVI. századi nemzetújjászülő és kultúrateremtő tevékenységére és érdemeire, ma az általános igénytelenség, az értékválságból értékváltásba elvtelenül menekülő, önigazoló populizmus prófétája lesz mindenféle nehezen követhető és értelmezhető teológiai érvrendszer következtében? Hogyan egyeztethető össze az a két dolog, hogy egyházunk társadalmi, etikai stb. állásfoglalása az Isten Igéje értelmezéséből következő és levezetett relevancia alapján általában konzervatív (kívülről talán merev is, de ez nem befolyásolhatja a belső állásfoglalás milyenségét, ill. minőségét), addig kulturális, zenei és liturgikai szempontból pedig manapság sokkal inkább megengedő? Hamis kettős, inkonzekvens csapda ez, ahol nagyon gyorsan kibújik a szög a zsákból? Hogy lehet az értékteremtés és megőrzés pozitív önvallomását az olcsó nyugati, populáris zenei importanyaggal, az istentiszteleti igénytelenséggel összeegyeztetni?4) Mit csinál immár majdnem 16 éve az "újjászületett" református egyházi iskolarendszer? Liturgiára, istentiszteletre, egyházi énekre, keresztyén fogalmakra nevel a nagyon fontos mindennapi tudás mellett? Itt hiányosságaink vannak! Ki magyaráz el, értet meg egy bibliai szöveget, egy éneket? Mit csinál a hittanoktatás? Természetes jelenség az, hogy egy közösség féltve őrzi a maga öntudatát, közösségi létezését meghatározó és sokszor magyarázatra szoruló szavait, fogalmait, magatartásformáit, szokásait. Így őrizzük az egyetemes keresztyénség, az európai és magyar reformáció örökségét mind a mai napig. Aki ezt nem tudja vállalni, az valami - később szintén magyarázatra és értelmezésre szoruló - újat alkot. Azt is le kell majd egykor vetni? Dobjunk ki mindent, amit nem értünk? Arany Jánost és Balassit, a Bibliát és az énekeinket?5) Elfogadható az, hogy miközben az egyházzene - ahol még van - manapság javarészt az egyház(község)i menedzsment része, jelentősége és megbecsültsége fokozatosan másod-, harmad-, ill. sokadlagos lesz, amin lehet uralkodni? Egyházunkat - kívülről sokan - az újkori neoklerikalizmus megtestesítőjeként könyvelik el.6) Vajon érti Loment Péter és a lelkipásztori kar jó része az "új ének" ószövetségi, biblikus kifejezés egykori és mai üzenetét? Az "új ének" hamis hermeneutikája jogosítja fel ma a hozzá nem értő, közvéleményt birtokló és formáló prófétákat arra, hogy zenetörténeti, zenetudományi, zeneesztétikai érzelemdöntéseket hozzanak magabiztos és megdönthetetlennek látszó teológiai érvrendszerek mögé bújva? Mit kezdenek akkor - az analógiánál maradva - az új szív, új lélek, új szövetség fogalmaival? Vajon az "új ének" nem a régi, megfáradt, önmarcangoló panaszének után mondott magasztaló ének új erejét hordozza-e - ma is, amikor Nagyböjt után a húsvéti időben, Advent után Karácsonykor az atyákkal együtt "új ének" éneklésére buzdítjuk a gyülekezetet? HUSZÁR GÁL (Komjáti, 1574) még jó érti, amikor vasárnap reggeli imádságában teológiailag helyesen a következőképpen fogalmaz - modernizált átírásban -: "Úr Isten, mi mennyei szerelmes szent Atyánk, illik, hogy a mi szívünk és szánk új éneket mondjon teneked, mert új emberekké tettél és újonnan szültél az örök életre bennünket a te szerelmes Fiadban, a Krisztus Jézusban...".7) Amikor ma az istentisztelet reformjáról, ill. megújításáról beszélnek, tapasztalatunk szerint ez a reformkényszer mindent érint, csak egyet nem: az igehirdetést! Mit csinál az igehirdetés, mi a prédikáció feladata? Nem a Bibliát, a hit tanítását magyarázza a mindenkori mában? Sokszor ténylegesen nem. A prédikáció nem egyéni gondolatmenet, zavaros, a bibliai szöveg belső harmóniáját figyelembe nem vevő, annak nem engedelmeskedő önálló téziskifejtés. A prédikáció és az egyházi ének együtt magyarázzák a Bibliát és együtt hordozzák a hit tanítását. A "megújítás" (értsd: