Miután ezeket mondta Jézus, tekintetét az égre emelve így szólt: "Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, mivel hatalmat adtál neki minden halandó felett, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon.
Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.
Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem: és most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett."

Jn 17.1-5

Jézus főpapi imájának a bevezető gondolatait halljuk itt, és tulajdonképpen a mi csodálkozásunk abban áll, hogy is van az, hogy Jézus úgy látja, hogy a Golgotán dicsőíttetik meg. Az egész János evangéliumának van egy hosszú folyamata, ahol búvópatakként újra és újra előjön ez a gondolat. Ezek a jelzések arról szólnak, amiről itt, a főpapi imádság bevezetőjében szól Jézus, hogy a dicsőség az nem az általunk gondolt világban egyébként hajszolt dicsőség, hogy valaki a csúcsra jut, hanem a mélypont. Pilinszkyvel mondva a Mélypont ünnepe, amely a kereszten valósul meg. Az egy más kérdés, hogy tudunk róla, hogy ez a kereszt nem volt végleges mélypont, hanem csak egy átmeneti állomás volt, 3 napig tartott, és akkor előhozta Isten a juhok pásztorát. De azért megdöbbent bennünket, hogy arról szól a jézusi dicsőség-látás, hogy végig kell menni a megaláztatások megaláztatásáig, és hogy micsoda kereszteket kell hordoznia ahhoz, hogy az Isten megdicsőítse. Szeretnék ennek a szakasznak a fényében egy-két dolgot mondani, ami – szerintem – beszédes. Az egyik az, hogy a Bibliának van egy másik vonulata, és itt is szépen kijön a lezárása ennek, amely arról szól, hogy hogyan is szólítsuk meg Istent. Mózes azt kérdezte az égő csipkebokornál: ki vagy, Uram? Kinek a nevében menjek a fáraóhoz? És ott elhangzik a négy szent betű, amit körülírnak a zsidók, és úgy gondolom, hogy nem véletlen az a látás, hogy a kimondhatatlan név adatik Mózesnek, amely tulajdonképpen egy ígéret: én mindig veled leszek. Ez tényleg talányos név. Az Ószövetségben újra visszajön Mózes esemény-sora után, hogy ennek a névnek a megbecsülésében kell a szövetséget megtartania. És akkor jön az Újszövetség, ahol újra talányosan felvetődik a kérdés: kinek a nevében? És ott a kérdésünk, ha úgy hangzik, hogy kicsoda Isten, hogyan tudnánk közeledni hozzá, akkor azt kapjuk, hogy Jézus nevében. Istent ugyanis Jézus mutatta be leghűségesebben. Folytatódik, ami Mózesnél elkezdődik, hogy ebben a névben megtartásod van. Azzal, hogy az újszövetségben Jézuson keresztül ismerjük meg Istent, tessék arra gondolni, hogy szólítjuk Istent, a paradigma-imádságot megkaptuk: Mi Atyánk… És ezt csak Ő mondhatta el hitelesen. Az Ő nyomában annyira a hitelességünk, hogy mi fogadott fiak vagyunk, és Krisztus által közelíthetünk az Istenhez. És van egy harmadik egészen rendkívüli megjelenése ennek a névnek, a Máté evangéliumának a végén, amikor a keresztség szereztetési igéket, a missziói parancsot mondja el Jézus, azt mondja: kereszteljétek meg őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Mert hogy ismerjük meg az Atyát? Jézus által. Hogy lesz közösségünk Istennel? Jézus által. Ezt a közösséget hogy tudjuk megtartani, és nem kiesi ebből a szövetségből? A Szentlélek által van közösség, egyház, gyülekezet. A Máté evangéliumának a missziói parancsából is kiderül, ebben a névben, csak már most Szentháromság Istenről beszélünk, van megtartatásunk, van üdvösségünk, van lehetőségünk. Itt is arról szól az ige, hogy úgy szólítja meg Istent a főpapi imádságban Jézus: Atyám, teljes a harmónia, teljes az Atya akaratának követése Krisztus által. Megkaptam a hatalmat, megismertettem az örökéletet velük, mert az az örök élet, hogy téged megismerjenek, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust. Azért tettem ezt a nagy kört a bibliai név körül, hogy vegyük észre, hogy mi minden van ebben az igében. Nemcsak az, hogy Jézus dicsőség-keresése a mélypont a kereszthordozáson keresztül van, hanem hogy a teljes közösséget megtartva, hitelesen bemutatva az Istent, hogy megismerjenek téged, és akit elküldtél, Krisztust, kerülhetünk közelebb hozzá. És még egy utolsó szó, ami itt van ebben a szakaszban. És most te dicsőítesz meg Atyám temagadnál azzal a dicsőséggel, amellyel bírtam tenálad a világ létele előtt. Ugyanis, ha újszövetségi szívvel akarjuk megérteni, hogy miért is tiszteljük a zsidó Istent akkor is, ha Jézus azt mondja: Atyám, akkor odajutunk, hogy azért, mert ez az Isten támasztotta fel a Fiút. Ez az Isten valami olyat tett, amire sok újszövetségi szakasz visszautal, amihez csak a teremtés fogható. Ádámban mindnyájan meghalnak, Krisztusban mindnyájan új életre kelnek. Egy új teremtés történik. Ha azt akarjuk értelmezni, hogy nekünk, nem zsidóknak miért olyan fontos ez az egész Istenhez közelítés ügye, hát azért, mert rendkívüli dolgot tett az Úristen a teremtésnél is. Nagyon sokáig úgy halljuk őt, hogy a zsidóság számára az igazán a néppé teremtés az exodussal kezdődik. Nekünk legalább ilyen szabadulást ad, hiszen a mi halálunkról és feltámadásunkról is döntött, mikro Krisztust nem hagyta a halálban. Én úgy gondolom, hogy ezek nagyon izgalmas összefüggések, amiket össze lehet hozni ennek a rövid pár versnek a kapcsán is. Azt a bizalmi lehetőséget, hogy Atyaként szólíthatjuk az Istent, semmi más vallásban így nem kapjuk meg. Híres az a tétel, amit a keresztyén teológusok megtaláltak, hogy Jézus egyetlen fontos kijelentést adott Istenről, hogy Atyának, Atyácskának merte őt nevezni. Ilyen bensőséges viszonyról semmilyen vallásban nincs szó, csak a keresztyénségben. Másodszor: Ha Jézus ennyire közel vitt az Atyához a maga hűségével, helytállásával, átadta a tanítványainak, hogy nyugodtan szólíthatjátok az Istent Atyának, akkor – úgy tűnik – fontos az, hogy Krisztusban és Krisztus által ismerjük meg Istent. És a harmadik is fontos, hogy a megdicsőülés Isten ajándéka Krisztus számára, és rajta keresztül az ígérete, záloga annak, hogy ha Krisztus feltámadt a halálból, mi is feltámadunk. Nekem ezeket mondta ez a szakasz.