Miután elénekelték a zsoltárokat, kimentek az Olajfák hegyére.
Akkor így szólt hozzájuk Jézus: "Mindnyájan megbotránkoztok bennem ezen az éjszakán, mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai.
De miután feltámadtam, előttetek megyek Galileába."
Ekkor Péter így szólt hozzá: "Ha mindenki meg is botránkozik benned, én soha meg nem botránkozom."
Jézus pedig ezt mondta neki: "Bizony, mondom néked, hogy ezen az éjszakán, mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem."
Péter így válaszolt: "Ha meg is kell halnom veled, akkor sem tagadlak meg." Ugyanígy beszélt a többi tanítvány is.

Mt 26,30-35

Az utolsó vacsora elköltése után vagyunk, amikor egy ház védelmében, ahol Jézus a tanítványaival együtt volt, és aztán elindult a Gecsemáné kert felé, ahol elfogták, és ez a kis csoport – mint ahogy általában látjuk az embereket jönni-menni, gondolatokat ébreszt a külső szemlélőben is. Így próbálom végiggondoltatni mindazt, amit ez a szakasz mond nekünk erről a kis tanítványi csoportról, Jézussal a középen.
Először is, hogy magának az Úr Jézusnak is szüksége volt készülésre, mert ott van a mi hagyományainkban, gyakorlatunkban a nagyünnepek előtti felkészítésnek a sorozata, az úrvacsorához való készülésnek a sorozatai, és ezt úgy gondolom, jól is tesszük így. Magának Jézusnak is szüksége volt – lélektanilag mindenképpen egyfajta készülésre, mert bármennyire Isten Fia volt, bármennyire Úr volt halál és bűn erői fölött, neki is szembe kellett nézni olyasmivel, hogy tudta, mi vár rá, tudta, hogy milyen úton indult el, és tudta azt is, hogy Jeruzsálemben mik fognak történni vele. Ehhez viszont – én úgy gondolom – egy közös pontunk van Jézussal, mint élő emberrel. Az élet a legnehezebben azzal szembesül, hogy egyszer meg kell halni. És hogy ha ez a gondolat, ez a nyomorúság rátör a szívünkre, akkor ezért ezt fel kell dolgozni, és ezzel szembe kell nézni, ehhez készültség kell. Úgy gondolom, hogy ez a jelenet a készültségnek egy kezdődő lépéssorozatát mutatja, mégpedig nem is akármilyet, mert ugyan halálra készül Jézus, és a feltámadására, de ezt az utat, ahogy halljuk, dicséreteket énekelve teszi meg az Olajfák hegyén a Gecsemáné kertig vezető úton a tanítványokkal. Miért kell énekelni egy halálba menőnek? Hát éppen azért, mert a legnehezebb szakasz következik, és talán a kegyesség-gyakorlatunknak nagyon szép része volt, anyáink és nagyanyáink ezt még jobban tudták, hiszen gyermekkoruktól megtanulták a zsoltárokat, az énekeket szinte kivétel nélkül, – és nekem a magam gyermekkori emlékeimben nagyon szép emlékeim vannak a családtagjairól közeliekről és távoliakról is, hogy egy-egy nehéz munkában, amikor valóban megfárad nemcsak a test, de talán a lélek is, akkor felcsendült a konyhában, egy nagy munka végzése közepette a zsoltár, mert hogy ezzel erősítették magukat az emberek. Ha volt ilyen tartalom a lélekben, a szívben, akkor volt honnan meríteni erősítést. És nekem ezt jelenti ez az epizód Jézus és tanítványainak az indulásában és a menetelében az Olajfák hegyén, hogy keresték és megtalálták azt, ami erősít. Az ének mindig erősít. Az énekszó az mindig sokat mondó, egy-egy nehéz pillanatban, helyzetben. Lehet, hogy már mondtam, de nem baj az, ha ismétlünk. Nekem volt az előző szolgálati helyemen egy kemény férfi presbiterem, aki elsírta magát egy svájci csoport indulása kapcsán, akik vendégeskedtek nálunk. Ők a maguk svájci spontaneitásában összeálltak a buszánál reggel 6-kor és elkezdtek énekeket énekelni, egyházi énekeket is meg svájci népdalokat is. Én megláttam a könnycseppet a morcona presbiterem szemében, aki odasúgta nekem: tiszteletes úr, mi már énekelni is elfelejtettünk. Mondtam neki, hogy semmi baj, kezdhetjük bármikor újra. Természetesen egy fogságot megjárt, sok nehézségen átment embernek a könnycseppe mindent elmondott arról, hogy ha ez elhalkul, ez kimarad az életünkből, akkor mihez nyúlunk, amikor erősíteni kellene magunkat? Itt a tanítványok és Jézus tudta, hogy miért énekelnek.
