Amikor Jézus Péter házába ment, látta, hogy annak anyósa fekszik és lázas.
Jézus megérintette a kezét, és elhagyta az asszonyt a láz, az pedig felkelt, és szolgált neki.

Mt 8,14-15

A történet, a jelenet Kapernaumhoz kötődik, és aki járt ezen a vidéken, az tudja, hogy tulajdonképpen az ókori helynek egy meghatározó főutcája mentén három jellegzetes hely van: az egyik a zsinagóga, amely díszes, óriási nagy, az akkori viszonyokhoz képest, aztán kicsit közelebb a tó parthoz áll Péternek a valószínűsíthető háza, és arra épült egy templom most már, és a harmadik – számomra meghatározó élmény volt – nem messze a háztól ott van a Galilei tó, és úgy gondolom, ha most olvassuk sorban a Máté evangéliuma 8. részét, a kapernaumi történéseket, akkor a nagy közösségből megyünk a személyes, bensőséges közösség felé. Hiszen a nagy közösség jelentette a zsinagógát, a századossal való beszélgetést, hogy a szolgáját gyógyítsa meg Jézus. És a nagy térből megyünk vissza Péter hajléka felé. Tudjuk, hogy Jézus Péternél kapott szállást. Nem volt fejét hova lehajtania, a rókáknak barlangja van, a madaraknak fészke, neki pedig Péterék adtak szállást. És ott van ez a jelent, amely a maga rövidségében és egyszerűségében azt jelenti, hogy úgy szokták ezt mondani, hogy minél egyszerűbben megoldható valami, annál hitelesebb. És számomra ez a jézusi gyógyítás is pecsétje és hitelesítője annak, amit a nagy közösségben, vagy nagy látványosságként Jézus mond vagy tesz, mert itt nincs közönség. Itt gyakorlatilag csak arról van szó, hogy abban a nagyon pici házikóban, ami lehetett Péternek a háza, ott van a beteg anyós, aki nyilvánvalóan ellátta, vagy a ház körüli dolgokban szolgálatba állította az életét, de most nem tudja, mert betegség gyötri. Jézus pedig megérkezik a házba, és látja a lázas embert, és még az is nagyon finom ebben az esemény-leírásban, hogy megfogja annak kezét, és elhagyta őt a láz, és felkelt, és szolgált neki. Sokféle lázról tud az ókori vidéknek ez a leírása. Többek között arról is, hogy esetleg malária is lehetett ott. Nem tudom a dolgot rekonstruálni, nem vagyok orvos, de az beszédes ebben a jelenetben, hogy a szolgálatba állítandó és álló anyósnak a kezét fogja meg, mint ha szinte előre jelezné a szándék, hogy mire állítja helyre, mire gyógyítja meg Jézus ezt az anyóst. Mert nem is sokba kerül ennek az embernek a gyógyulása után folytatni azt, amire vállalkozott, hogy szolgáljon neki. És ez is beszédes a történetben. Nincs nagy rivaldafény, csodálkozó tömeg, ez egy bensőséges családi jelenet. De talán éppen ezek a legbensőségesebb családban vagy kis közösségben lejátszódó jelentek hitelesítik azt, ami az emberek szeme előtt játszódik le. Tudjuk, hogy Jézus önmagáért nem tett csodát, azért sem, hogy csodálják és nagy gyógyítónak, tanítónak lássák, de a szenvedő emberrel együtt tudott érezni, és együtt tudott gondolkodni, és arra állítja helyre, amelyre Péter anyósa is készséggel vállalkozott, hogy ha visszakapja az egészségét, akkor szolgál nekik. Valahol olvastam egy pár jelenet leírást arról, hogy bonyolultabb, furcsább korokban megfogalmazott gondolatok szerint némelyek panaszkodtak volna, hogy Jézus miért is állította őket helyre, mert hogy az egyik betegsége miatt kéregetésből élt, és jól, és most mit csinál magával. Jó a kérdés-feltevés, hogy valóban mire állít helyre bennünket Jézus? Arra, hogy folytassuk ugyanott, ahol abbahagytuk? Gyakorlatilag visszaesünk majd egy újabb betegségbe, egy újabb megpróbáltatásba, egy újabb gondba, mintha mi sem történt volna. Itt pedig ebben a két versben az íratik meg, hogy Jézus meglátja a bajt, gyógyítja a bajt, és rögtön szolgálatba áll, Jézus és a környezete szolgálatába áll Péter anyósa. Egyszerű, ahogy mondják: egyszerű, mint az evangélium. Mert akár a Hegyi Beszéd, akár a jézusi jelenlét sokféle áldása nem olyan bonyolult, nem olyan nehéz, mint ahogy nagyon sokszor beállítják, de a szándék, a gyógyult ember szándéka, felelőssége, kötődése, hűsége kell hozzá. Ezt pedig oda kell tenni, ahova az Úr Jézus állítani akarta. Úgy gondolom, ez a történet ebből a szempontból tanulságos. Nem a kívül valók iránt, nem azért fontos, hogy Jézus csodáit növeljük, van bővel leírása a sokféle gyógyításának, csodájának az evangéliumokban, de hogy bent a legegyszerűbb környezetben, ahol szállást adnak neki, ahol befogadják, ott is elvégzi a maga szabadító munkáját. A nagy csodákat és nagy eseményeket, és ezt az apró, de fontos helyzetet is helyre teszi. Úgy gondolom, a mi életünkben is vannak ilyen megoldások. Az a kérdés, hogy mi rá merjük-e bízni a jézusi egyszerűségre magunkat, a magunk helyreállított egyszerűségével, szolgáló készségével, hűségével?