Igazat mondok Krisztusban, nem hazudok, lelkiismeretem tanúskodik mellettem a Szentlélek által, hogy nagy az én szomorúságom, és szüntelen fájdalom gyötri a szívemet.
Mert azt kívánom, hogy inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva, testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett; akik izráeliták, akiké a fiúság és a dicsőség, a szövetségek és a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek, akiké az ősatyák, és akik közül származik a Krisztus test szerint, aki Isten mindenekfelett: áldott legyen mindörökké. Ámen.

Róm 9,1-5

A Róma 9,11 a jól ismert nagy kérdést taglalja, a zsidóság és a fiatal keresztyénség viszonyát, és Pál abban ad bevezetőt ebben a néhány gondolatban, hogy a maga álláspontját, és nem valami dühből szól, hanem nagyon is fájdalommal. Itt azért álljunk meg egy pillanatra, mert a református ember, ha szószékre kerül lelkipásztorként, arról volt híres, hogy egy volt népével, és ha kritizálta vagy ostorozta is a népét, azt nem fülről tette, bármennyire kiemelt is a szószék, hanem ha jól végezte feladatait, és komolyan vette ezt a küldetését, akkor Pál nyomában – többek között – átérezte annak a súlyát, a terhét, a nehézségét, hogy egy vagyok a népemmel jóban-rosszban, megpróbáltatásban, csüggedésben, bajban, hányattatásban, és ilyen értelemben fontos ez a szakasz, mindjárt a bevezető néhány gondolattal, hogy szüntelen fájdalom gyötri a szívemet – mondja Pál. Nem úgy beszél, mint aki kívül van az eseményeken, és könnyen ítéletet mond a népére, hanem mint aki maga is szenvedi, hordozza teherként a dolognak az elfajulását, és ilyen értelemben hitelesek a szavak. Annyira hitelesek, hogy Pál, amikor ezt a nyomvonalat követi, akkor Mózest találja meg, és Mózesnek a történetén tájékozódhatott, amikor arról van szó – a Mózes II. könyvében összetöri Mózes a kőtáblákat, – az aranyborjú utáni pillanatokban vagyunk, és meg kell beszélni Istennel ezt az ügyet, és eljut oda, hogy mégis bocsásd meg vétküket, mert ha nem, akkor törölj ki engem könyvedből. Vagyis szinte ő maga ajánlkozik fel ott is, akkor is, hogy megmentse a népét és ugyanez a szenvedély hallatszik Pál apostoltól. Azt kívánom, hogy inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva az én test szerinti rokonaim helyett. És hát a legnagyobbjainkat végig gondoljuk, akár az irodalom, akár a történelem lapjain a magyarság iránti érzelmük miatt párhuzamba állították a zsidóság sorsával népünk sorsát, abban is van valami, hogy a mieink, a legnagyobbak akár lélekben, akár testben rengeteget tudtak szenvedni ezért a népért, és ha ostorozták is, ha látták is a bűneit, nyomorúságait, nem kívülállóként bírálták az állapotokat, hanem együtt szenvedve a népért. Ez pedig – úgy gondolom –, nemcsak valamiféle etikai döntés, hanem ha úgy tetszik, kiváltság is. Annak a kiváltsága, hogy ha Isten ránk bíz valamit, jó füleket, szíveket, szemeket, lelket ad ahhoz, hogy felismerjük ennek a veszélyes vagy éppen terhelő voltát, akkor hozzátartozik, hogy elhordozom, és nem felülről, kívülről kritizálom a népemet, hanem mint a jó szülő, aki majd beleszakad a szíve abba, ha fegyelmezni kell a gyermekét. Senki se szeret fegyelmezni, együtt szenved, és együtt próbálja meg a rábízottakkal. Pál is így tesz, amikor bevezeti ezt a zsidósággal kapcsolatos pár fejezet a Római levélben. És egy érdekes felsorolás következik, amely páli teológia vagy látásmód szerint csokorba gyűjti azt, hogy mi mindent kapott már Istentől ez a nép, mennyi mindenben derült ki az, hogy nem akármilyen módon választotta ki, különböztette meg Isten az Ő népét, akiké a fiúság, és itt az igék sorozatával lehet gondolni, ami a Bibliában előjön, hogy adoptált fiak vagyunk, nem test szerinti, csak egy Fiú volt, az Ő hűsége, helytállása kapcsán mégis csak a fiúság lelkében részesülünk, és aki fiú, az nem szolga, és az a szabadság légkörében járhat-kelhet az atyai örökségben. Akié a fiúság, akié a kicsiség. A zsidó teológiának nagyon fontos gondolata volt az Isten dicsőségének a megjelenése, különösen, ha a pusztai vándorlásban a sátorállítás kapcsán találkozik a történettel, ott megjelenik Isten dicsősége. Beragyogja a sátrat, és ilyen értelemben védelemként jeléül van a nép számára. A nép a fiúságot megkapta, és megkapta az Isten jelenlétének, az Isten őket hordozó jelenlétének a ragyogását, a sekénját, a dicsőségét, az valóban a méltatásnak a jele. A teológusok többféle szövetséget különböztetnek meg, a Noé szövetségét, Ábrahám szövetségét, a tízparancsolat szövetségét, amikor Mózes lehozza a tíz igét. Mindezekben a szövetségekben a kezdeményező, az első lépést