Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város.
A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban.
Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat."

Mt 5,14-16

Úgy gondolom, hogy a Hegyi Beszéd ezen részei nemcsak a boldogság-mondások, amiket az előző napban olvastunk, hanem ezek a szakaszok is a kedvenceink közé tartoznak Jézus mondanivalójából. Az első, amivel kapcsolatosan elgondolkodtat a jézusi szó, hogy milyen hamar tovább irányítja magára a figyelmet a tanítványok felé. De nem azért, mert szerény, hanem azért, mert tudja azt, hogy sugározni kell azt a világosságot, amit ő hozott ebbe a világba, és ezt csak úgy lehet elvégezni, hogy a tanítványokon keresztül megsokszorozódik ez a fajta világosság. Én úgy gondolom, erről beszél, amikor azt mondja, ti vagytok a világ világossága. Mindig rácsodálkozom, amikor a teli holdas éjszakák vannak, és mostanában is ilyenek vannak, hogy micsoda fénye van még a visszatükröződő fényű Holdnak is egy ilyen sötét éjszakában. Mennyi minden sokkal jobban észrevehető, látható az éjszaka ellenére is, ha csak visszatükrözött világosságról beszélünk is. Tudom, hogy ezek a képek, ha összevetjük a jézusi mondanivalóval, akkor sokat elárulnak arról, hogy nem becsülte le a bennünk levő keveset sem, a visszatükröződést sem, még ha önön világosságunkról nem is beszélhetünk. A hálaadás szava legyen az első azért, hogy Isten nem hagyta a kozmoszt sötétségben, és nem hagyta a világunkat sem sötétségben, hanem gyakorlatilag a teremtés első pillanatától kezdve végig arról is szól az evangélium, hogy azt a szellemi világosságot, amiben a dolgok helyre kerülhetnek, alakulhatnak, formálódhatnak, értelmet nyerhetnek, formát mutathatnak, azt Ő megalkotta és nem rejtette el és nem zárt ki belőle.
A második dolog arról szól, hogy nem rejtetik el a hegyen épített város és az összekötődik a következő versben található gondolattal is, hogy a gyertya sem arra való, hogy véka alá, hanem a gyertyatartóba tegyék. Jeruzsálem, – aki járt ott, az tudja nagyon jól – egyrészt a fehér falaival, másrészt a hegytetőn való elhelyezkedésével messziről jövő embernek is utat mutat, és a pusztában meg ilyen forró égövi, víztelen utakon jár, annak mindig biztatás ilyen városnak a felsejlése. Én, amikor éjszakai utazásokon vagyok, akkor – akár autópálya mellett, akár repülőtéren – nagyon szeretek gyönyörködni a messziről felsejlő fényeken. Nem is mindig a direkt világosságot látom, hanem a felhők esetleg eltakarják még a várost, a felhő alján rajzolódik ki a város fénye, és ez már utat mutat. És mindig játszom a gondolattal, hogy felismerem-e melyik város fénye lehet, mert nyilván egy kisebb település már nem olyan fénnyel világít. Tényleg nem rejtethetik el a hegyen épített város, az, ha akarja, ha nem, utat mutat, biztat, bátorít, és reménységgel tölt el. Ez is – úgy gondolom – itt van a jézusi képben.
És itt van a képben az is, amivel folytatja, hogy a gyertyát véka alá vagy gyertyatartóba tegyék. Mert hogy – ma már nagyon egyszerűen gyújtunk tüzet akár gyufával, akár öngyújtóval , de gondoljunk az ókori vagy középkori időkre, hogy a templomlátogatás alól fel volt mentve a tűz őrző, a láng őrző, mert nem volt egyszerű tüzet csiholni. És ha egyszer meggyújtottak mécsest, lámpást, akkor azt őrizték, ha elmentek otthonról, letakarták, nehogy kigyulladjon a ház, de nem ez volt a normális működésnek a helye, hanem hogy világítson, megmutassa a lenti tér lehetőségeit. Ez pedig számomra abban jelent biztatást, hogy valamennyien hálásak lehetünk Annak, aki bennünk is meggyújtotta a világosságot. És nem kell mindig gyújtogatni. Nekem gyanúsak azok a történetek, mikor valaki a tizenharmadik megtéréséről számol be, mert ez azt jelenti, hogy tizenháromszor kellett a lángot meggyújtani. Egyszer kell az embert, ha gyertyának, fáklyának szánták, meggyújtani, és aztán vigyázzon a lángra, amit kapott. Tudom, nem ég az mindig teljes lánggal, néha inkább füstölög, meg néha kevesebbet mutat magából, de nem is ez a kérdés, hanem az, hogy egyszer megtörtént-e az a minőségi nagy áttörés, hogy a sötétség világában fényt kaptunk, és fényt adhatunk tovább, mert valaki meggyújtott. Meggyújtott a saját fényével, a saját szeretetével, a saját ajándékaival, és innen kezdve már nem arról szól a dolog, hogy ezt el kell rejteni, hogy ezt szégyellősen el kell takarni, félni kell tőle, hanem használni kell és szolgálni kell vele.
