I. Thessaloniki levél 4,9-12

Nagyon megtetszett a napi ige első része, /nyilván a második része is, de most erről szeretnék beszélni/ mert hogy  Thessalonikában az volt a gond, hogy a közeli második eljövetelt várva némelyek felbátorodtak, és a maguk feje után úgy döntöttek, hogy össze kell fonni a karokat, várni a sült galambot, ott lehet hagyni a munkát, és nem kell vele foglalkozni, mert már úgy sincs annyi idő. Ezt próbálja helyretenni és ezt próbálja - szerintem - nagyon szép gondolatokkal rendezni az apostol, amikor egyrészt dicsér és biztat, másrészt emlékeztet, harmadrészt kér, hogy hogyan és miképpen menjenek a dolgok. Miben dicsér és miben biztatás ez a dicséret? Abban, hogy az Istentől tanított ember tudja, hogy vele bármit is tenne, és egymással is olyan jó úton kellene a kapcsolatokat kiépíteni, amire azt mondjuk - tudom, elcsépelt a szó különösen az egyházban - szeretet. A szeretet sokkal több, mint érzelem, arról szól, hogy a szeretet sok mindent elfedez, sok mindenben megtanít okosan és ötletesen élni és gondolkodni. Keresi az igazságosság és jogosság útját és mértékét, mert tisztában van azzal, hogy én magam is akkor vagyok elfogadható, szerethető, a szó nagybetűs értelmében, ha ugyanezt megadom másoknak is. Nemrég találkoztam egy szolgálat kapcsán egy Budapestre került, valamikori pécsi konfirmandusommal, és nagyon szép köszönetet kaptam a szolgálat után. Ilyet még nem kaptam senkitől, egy papírlapon az volt odaírva: amit akartok, hogy veletek cselekedjenek az emberek, ti is azt cselekedjétek - Máté evangéliumából. Azért melegítette meg a szívemet, mert nem sok időm volt, hogy ezt a gyereket pásztoroljam, elkerült elég hamar a szüleivel és nagyszüleivel a mi közösségünkből, de beépült itt egy másik közösségbe, és úgy látszik, hogy értette a tudni és tennivalót.

A dolog kiszélesítéséről is szó van, hogy mikor van értelme a keresztyénségnek. Akkor, ha annak az megélésében, gyakorlásában, aki belefogott, aki elkezdte, és aki úton van ennek a gyakorlatában, az más emberként menjen minden egyes lépéssel tovább, mint ahogy elkezdte azt a lépést. Ha az Isten szerinti jóban el tudunk mélyíteni egy iparost, egy kereskedőt, egy tanárt, egy munkást, egy lelkipásztort, akkor az nem lesz nyűg és nem lesz teher, hogy hogyan is kell gyakorolni ezt a fajta szeretetet a többiek felé, mert hogy minden testvér iránt kellene ezt gyakorolni Macedóniában, írja bátorításul az apostol. Ebben gyarapodjatok tehát. Ha nem derül ki az életünkből, és ha nem sugárzik ki az, hogy Istentől tanítottként én ma picit többet tudok megvalósítani a hit rám bízott feltételeiből, és egy picit megint - hétköznapi szót használok - jobb emberré leszek, és így jobbak lesznek a közösségeink, akkor minek az egész? Akkor ítéletet hozunk a fejünkre, és arról szól a történetünk, hogy éhes voltam, és nem adtatok enni, szomjas voltam, és nem adtatok inni, beteg voltam, fogoly voltam, és nem látogattatok meg. Ha valaki jól érti, és jól gyakorolja, és jól építi be magába a keresztyén tennivalót, tudnivalót, akkor az egy folyamatos megszentelődés, gyarapodás, előremenetel a hitben, amit lehet hogy nem grandiózus meglátásokkal veszünk észre, csak rácsodálkozunk bizonyos dolgokra, hogy jé, ennek az életében újabb és újabb gyümölcsök jelennek meg. A múlt héten együtt voltunk a Budapest-Északi Egyházmegyével Mátraházán, és egy magát megnevezni nem akaró lelkipásztor tartott nekünk Kálvinról egy előadást. Hallgatva az előadást, azt éreztük nemcsak a fülünkkel, egész személyiségéből sugárzott, hogy hihetetlenül felszabadult, hogy elmondott ilyen mondatokat, amilyeneket én még nem sok lelkésztől hallottam: meg kellene írni egy olyan könyvet, ami arról szólna, hogy hány félrevezető igehirdetést tartottam életemben, és hány rossz egzegézis után még rosszabb prédikációt mertem elkövetni a gyülekezet ellen. Volt igazság benne, és számomra nagyon szépen kirajzolódott az, hogy egy lelkipásztor, aki évtizedeket eltöltött a saját szolgálatában, még mindig olyan friss tud lenni, hogy önkritikát gyakorol, belátja a hibáit. Eljut egy olyan pontra, ahol a saját kegyességével kapcsolatosan, ahonnan jön, meg meri mondani, hogy bizonyos ponton tévutakra mentünk, az tiszteletreméltó példaadás arról, hogy az Úristen még mindig nyitogatja előttünk az ajtókat, még mindig képes arra, hogy személyiségünket ne megkeményítse  és bezárja, hanem taníthatóvá tegye kálvini értelemben. Kálvinnak nagyon fontos gondolata volt,  hogy maradjon az ember egész életében tanítható.