Aztán folytatódik az epizód azzal, hogy Jézus nemcsak magát, hanem a tanítványokat is készíti, vagy próbálja felkészíteni a következő napok esemény-sorozatára. Azt mondja nekik: mindnyájan ezen az éjszakán megbotránkoztok énbennem, mert meg van írva, megverem a pásztort, és elszélednek a nyájnak juhai. De feltámadásom után előttetek megyek Galileába. Két hangsúlyos részt szeretnék megosztani. Az egyik: mindnyájan. Amiről Jézus beszél. Tudjuk, hogy amikor utalt az utolsó vacsoránál arra, hogy aki vele együtt mártja kezét a tálba, az fogja elárulni őt, akkor kétségbeesetten kérdezgetik a tanítványok: én vagyok-e az? És ahogy körbemegy a kérdés a lelkükben, szívükben, az pontosan arról szól, amiről Jézus itt jelzést ad: mindnyájan. Mindnyájan, nemcsak Péter és Judás – olyan helyzeteket tudtok okozni magatoknak, meg a Mesternek is, hogy kiderül, hogy csak a kegyelem által tartatunk meg. Ez a mindnyájan számomra ugyanazt tolmácsolja, mint amit másutt úgy olvasunk, hogy mindnyájan egyetemben elhajlottak, nincsen csak egy igaz is. Minden embernek, aki a legjobb szándékkal is próbál serte-pertélni Jézus körül, szüksége van arra, hogy az Ő kegyelme, az Ő megtartó ereje segítse. Beszédes számomra ez a mindnyájan. Idézi a zakariási próféciát: megverem a pásztort, és elszélednek a nyájnak juhai. De nemcsak a haláláig és nemcsak a keresztfáig látja a maga szolgálatát, hiszen a következő mondatban azon túlról is beszél, és feltámadásom után előttetek megyek majd Galileába. Nemcsak halál-tudata volt Jézusnak, hanem bízott abban az Atyában, aki igazolta a feltámasztással az Ő hűségét, az Ő Fiúságát, és talán már arra készíti ezeket az ekkor még igen-igen emberként és emberkedő tanítványi csapatként viselkedő atyafiakat, hogy lesz küldetés, és lesz tennivaló. Gondoljunk arra, hogy a feltámadott Jézus mondja el a missziói parancsot, amit minden keresztelésnél el szoktunk mondani. Gondoljunk arra is, hogy nagyon-nagyon nehéz volt nekik megérteni, hogy mi történt Jézussal, még húsvét napján az emmausi tanítványok történetében is. Tamás történetéből ez világos. Mégis erre készíti őket, hogy nemcsak megverettetés lesz és a nyáj szétszéledése, amely megint csak megtörtént ezen a héten, hanem összegyűjtetés és szolgálatba állítás, sőt megerősítés a szolgálatban. De ez majd a feltámadás után derül ki igazán. Nyilván az evangéliumok is már a feltámadás felől próbálták értelmezni, és utólag döbbentek rá, hogy Jézus szavai mit is jelentettek. Beszédes Péternek a szava is, aki legjellemzőbben még ebben az epizódban is a maga emberségét hozza, és a maga erején tájékozódó önmagában bízó ember szavait lehet kihallani belőle. Amikor azt mondja: ha mindnyájan megbotránkoznak is tebenned, én soha meg nem botránkozom. A kereszt olyan eljárás, amelyben mindenki meg van győződve a jézusi bűntelenségről, mégis ítélet alá vetik, aztán gúnyolódnak vele, ezek mind-mind botránykövek. Így kell-e