Néhány görög is volt azok között, akik felmentek az ünnepre, hogy imádják az Istent.
Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Bétsaidából való volt, és ezzel a kéréssel fordultak hozzá: "Uram, Jézust szeretnénk látni."
Fülöp elment, és szólt Andrásnak, András és Fülöp elment, és szólt Jézusnak.
Jézus így válaszolt nekik: "Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az Emberfia.
Bizony, bizony, mondom néktek: ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.
Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt.
Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya.

Jn 12,20-26

Jézusnak a mondanivalója sokkal értékesebb, és elég sok helyen előjön az evangéliumokban, hogy az elvesztéssel megtalálja a megtartással meg elveszíti az ember az életét, a szolgálatát. És a kép – úgy gondolom – sokat mondó a gabonamagról, mely a földbe esik, mert itt a szövegben többször előjön a János evangéliumában a megdicsőülésről beszél Jézus. János evangéliumában a megdicsőülésről szóló gondolat pedig mindig a kereszten át, a kereszthordozáson át való megdicsőülés. Éppen ellentétje annak, amit a zsidóság ebben a korban már kigondolt magának, részben pedig az írásokra is alakítva. A Dániel könyvében található Ember Fia jövendölés kifejezés az egy nagyon fontos fogalom lett a zsidóság számára is, a dicsőség-keresésükben szerettek volna dánielek lenni. Ha egy kicsit másként igazítjuk ezt a gondolatkört, akkor arról szól, – természetes ésszel is belátható, – hogy csak kereszthordozás útján jön el a dicsőség. Ezt egészíti ki ezekkel a képekkel, amiket itt hallunk a gabonamag elhalásáról. Hiszen nem az a célja a gabonamagnak, hogy megteremve önmagának legyen, hogy zsákokba összegyűjtve a magtárakba elrejtsék, hanem előbb-utóbb bekerüljön a földbe, és újra termést hozzon. A dolognak a látványos része, ami a föld alatt történik, az összefügg a rothadással, de mégis – valaki így fogalmazta, hogy az elkopástól lehet félni, a rothadástól még inkább lehet félni. A kép pedig pont ezt mondja, a magnak a földbe rejtett halála, rothadása bő termést hoz. Ez az Isten csodája. És lehet félni sok mindentől, ami az embert várja az életben, hogyan fogok egy munkának, hogyan tudom befejezni, lesz-e erőm hozzá, jól jön-e ki belőle mindaz, amit én látni szeretnék benne, meg amivel az én Uram is megbízott. Lehet rettegni egy feladattól, lehet úgy gondolni, hogy azt más vagy jobb eredményekre jutna. Mintha Jézus ebben a képben is azt üzenné: ne féljetek földbe kerülni, és ne féljetek elvegyülni abba, ahonnan kivett benneteket, megtalált benneteket az Isten igéje. Só, kovász, világosság. Egyik ilyen kép sem azt tartalmazza, hogy önmagában bezártan működhetne a dolog. Mi lehet, hogy úgy véljük, hogy működtethető, hogy megőrizhetjük magunkat, hogy ezzel túléljük a dolgokat, a nehézségeket kikerüljük, miközben Jézus arról beszél, ha az Isten hatalma, az Isten ereje akkor derül ki, ha belekeveredik, ha belejut, ha a földbe elrothad, ha a világosság a sötétségbe elnyelődik, ha a só feloldódik a más közegbe, a kovász belekerül a tésztába. Ezek mind-mind arról szólnak, hogy ne féltsük olyan nagyon magunkat. És nekünk, akik a gyülekezethez tartozunk még inkább szól, mert ahogy nézem az egyháztörténet újabb és újabb fordulóit, egyre inkább szeretünk bezárulni, és jól el vagyunk magunkban, miközben kiküldött bennünket a mi Urunk. Miközben meg kellene nyernünk a világot, miközben ma már arról beszél a világ, hogy nem is érti azt a nyelvet, amit beszélünk, kánaáni