vissza- vagy előrelépés) éppen ezért csak párhuzamos mozgásként képzelhető el.8) Táncdal? Ez egy igen népszerű, de alaptalan és történetietlen tézis, amit úton-útfélen szajkóznak egyesek. KÁLVIN maga ekként fogalmaz a zsoltároskönyv előszavában: "Vagyis tehát nagy különbségnek kell lennie az asztali és házi muzsika meg a zsoltár között: amarra vigadnak az emberek, emezt pedig a szent gyülekezetben éneklik, Istennek és az Ő angyalainak színe előtt". Újfalvi (vagy: Szilvásújfalvi Anderkó) Imre énekeskönyve előszavában (1602) a következőket írja - modernizált formában -: "Vétkeztek azért, és vétkeznek ... azok a Kántorok és Mesterek, akik akármelyik bokorban költött éneket mindjárt a Templomba vitték, és még mostan is viszik, s valami pajkos vagy hajdú nótára elmondanak...".9) Rockzene? Sacropop? Stb.? Egy teljességgel antikeresztyén világérzés és a mögötte lévő világnézet megkeresztelése és megdicsőítése? A cél szentesíti az eszközt? Kell ez nekünk? Belátjuk-e most (vagy csak túl későn) azokat a károkat, amelyeket szabad akaratból magunknak keresünk? "Élvezhető és életszerű éneklés?" Kinek, miért, ki állapítja meg, mit jelent? Négy szólamban fognak az emberek énekelni? Az nem műveltség és általános kulturális szint kérdése, ami az egyház életében is áldássá lehet? Akkor beszélünk erről, amikor teológiai indokokkal és XIX. századi álreformátori liturgikus álláspontból a kóruséneklést, a liturgikus éneklést számos helyen száműzik az istentiszteletből, a szólóéneket pedig a legnagyobb bűnnek tartják? Indokuk: a reformáció bevezette a gyülekezeti éneklést - ami így, ebben a formában nem igaz! Akkor beszélünk erről, amikor orgonakíséret nélkül énekelni ma egyes helyeken a szó szoros értelmében bűn - míg kb. 150 évvel ezelőtt az orgonazene volt (szintén egy hamis érvrendszer következtében) bűn? Nem a hangszerekkel (már hogyha természetesen valóságos hangszerről és nem hangot utánzó, hangszernek látszó ismeretlen tárgyról beszélünk...) van önmagukban probléma, hanem a hozzájuk társuló és társított szándékoltan igénytelen és dilettáns magatartásformával. Végül is lehetett nyugodtan sánta állatot áldozni, végül is lehet az egész egyházból virtuális valóságot gyártani - a Kijelentés ellenében. CSIKESZ SÁNDOR szerint: "...a református istentiszteleti hely minden porcikájával mondjon igazat...".10) Loment Péter áldozat. Mutatja ezt az Apácashow című filmre történő hivatkozás, ami gyakorlatilag egész gondolatmenetével együtt "szoros kapcsolatban" van KLAUS DOUGLASS Isten szeretetének ünnepe című könyvével (50kk.). A szerző megállapításai (pontosan úgy, mint a korábban megjelent Az új reformáció című könyv esetében) eléggé sajátosak, az empirikus egyházból indul ki, és oda érkezik vissza. Megoldási kísérletei is az empíria szintjén értelmezhetőek. Megszokhatjuk immár, hogy évek óta Douglass úr tematizálja zavaros felvetéseivel a Magyarországi Református Egyházat - ami viszont a mi szegénységi bizonyítványunk. Halljuk és hallani fogjuk szószékről és katedráról és mindenünnen, hogy ő miről ír; de azt már kevésbé, hogy mi mit gondolunk. Az Apácashow-nak semmi köze nincs a keresztyénséghez, az egyházzenéhez, a liturgiához, az egyházhoz. A templom csak rendezői kulissza - ez nyilvánvaló. De tovább megyek és kérdezem: egy hollywood-i szemétnek (m)ennyi liturgiai, liturgikai relevanciája van ma a Magyarországi Református Egyházban? Douglass úr közegyházi homeopata. Szívből kívánom azonban, hogy Loment Péternek ne legyenek áldozatai! Csomasz Tóth Kálmán frappánsan fogalmazta meg A zene válsága és az egyház című írásában (1970): "... joga van mindenkinek megfertőződni is, de továbbfertőzni már nincs joga senkinek sem".

Testvéri és baráti köszöntéssel:

Pap Ferenc 
református lelkész, 
egyetemi tanársegéd (KRE HTK)