a dolgoknak történnie? Jézus, mikor követésére hív azt mondja: tartsd oda a másik arcodat is, menj el vele a második mérföldre is, a gonoszt jóval győzd meg. Ezek azért megállítanak bennünket az emberkedés útján, és elgondolkodtatnak azon, hogy van-e erőnk önmagunktól, hogy ezeket az ő nyomában képviselni tudjuk. Számomra ebből a péteri felbuzdulásból megint csak egyetlen szó kiragyog, ami jellemző a mi szalmaláng nekibuzdulásunkra, ez a soha. Politikusoktól szoktuk hallani, hogy soha ne mondjuk azt, hogy soha, mert ők a kompromisszumok emberei, és akivel tegnap még ellenségesen viselkedtek, az most a legjobb barát lehet. Ez a politika világa. De az emberkedés világa is. A nagy fogadkozások: soha. Mindenki más igen, de én nem, nekem lesz annyi erőm, én vagyok olyan erős a magam hitében, emberségében, elköteleződésében. Ki mondhatja ezt? Péter kimondja, de tudjuk, hogy mennyit ér ez a soha. Jézus erre is felkészítené Pétert, mert azt mondja: bizony mondom néked, ezen az éjszakán, mielőtt megszólal a kakas, háromszor megtagadsz engem. Ennyit ér Péter a te „sohá-d”. És még mindig nem esik le a tantusz Péternek, még mindig ott tart, hogy ha meg kell is veled halnom, meg nem tagadlak téged, és hozzáteszi az evangélista, hogy a többi tanítványok is hasonlóképpen szóltak. Magával ragadta őket. Ez tetszetős, ez jól hangzik. Szép dolog, amit kigondolunk, és egymást tudjuk esetleg erősíteni is ezzel, csak ez a második péteri nekibuzdulás is, hogy meg kell halnom veled, ez mennyit ért. Távolról kísérgette Jézust, csak amikor kiderült, hogy a beszéded elárul téged, akkor tényleg megszólalt a háromszori tagadás hangja. Nem ismerem, nincs közöm hozzá, amit majd helyre kell állítani Jézussal a háromszori „szeretsz-e engem?” „legeltesd az én nyájamat” gondolatsorral. Vagyis szükségük volt a felkészítésre, nemcsak Jézusnak volt szüksége a készülésre, hanem a tanítványoknak is. Mint ahogy nekünk is, hogy alázatosabban, jobban Istenre hagyatkozva, és Isten kegyelmére hagyva az életünket, tudjuk meggondolni, hogy tényleg soha nem tagadjuk meg Őt? Tényleg soha nem kerülünk olyan helyzetbe, hogy visszavonjuk a szavunkat, mert az életünk egészét kéri? Beszédes – úgy gondolom – ebből a szempontból a történet, de reménységet keltő, mert Jézus van a középpontban és nem Péter és nem Péter hite vagy tagadása, erőssége vagy erőtlensége. Ez a Jézus pedig hűséges maradt, amikor Péter át sem gondolta a maga hűtlenkedéseit. Hűséges marad ott is, amikor a keresztútra megy, és hűséges marad akkor is, amikor tudja, ezek nem tökéletes emberek, ezek 12-en a maguk gyarlóságaival, bűneivel megterhelt emberek, mégsem löki el magától őket, mégsem mondja, hogy értéktelenek vagytok, mégsem mondja azt, hogy nincs közöm hozzátok, hanem ígéretet ad: feltámadásom után előttetek megyek Galileába, ott újra köthető mindaz a szál, amit a magunk erejéből vagy erőtlenségéből ilyen hamar el tudunk szakítani.