Ezért mi is szüntelenül hálát adunk az Istennek, hogy amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek.
Mert ti, testvéreim, hasonlóvá lettetek az Isten gyülekezeteihez, amelyek Júdeában vannak, és a Krisztus Jézusban hisznek, mivel ugyanazokat szenvedtétek el ti is a saját népetektől, mint ők a zsidóktól.
Ezek megölték az Úr Jézust, ugyanúgy mint a prófétákat, üldöztek minket is; nem kedvesek Isten előtt, és ellenségei minden embernek, akadályoznak minket abban is, hogy prédikáljunk a pogányoknak, hogy üdvözüljenek: így teszik teljessé mindenkor bűneiket. De utol is érte őket az Isten haragja végérvényesen.
Mi pedig, testvéreim, miután külsőleg, de nem szívünkben, egy rövid időre elszakadtunk tőletek, annál nagyobb vágyódással törekedtünk arra, hogy ismét lássunk titeket.
Ezért el akartunk menni hozzátok, én, Pál nem is egyszer, de megakadályozott minket a Sátán.
Ki is volna a mi reménységünk vagy örömünk, koronánk és dicsőségünk, ha nem ti, a mi Urunk Jézus Krisztus színe előtt az ő eljövetelekor?
Bizony, ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk.

1Thessz 2,13-20

Nem tudom, ki hogy van ezzel a szakasszal, aki rendszeresen olvassa a Szentírást, én úgy vagyok vele, hogy olyan része ez a Thessaloniki levélnek, majdnem olyan, mint egy szerelmi vallomás, csak nem két ember között, hanem egy közösség és Pál apostol között. Hiszen azzal kezdte, – ahogy hallottuk – hogy hálát ad a gyülekezetért, hálát ad a gyülekezet igeértéséért, azért, hogy nem emberi beszédként fogadta az evangéliumot, és úgy gondolom, hogy ilyen értelemben egy ügyű volt Pál, számára a legfontosabb az volt, hogyan tudja továbbadni és megszólítani a rábízottakat a Krisztusi evangéliummal, látta és felismerte, hogy ez működik, ez hat, ez gyülekezetszervező erővé vált, és nem győz ezért hálát adni. Ugyanakkor egyben fel is készíti a hallgatóságot arra, hogy ez nem sétaút lesz, hanem sok nehézség és megpróbáltatás árán kell bemennünk az Isten országába, ahogy tudjuk máshonnan. És a szenvedésekben álljanak helyt, és legyenek kitartóak, mint hogy szerelmesek is szoktak tervezgetni, hogy hogyan és miként lesz, a nehézségeknek hogy tudnak nekifeszülni, és együtt elrendezni a dolgot. Pál is megírja a thessalonikai gyülekezetnek, hogy egy furcsa közösséget vállaltak, amely tulajdonképpen jellemzi a minden kor egyházát. Ravasz László ennek a résznek a magyarázatánál ilyet ír: a szenvedés szolidaritása tartja össze a mindenkori küzdő egyházat, és ennek részeivé lettek a thessalonikaiak is, a szenvedés szolidaritásában, mert hogy nemcsak a zsidóktól szenvedtek a Júdeában lévő gyülekezetek, akik már megalakították az egyház első köreit, hanem ők is ugyanúgy szenvedtek a saját helyükön és a saját dolgaikban. Túl sok jót – maradjunk magunk között abban –, nem mond a választott nép megoldásáról a Krisztus ügyben. Én egyszer egy óhitű zsidó rabbival beszélgetve feltettem neki ezt a kérdést, hogy tudom, nektek az újszövetség nem mértékadó könyv, de mégis te hogy látod, hogy a választottság kérdésében mi az a nyomorúság, ami a zsidóságot nyomasztja? És akkor azt mondta nekem: tudod, a hitehagyott zsidónál nincs rosszabb. Le is vezette pillanatok alatt, mert hogy az a feladatunk, az az elsődleges célunk, hogy Isten ügyét jelenítsük meg más népek között és a világban, ha ezt a feladatunkat, ezt a szolgálatot feladjuk, és ezt nem vesszük komolyan, ez első sorban nem privilégium, hanem szolgálat, akkor félreértjük a megbízatásunkat, és ez újszövetségi oldalról is teljesen elfogadható. Ne felejtsük el, hogy Pál azt mondja, utolérte őket az Isten haragja, ha valaki nem tudja betölteni a küldetését, vagy félreérti a küldtetését, az egy tragikus pontja az életének. Azt is tudjuk, hogy a bűn kérdésének ilyen tragikus mozzanatai vannak. A maga személyes nyomorúságát is megvallja a thessalonikaiaknak, ott kellett hagyni az üldöztetések miatt, el kellett neki is menni, de nagyon szépen fogalmaz itt, amikor azt mondja, hogy „elszakasztatánk tőletek egy kevés ideig arcra, nem szívre nézve, annál buzgóságosabban, nagy kívánsággal igyekeztünk, hogy szemtől-szemben láthassunk titeket.” Ez nagyon szép bátorítása a mindenkori gyülekezetben gondolkodók