Az utolsó két gondolat, amely számomra megjelenik, egyrészt a csendesen élés. Tegyétek a magatok dolgát, és saját kezetekkel dolgozzatok - felhívása. T.i. az ember hajlamos arra, különösen, ha nincs ideje, hogy összeszedem az erőmet, és megmutatom huszáros rohammal - mi, magyarok különösen is így gondolkodunk - közben arról van szó, hogy ki-ki nyugodjon meg, és csinálja úgy a saját dolgát, hogy azzal is istentiszteletet végez. Még ha ezt mások nem is így gondolják, akkor is. Mert ha visszajön Urunk, kit miben talál, az lesz a fontos. És amiben találja a legegyszerűbb kétkezi munkától a legelvontabb szellemi munkáig, abban hűségesen járok-e el. Abban tényleg úgy érzem magam, hogy én a rámbízottaknak megpróbálok úgy megfelelni, hogy azt tisztességgel végzem a magam talentumai szerint. Éppen ebből a példázatból tudjuk, hogy kit-kit  a saját talentumai szerint kérnek majd számon. Ebben veszélyes az a fajta gondolkodás, hogy vagy azt mondjuk: hátradőlünk, és azt mondjuk, most már itt van a paruzzia, és akkor nincs sok dolgunk. Pál meg azt mondja, hogy szépen, normális módon, rendezetten éljetek, és ne essetek kétségbe, hogy az nem lesz elég menlevél a Krisztus megjelenésére arra, hogy azt mondja: jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, többre bízlak ezután. Sok-sok fájdalmat, önsebzést tudnánk megspórolni, ha ezt a mondatát az apostolnak komolyan vennénk. Csendesen éljetek, tegyétek a dolgotokat. És ha ebben talál meg a visszatérő főpásztor, akkor - szerintem - minden kitüntetésnél és emberi vállveregetésnél sokkal jobbat kapunk, és sokkal értékesebbet kapunk, csak ki-ki legyen a magyar sáfárságával tisztában. Mi nem tudjuk mindig helyesen értékelni egymást, mert emberek vagyunk, meg magunk körül forgunk. Aki titkon néz, az tudja a mi dolgainkat, és számon is tartja.

A legutolsó gondolat, amely számomra szépen kidomborítja ezt a helyreállított várakozási időt, amit ajánl a thessalonikaiaknak Pál, hogy ne csupán arról szóljon a gyülekezeti élet, amiről általában szól, hogy kit segítsünk meg, észrevesszük-e a nyomorultat, és tudunk-e adni neki anyagiakat, erkölcsieket, fizikális segítséget. Arról is szól, hogy ti ne szoruljatok rá senkire. Miközben nagyon fontos képe és gondolata a közösségnek, a gyülekezet életének az, hogy legyen szociális érzékenysége, figyeljen a nyomorultakra, aközben magáról el ne feledkezzen. Gyermekkorunkban mindig kérdés volt számomra, mikor azt olvastam, hogy magaddal is kell, hogy foglalkozzál. Nemcsak másokkal, magaddal is. Kiderül, van egy ön talpontartás is a gyülekezetben, az Isten népe közösségében, ami arról szól, hogy miközben másoknak a kapott ajándékainkkal szolgálunk, aközben ne hogy magunk legyünk rászorulók lelki és anyagi értelemben. Az is egy komoly feladat. Különösen egyre bolondabbá váló világunkban, hogy ez a lelki-anyagi meg szeretetbeli karbantartás nálunk is végbemenjen. Miközben másoknak szolgálunk, orvos gyógyítsd magad! - aközben nehogy én elveszítsem azt a talajon maradást, azt a realitást, azt a normalitás-medret, amiből könnyebb szolgálni másoknak. De ha én is kizökkenek, akkor magam felé fordulok. Nem véletlenül ajánlja Jézus sohasem éppen a nyomorultnak is, hogy menj, szolgálj másoknak. Felejtsük el egy kicsit a saját sebeinket, mert akkor tudunk felszabadultan szolgálni. Ez fordítva is igaz: a gyülekezet azért legyen lelkileg karbantartott és gazdaságilag is a normalitás medrében élő, mert közben önmagára is vigyázni kell nemcsak a rábízott nyomorultakra, mert különben ő is nyomorulttá válik: lelkileg kifosztottá, anyagilag megtépázottá, aki végül azt mondja: szeretnék segíteni, de már nem tudok. Szerintem, ezért bátorít az apostol itt arra, hogy miközben megy ez a csendes élet, teszitek a dolgotokat, dolgoztok saját kezetekkel, tisztességesen viselkedtek a kívül valók iránt, aközben benneteket sem érhet semmi, mert felettünk is az Úristen védelme van. Kívánom ezt magunknak, hogy akár gyülekezetben, akár családban, akár itt, a Püspöki Hivatalban ebben a normális mederben tudjuk egymás között végezni a munkát, mert úgy gondolom, ez is Isten dicsőségére való.

Befejezem azzal, hogy miért foglalkoztat annyira a normalitás. Egy egyetemista lányunk elővette szakdolgozatnak azt a témát, Bulgakov Mester és Margarita c. művét elemezte: a normalitás szerepe a műben. Beszélgettünk erről jó sokat, azt mondja: tiszteletes úr, azért kellene ezt megírni, mert ma már a normalitás is valami különleges dolog lassan, egy elszédülő világban. S beláttam, igaza van. És hol tudjuk átmenteni a szerelmet, ha nem ott, ahol a gyülekezetben a legjobb helyén lenne a normalitás. A legjobb helyén lenne az, hogy elhívást kaptam, különböző talentumokat kaptam arra, hogy másokat is besegítsek a megtartó hajóba, mint Noé tette az övéivel meg a rábízottakkal, és akkor normálisan folytatódhat az élet. És akkor normálisan rendeződhetnek a legnehezebb ügyek és a legnagyobb feszültségek is. Úgy gondolom, ezért olyan fontos, hogy a kapott időt az apostoli mérték feltétele alatt próbáljuk megélni valamennyien. Ámen