Ezzel is fejezi be a harmadik vers nagyon szépen. Mert, hogy ha megrója más helyen a tanítványokat az Úr Jézus, hogy miattatok káromoltatik Isten neve a pogányok között. Itt a pozitív gondolat jön erről elő: Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jócselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. Nagyon érdekes és megfontolandó szerénységre int a mondat, mert arról szól, hogy mi sokszor azon tudunk elakadni, hogy emberektől kapjunk dicséretet. Munkatársi közösségben kitől mennyi dicséretet kap, ez emberileg teljesen érthető, emberek vagyunk, szeretünk épülni azon is, hogy megdicsérik a tevékenységünket. De azért a jézusi gondolat pontosan arra kellene, hogy emlékeztessen bennünket, hogy igazán minden fény, minden láng, minden világítás visszamutat az első gyújtóra, aki alkalmasnak talált bennünket, hogy meggyújtson. És ilyen értelemben, ha látják az eredményét ennek a világosságnak, a mennyei Atyát dicsőítsék érte. Én úgy gondolom, hogy értették a Bibliában jártas emberek, a XVI. században is értették az emberek. Ez nem valami kötelező szerénység volt, hanem ezt a fajta igei látást szépen tükrözte, hogy nekünk az nem baj, ha nincs minden kisebb vagy nagyobb jótettünk a kis noteszunkba feljegyezve, ne tudja a jobb kéz, mit csinál a bal, de a mennyei Atyát dicsőítjük, ha valakinek látjuk munkája értelmét, eredményét, az életének a világítását. El kellett egy időnek telni, mire beláttam, hogy hihetetlenül hálás lehetek Istennek emberekért. Ezt szinte otthon sem tanítják, inkább a szülők is azon aggodalmaskodnak, hogy jó vagy rossz szülők, többnyire senki se büszkélkedik a szülőségével, talán nagyszülő már jobban tanul az elkövetett hibákból. Nem mondja a gyereknek, hogy fiam, bizonyos kérdésekben, pl. mindazért, amit kaptál a szülői házinál, lehetsz hálás. Aztán mikor az ember már a saját útjait járja, és a saját erejét is meg kell próbálnia, akkor rádöbben, hogy voltak az életemben olyan tanárok, olyan pedagógus személyiségek, olyan barátok, olyan ismeretségek, olyan rokonok és olyan szülők és testvérek, akikért nem győzök hálát adni, amikor elkezdem mazsolázni, hogy mi mindent kaptam emberektől. És valahogy így tudom a dolgot elképzelni, hogy azért járja végig az ember a hálaadás-utat, hogy az ős-okra visszataláljon. Ki másért lehetek leginkább hálás emberek szolgálatán át is, mint azért, Aki őket is meggyújtotta. Aki nekik is adott a maga világosságából, és Aki őket is felhasználta arra, hogy értelmes közösséggé formálódjunk, és ne a sötétséget növeljük. Sok-sok napi imának kellene bennünk felcsendülnie mindazért, amit embereken keresztül az Úristen adott nekünk, és emberek szolgálatán, szeretetén, hűségén keresztül, azért a mennyei Atyát tudjuk dicsőíteni nap mint nap, óráról-órára, percről-percre. Adjunk hálát Annak, Aki világosságot gyújtott a szívünkben.