nyelven beszélünk, mi már jól értjük ezeket a dolgokat, de egy kívülálló vajon megérzi-e, hogy neki szóló mondanivalónk van, és neki szóló dolgokat hordoz az életünk. Ezekről a kérdésekről szól ez a néhány mondat Jézus ajkáról. Aki szereti a maga életét, elveszti azt, és aki gyűlöli a maga életét a világon, örök életre tartja meg azt. Ez is beszédes, és ugyanannak a gondolatnak egy másik megvilágítása. Nekem csak egy kép jutott eszembe, amit sokan ismerünk. Talán ennyire ismerjük az életrajzát is Teréz anyának. Lett volna-e belőle Teréz anya, ha abba a kis albán faluban marad, ahol megszületett, és amely – ismerve az albán történelmet és az albán szegénységet – a névtelenség homályába lökte volna őt. És az ember eljut oda, hogy egy hasonlóan nagy kontinensnyi országban a legnévtelenebbek között megszervezi azt a szolgálatot, mert lenni Jézus nyomában valakivé, egyszercsak Teréz anyaként tartja őt számon a világ. Hány ilyen keresztyén életét lehet így számon tartani, és egyáltalán azért néven nevezni, mert vállalta a küldetését. Gondolom, hogy az is ismerős, hogy a keresztyénség kezdetei pontosan ehhez tartoznak, ehhez a jézusi gondolkodáshoz terelgetnek bennünket, a mártírok vére magvetés lett. Látszatra vereséget szenvedőknek a hűségéből, helytállásából, Krisztus-követéséből mégiscsak életet munkált az Úristen, és nem hagyta, hogy emberileg a végidőket járó egyház megsemmisüljön. Úgy gondolom, hogy ezekben a jézusi képekben nagyon sok bátorítás, biztatás van arra, hogy merjünk egy kicsit kilépni, egy kicsit megfeledkezni önnön védelmünkről. És azért szép – befejező gondolatként – mert mostanában azzal vagyok elfoglalva, hogy a teológián nem tanult sok mindenféle tanulmányaimat próbálom pótolni. Megjelent pár évvel ezelőtt a vallásfenomenológiának a kötete, és ezt olvasgatom, mert annakidején hallottuk Pákozdy professzor úrtól, hogy ezt kellene kézbe venni, ha megjelenik. Jó nehéz olvasmány, ott tartok, ahol a vallások világából azt elemzi, hogy végül is mi a legfontosabb egy csomó akár misztikus, akár kevésbé misztikus megközelítés az Istennel összefüggésben lévő világban, és azt mondja, hogy az, hogy rátaláljunk Istenre, hogy akár a tett, akár a szemlélődés módján, de Őt képviselve, Ővele találkozva, Vele egyesülve hirdetjük Őt a világban. Jézus azt mondja, hogy ez lehetséges, mégpedig úgy lehetséges, hogy magadról megfeledkezel. Minden közösségnek, minden misztikus találkozásnak, és minden találkozásban van misztika, – Isten és ember, és ember és ember találkozásában is, – arról szól a történet, hogy tudjunk magunkról megfeledkezni. Átélik a szerelmesek, amikor egy csókban összetalálkoznak, és átélik az Istennel járó emberek, amikor arra gondolnak, hogy most nem én vagyok a fontos, hanem hogy Isten általam mit akar véghezvinni. Ezt lehet protestáns hagyományokkal tetté kovácsolni, és el tudom képzelni, hogy lehet ennek egy pietista nagyon mély szerzetesi kegyessége is, amely az Isten szemlélődésében éli meg a maga hitének legnagyobb mélységeit. Akár így, akár úgy, erről beszél Jézus. Istennel találkozva, Jézust képviselve legyünk a világba, merjünk magunkról elfelejtkezni, merjünk belekeveredni a világ dolgaiba akkor is, ha a világ gonosz. Soha nem lesz jobb a világ, ha mi nem képviseljük azt, amit Isten nekünk jóként tovább adott. Hogy fog változni a világ jobb irányában, ha mi nem tudunk megfeledkezni magunkról, és nem visszük bele azt, amit Isten csak nekünk adott? Hát nekem ilyeneket mondott és elgondolkodtatott ez a mai igeszakasz.