Ülünk az otthonainkban, fegyelmezetten, alázattal. Próbáljuk megérteni azt, ami egyszer teljességgel abszurdnak, irracionálisnak, egyszer csupán rossz álomnak, másszor valami végzetnek tűnik.  Megint másszor arra gondolunk, lám, kezd kiteljesedni az utolsó időket közel hozó jelek rettentő rendszere.

Ülünk az otthonainkban, fegyelmezetten, alázattal. Eszembe jutnak Jézus szavai: „Fogtok hallani háborúkról, és hallotok háborús híreket. Vigyázzatok, meg ne rémüljetek, mert ennek meg kell lennie, de ez még nem a vég. Mert nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad, éhínségek és földrengések lesznek mindenfelé…” (Máté 24,5–8) Lukács evangéliumában Jézus így szól: mindenfelé nagy földrengések, járványok és éhínségek lesznek, rettenetes dolgok történnek, és hatalmas jelek tűnnek fel az égen.

Ülünk az otthonainkban, fegyelmezetten, alázattal. Szorongunk. Talán az Antikrisztus is készülődik már. Összehúzom magamon a kardigánt, olyan furcsa hideg van ezen az április estén.

Előveszem a Bibliámat, keresgélek…. Utolsó idők, Izrael, Jeruzsálem, a templom…. Dániel könyve. Kijelentések a végről. Lapozok tovább. Jelenések 11,7-8: „És amikor bevégzik bizonyságtételüket, a fenevad, amely jön az alvilágból, hadat indít ellenük, legyőzi őket. Holttestük a nagyváros utcáin hever, amelynek neve lelki értelemben Sodoma és Egyiptom, ahol az ő urukat is megfeszítették.”

Holttestek az utcán… Keresgélek a könyvespolcon. Mást keresek, már nem akarok a halálra, a végre gondolni, de aztán egyszer csak ott terem előttem a „Görög regék és mondák”. Ó, Istenem….  Pandora szelencéje. A gyönyörű nő, akit próba elé állítottak az égiek, és ő elbukott a próbán. Kinyitotta a tilalmas szelencét, minden figyelmeztetés ellenére, és a szelencéből kiáradt a világra minden rossz, minden csúfság és minden gonosz.

Köztük minden betegség és járvány. Keserűen elmosolyodok, milyen szép szójáték: Pandora – pandémia. A gyönyörű Pandora és a rettenetes pandémia. A világjárvány…  Újabb könyv a polcomon, Ralph H. Major: A világ legnagyobb járványai. Himlő, lepra, malária. Bélpoklosság, tbc, sárgaláz, hemofília, vérbaj.  És amikor Major a könyvet írta, még nem ismertük az ebolát, a SARS-ot, nem volt AIDS. És nem volt koronavírus sem!

Nagy Lajos egyik, Major könyvéről írott kritikájában így ír egy helyütt: „Talán különös, és mégis szomorúan természetes, hogy az ember, a mai ember, bármily szörnyűségeket is olvas akár a pestisről, akár a sárgalázról, vagy a kiütéses tífuszról, olvassa százezrek és milliók hullását, csaknem közömbös marad. Igen, borzalmak és rafinált kínzások világában szinte csekélységnek tűnik fel: áldozatul esni egy gyorsan ölő járványnak.”

Most már tudatosan keresem a polcon Camus A pestisét. Van-e mélyebb üzenet az abszurddal, a fölfoghatatlannal szembeni emberi magatartások fájóan teljes skálájáról, mint Camus-nél? A második világháború borzalmai után helyét és önmagát kereső emberiség számára bőven adott tűnődni valót ez a könyv. És ad ma is. Ma különösen, hátborzongatóan aktuálisan – ma, járvány idején.

A történet bizonyára sokak számára ismerős, talán még középiskolás korából: Oranban, egy algériai tengerparti városban, amely francia közigazgatási központként is működik, valamikor a múlt század negyvenes éveiben, felüti fejét a pestis. A járvány egyre nő és a várost vesztegzár alá helyezik.

Emberek halnak meg, egyre többen, és sorra jelennek meg a halál elleni küzdelemben, emberek lelkébe, személyiségébe és cselekedeteibe burkoltan a lehetséges hitek, antihitek és viszonyulások, attitűdök egymás iránt, a közösség iránt, az élet iránt.

Gyönyörűen, mesterien megformált figurák a szereplők, mind-mind szinte allegóriái a különféle típusoknak. Megjelenik a hívő ember, akit az egyre rettentőbb valósággal, az egyre több kínnal és gyötrelemmel, az egyre abszurdabb halállal való találkozás szinte a teljes kétségig, a meghasonlás, a tagadás széléig sodor, és az ateista-humanista, aki Isten nélkül akar szentté válni, és aki hisz abban, hogy ez lehetséges.