megtevő, a hozzánk közel jövő Isten maga. És ilyen értelemben is méltóságra tesz szert az, aki Isten szövetségének megtartását vállalja. Övék a törvényhozás, mert, hogy megkapták a tíz igét, és ennek fényében végig elemezhetik, gondoltathatják az élet berendezkedését, és azért annyira ismerjük a tízparancsolat igéit, hogy nagyon fontos az egész emberiségnek fontos alapokmánya, alapirata az, amelyet kaptak Mózes által. De nemcsak a törvény, a próféta, a nép egész életét jelenti a törvény ismerete, megtartása, emlékeztetés a törvényre, hanem az istentisztelet is ott van közöttük, amely már egy nagyon fontos eleme annak, hogy hogyan tagozódik be az egyén a közösség életébe. Az ószövetség első sorban közösségi módon értelmezi az Isten tiszteletét. Ilyen értelemben az istentiszteleten élhetjük meg igazán azt, hogy én, az egyén, egyszerre különleges, megismételhetetlen valóság hogy tagolódom be abba a közösségbe, és hogy kell egyes dolgokat feladnom abból, ami csak rám jellemző, hogy az egész közösséget erősítsem, és az egész közösség tagja legyek. Ha az istentisztelet érték, akkor azt is mondja, hogy az az istentiszteleti forma, amit kapott a zsidóság, az ilyen értelemben nagyon-nagyon fontos kísérője az Isten népe formálódásának. Övék az ígéretek, ez is többesszámban, hiszen Ábrahámmal kezdődik, és nemcsak a zsidóságnak szól, emlékeztessük csak magunkat, hogy benned megáldatnak minden népek. Tehát elég segítséget, áldás-lehetőséget kapott ez a kiválasztás. Még akkor is, ha azt is tudjuk a történetből, az is világos számunkra az egész Biblia bizonyságtétele kapcsán, hogy nem tudott jól élni, mint közösség a választott nép sem ezzel. Isten megengedte ugyanakkor, hogy a maradék, akiről Ézsaiás beszél, az végig kísérje ennek a népnek az életútját, és rengeteg fordulaton keresztül mindig kiderül, van egy maradék. Illésnél kiderül, hogy hétezer térd még nem hajtotta meg magát a Baálnak, pedig Illés már nagyon magányosnak, egyedül hagyatottnak látja a küzdelmét. Kiderül a Gedeon-történetekben, hogy bármilyen nehéz az a küzdelem, amire vállalkozott, az a 300 mégiscsak elég, hogy megtartsa őket, akik nem úgy isznak, mint a többiek, akik szomjúságukban neki estek a víznek. Rengeteg apró-nagy, híresebb és kevésbé ismert epizódja van annak, hogy mit jelent a maradék. Egész népnek szól az ígéret, a szövetség, az egész nép használhatja a törvényt, és mégis csak egy maradék, amely igazán működik. És eljut a csúcspontra az ősatyák emlegetése után, akikre szívesen hivatkoztak, Ábrahámnak, Jákóbnak, Izsáknak Istene, ezt rengetegszer olvassuk, mint bemutatkozó formulát, hogy el tudják helyezni a hallgatóság tagjai, hogy mi közük van hozzá, azt mondja: de nemcsak az ősatyák, hanem közülük származik Krisztus is test szerint, aki mindenek felette örökké áldandó Isten. Eljutottunk ebben a Krisztusban a páli látás szerint a teljességhez, a kijelentés teljességéhez, itt már magasztalásba csap át a bevezető néhány gondolat is, mert nyilván számára döntő kérdés az, amit a következő fejezetekben végigmegy, hogy hogy nem ismeri fel ez a nép a meglátogatás idejét. Milyen teológiai oka van annak, hogy elvétik a lépést, és nem találkoznak az eddig kapott sok-sok fogódzó és megtartás és kegyelem kapcsán a kegyelem teljességével, ami Krisztusban öltött testet. Tudjuk a páli megoldást, majd olvassuk néhány napon belül, itt van a Róma 9,11-ben, hogy pontosan azért csak maradék, egy része a népnek, aki ért, hall, lát, aki az ősgyülekezet tagjai is lett a zsidóságból, mert hogy a pogányok felé is van mondanivalója az Istennek, és Pál itt ismeri fel a megoldást, hogy nem lemond népéről, hanem végigszenvedi azt a belátható, teológiailag belátható időt, a köztes időt, amíg ez a nép újra találkozik az üdvösség lehetőségével, azok is, akik ma még nem ismerték fel Krisztust. Neki megadatott, ő is a zsidóságból vétetett, hogy ugyan test szerint nem ismerte Krisztust, de megértse az egész Krisztus-ügy jelentőségét, és átmenjen azon a Pál-forduláson, de ennek a fényében tudta összerakni népének a történetét, amit fájdalommal lát, és fájdalommal kísér végig. Én összefoglalva és lezárva ezt a mai néhány verset, mindenkit arra biztatok, hogy magunk természetesen mindig kimondhatjuk, elgondolhatjuk, szóvá tehetjük a saját népünk hiányosságait, bűneit, nyomorúságait, de azzal a lelkülettel tegyük, amit Pál, azzal a lelkülettel, amely megérteti a gyerekkel és megérteti a népével is, hogy nem ellened, hanem érted. Veled együtt szenvedve, veled együtt átélve a nehézségeket, a terheket, azért, hogy ne ott maradj, ahol most vagy, hanem megtaláld az üdvösségre vezető utat.