lelki habitusának a beállítására, hogy arcra nézve elszakasztathatánk, akár betegség, bűn, halál által is, de ez nem jelenti azt, hogy szívre nézve el kell szakasztatnunk, ez a reménység munkált Pálban is. Megvallja azt is, akárhányszor indult volna, hogy meglátogatta a thessaloniaiakat, lakonikusan annyit mond, megakadályozott ebben a Sátán. Az is érdekes, hogy amikor jó dolgok kezdenek el működni, akkor mindig vannak ellenerők és árnyékos oldalak arra, hogy mégse működjön olyan szépen a dolog. Talán a legszebb szeretet-megvallás, amit itt a felolvasott fejezet végén mond Pál: mert kicsoda a mi reménységünk, örömünk és dicsekedésünk koronája? Az a bizonyos koszorú, ami a győzteseknek jár, az szerepel itt a szövegben, „avagy nem azok lesztek-é ti is a mi Urunk Jézus Krisztus előtt az ő eljövetelekor?” „Bizony ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk” – zárja le mintegy emlékeztetve a gyülekezetet, hogy a tanítónak igazán legnagyobb dicsősége a tanítvány. És ha a tanítvány túlszárnyalja a tanítóját, és ha sikeres életet fut be a maga pályáján, akkor minden tanító olyan értelemben dicsekedhet velük, koronaként viselheti őket, hogy nem volt hiábavaló a fáradozása, az erőlködése. Én mindig ezért szeretek visszajárni az alma matereimbe, találkozni a régi pedagógusaimmal, mert ezekben a beszélgetésekben nemcsak arról lehet beszámolni, hogy kivel mi történt, és ki hol tart az osztályból, hanem látom az örömüket. Aki emberekkel foglalkozik, az ugyanis meg kell, hogy tanulja azt is, nem biztos, hogy úgy működnek a dolgok, mint a munkás embernél, aki anyagból állít elő valamit. Dolgozik, aztán előbb-utóbb ott van az elkészített munkadarab, hanem lehet, hogy egy életen át tart egy ember formálódása, alakulása, és ilyen értelemben értem is a pedagógusoknak azt a vágyát, hogy néha kapjanak visszacsatolást, visszaigazolást arról, hogy jó irányba voltak-e akkor, amikor nyesegették a fiatalok életét. Mert igazán majd a későbbiekben derül ki, hogy jól végezték-e a munkát. Pál ugyanezt a gyülekezettel való kapcsolatára azt mondja, hogy ő azt a reménységet hordozza, hogy reménységünk koronája Krisztus eljövetelekor ti lesztek. Ennek a királyi koronának az ékkövei egy-egy emberi élet küzdelme, győzelme. Nyilván nem a saját erejéből, hanem a hit tapasztalatából, szeretetben való meggyökerezéséből, közösség-vállalásából. Jól látja Pál, hogy ezek az igazi nagy értékek, amely a gyülekezet számára adatott, és amely az egyházban újra és újra felbukkan. Talán már egyszer mondtam, hogy amikor Baranyába kerültem, és rengeteg sötét képet hallottam az Ormányság pusztulásáról meg elfogyásáról, akkor én látatlanul azért imádkoztam költözés közben a teherautón, hogy a 10 faluban, ahova kerülök legyen egy-egy ember, akivel értelmes módon lehet lelki építkezést is folytatni, és azt kell mondjam, több volt, mint egy. Olyan életeket és olyan bizonyságtételeket láttam egy-egy helytálló életben, hogy én csak úgy hívtam ezeket: az ormányság gyémántjai. Ezeket nem söpörte el semmi, ezeket se világháború, se meghurcoltatás, se kitelepítés, semmi nem söpörte el, ők végig kitartottak a gyülekezet mellett. Volt egy 80 év fölötti bácsi, aki úgy énekelt a már-már alig létező gyülekezetben, hogy egy kórust is helyettesíthetett volna. És elmagyarázta, hogy ő észrevette, hogy fogy a gyülekezet körülötte, egyre kevesebben vannak, és akkor tudatosan egyre hangosabban énekelt. Hogy akik beköltöztek a faluba, és most ismerkednek, és a templom közelébe járnak, tudják, mire való a templom. Lehet imádkozni, zsoltárokat énekelni, és kihallatszik. Az én hangom kihallatszik a templom falán kívül is. Tanítom a mostani kortársaimat, hogy mit keressenek a templomban. Ilyenek a gyémántok. Minden megsemmisülhet körülöttük, ők maguk azonban nem, és ők képesek arra, hogy mindenfélét elviseljenek, mert tudják a helyüket, világosan látják a feladatukat, a szolgálatukat, és be is töltik, és nem zajonganak, és nem esnek kétségbe, még azon se, hogy egyedül maradtam. Akkor egyedül képviselem, amit képviselni kell. Kívánunk magunknak sok-sok ilyen reformátust, mert ezek meghatározó emberek voltak családban, gyülekezetben, és minden emberi közösségben.