És ott a voltaképpeni főhős, az orvos, aki fáradhatatlan, már-már emberfeletti küzdelemben harcol az ellen, amit egész életében gyűlölt: a betegség és a halál ellen. De küzd az előítélettel és az ítélkezéssel is, a személyválogatás, a meg nem értés, a türelmetlenség ellen.

Sorra jelennek meg a nem-főhős figurák által képviselve azok a kisemberi magatartásformák, amelyek valahogy, szinte az ösztönvilág mélységeiből kúsznak elő és a túlélést segítik a körülzárt, vesztegzár alá helyezett városban. Van, aki erkélyéről a macskákat köpdösi le, van, aki borsószemeket rakosgat egyik edényből a másikba, van, aki elméjét csiszolgatja, írói vénáját kondicionálva. Jó, hogy valami dolog ellen harcolnak, és nem fordulnak egymás ellen.

A legnagyobb fenyegetés itt nem az anarchia, nem az agresszió elszabadulása, hanem a közöny, a semmiben való föloldódás, a magunk megadása. A pestisben azonban mindenki harcol, mindenki lázad a közöny és a passzivitás ellen valamilyen módon. A középpontban a részvét áll, az aktivitás pedig egyenlő az abszurditással és  fenyegetettséggel szembeni cselekvéssel.

A doktor újra és újra csatába indul a halál ellen. Minden halál veszteség és vereség az ő számára, akárki halálával kell is szembesülnie. Hitetlenül, mégis heroikus elszántsággal dolgozik éjt nappallá téve. Fájdalmas, hogy nem ismeri az isteni kegyelem erejét és hatalmát, de törekszik a világosság felé.

A műben két prédikációt is olvashatunk. Üzenetük, hogy a kereszténység legyőzheti az abszurditást. Csak meg kell keresnünk a szenvedés értelmét és célját: a szenvedés fény lehet, hogy a szabadulás útját megmutassa. Felmerülhet a kérdés: mi hát voltaképpen a pestis? Kollektív büntetés az emberiség bűneiért? Nem biztos. Ám léte, megjelenése mindenképp választásra késztet: az ember nem maradhat a langyos állapotban Istennel szemben. Vagy gyűlöli őt, vagy szereti.

De akad-e bárki, aki választani meri Isten gyűlöletét? Hiszen ezzel is elismeri az ő létezését, és akkor már tényleg nincs kiút a számára. Camus szerint csak ha Istent kiküszöböli, akkor tud az ember minden ellen lázadni, ez pedig azt is jelenti, hogy a hívő embernek mindent úgy kell elfogadnia, ahogyan van.

Mi tudjuk, hogy ez nem így van. Nem lehet kilépni a világból, akkor sem, ha számtalan dolog van, ami ellen legszívesebben föllázadnánk mi is, de ha igazán élni akarjuk az életünket, a szolgálat marad az egyetlen értelmes út és lét.

Sokan vannak most körülöttünk, akik hitből választják a krisztusi cselekvést, mint életformát, életnormát és naponta élik meg küzdelemben, harcban a gonosszal. Mert a halál nem barát. A halál ellenség, amely ugyan majd eltöröltetik, de amíg létezik, ellenség marad. Csakúgy, mint az ő gazdája és ősforrása, a Gonosz.

Sokan vannak olyanok is, mint Camus regényének ateistája, aki hitte, hogy Isten nélkül eljuthat a szentségre. Szüntelenül küzdenek a jóért, de nagyon fájóan félelmetes a kérdés: a kegyelem nélkül, az isteni forrás nélkül, egyedül, meddig bírják erővel?

Milyen csoda volna, ha közülük sokan döbbennének rá: az „ateista szent” kérdése, léte, megvalósulása maga a legnagyobb abszurditás.

Olyan időket élünk, amely valóban választásra késztet mindenkit, ha csak egy kicsit is gondolkodik. Istennel vagy Isten nélkül – tényleg nincs harmadik út. Keresése értelmetlen és hinni a létében: maga a kárhozat, mert a választás nemcsak élet és halál, hanem örök élet és örök halál kérdése.

Camus regényében mi voltaképpen a pestis? Maga a bűn. Az ősbűn különféle inkarnációja: az emberi gőgé és a közönyé leginkább. Elszörnyedhetünk, amikor azt olvassuk, hogy amikor eluralkodik a pestis, az emberek többsége ugyanolyan közönyösen viselkedik, mint azelőtt.

Vajon a napjainkban tomboló koronavírus-járvány mit hoz az emberiség számára? Számtalan Istent választó embert – szolgálóként, istenkeresésében úton lévőként, tagadóból szentségre vágyó hazatérőként, betegként, haldoklóként és egészségesnek maradóként? Bár úgy lenne!