2Péter 1,4-7
Peterdi Dániel főjegyző
Ezek által kaptuk meg azokat az ígéreteket, amelyek nekünk drágák, sőt a legnagyobbak: hogy általuk isteni természet részeseivé legyetek és megmeneküljetek attól a pusztulástól, amelyet a kívánság okoz a világban.
Éppen ezért minden igyekezetetekkel törekedjetek arra, hogy a hitetekben mutassátok meg az igaz emberséget, az igaz emberségben ismeretet, az ismeretben önuralmat, az önuralomban állhatatosságot, az állhatatosságban kegyességet, a kegyességben testvéri szeretetet, a testvéri szeretetben pedig minden ember iránti szeretetet.
2Péter 1,4-7
Az apostol gondolatai olyasmit idéznek elénk, amit az ókori világ úgy osztott fel, hogy vannak dolgok, amik tanulhatók, vannak dolgok, amit gyakorlatilag felülről ajándékba kapunk, amit ma a materialista gondolkodás úgy szokta mondani, hogy a génjeinkben van elrejtve, és vannak dolgok, amit a kettő ötvözésével, tehát hogy adottságaink is vannak, meg tanultunk is valamit, igyekezettel, gyakorlattal lehet pótolni. Azért mondom ezt bevezetésül, mert ilyesmiről beszél itt az apostol. Valamivel megajándékoztattunk, hogy részesedjünk az isteni természetben, kikerülvén a romlottságot, amely a kívánságban van a világon. Tehát valamiféle adomány birtoklásában, és elkezdi felsorolni – ami számomra a lényeges – azokat a lépcsőfokokat, azokat az egymásra épülő lépcsőfokokat, amelyek fontosak ahhoz, hogy előre haladván és fejlődvén a hitben, megjelenjenek ezek az adományok, nemcsak az adományozó oldaláról, hanem a használó oldaláról is. Tehát a mi életünkben is. Itt a Károli fordításban olvastam az igét, de otthon az új fordításból készültem, próbálom párhuzamosan idézni, hogy miről van szó. Mind a két lépcsőfok-sorozat azzal indul, hogy a hitetek mellé, tehát mintha az origója, a kiindul pontja, mindenek a kezdete az lenne, hogy létezik-e hit, megkaptuk-e a hit ajándékát, és erre mint egy alapra később lehet építkezni. Azt mondja itt, hogy ragasszatok mellé jócselekedetet, és azzal folytatja, a jócselekedetek mellé tudományt. Ezek a következő lépcsőfokok. Az új fordítás azt mondja, hogy a hit mellé emberséget. És kicsit közelebb van az eredeti értelemhez, s azon gondolkodtam el, hogy persze szoktuk mondani Jézust idézve, hogy a két dimenzió összefügg. Az Istennel való kapcsolattartás és az emberekkel való kapcsolattartás, és akkor jön a második dimenzió megjelenítése. De azért beszédes, ha kicsit szabad fordításban a mi nyelvünkre fordítjuk, hogy mit jelent a jócselekedet, mit jelent az emberség, hát valami ilyesmit jelent, és nekem nagyon tetszett, egy kommentárban azt olvastam, hogy emberévé lenni a többieknek. Tessék a jézusi helyzetre gondolni, amikor a tó partján ott van az atyafi, jön az angyal, időnként felzavarja a vizet, és mi a vágya, a panasza az atyafinak? Itt vagyok a közelében a gyógyulásnak, de nincs emberem. És akkor úgy sejtjük, hogy ez a bibliai jócselekedet meg emberség mit takar. Légy emberévé a másiknak, mert az Isten küldöttje vagy. Fordítható szabadon így is: légy társává, légy barátjává. Nagyon hétköznapi, egyszerű fordításban. És hihetetlen gondokat látok, én most csak egyházunkról beszélek, mert a világot hagyjuk a maga keserű levelében forogni, úgyse tudunk rajta nagyon változtatni, esetleg érintéseket tudunk átadni. Én abban az egyházban hiszek, ami tud épülni barátságokban is. Sokak gyülekezeti élménye valahol itt jelenik meg, itt szerveződik, hogy a gyülekezet nemcsak a hitben testvérek közössége, hanem hitben fogant barátságok közössége is, hitben fogant társaságok közössége is, olyan emberi közösség is, amit másképpen nem tudok leírni. Persze, van a világban is barátság, társaság, de az más alapokon nyugszik. A legveszélyesebb minden emberi közösségben az, ha az alapozás rossz ponton indul el. Pl. néha a gyülekezetben is észreveszünk, és el is keseredünk, úgy hívják, hogy érdek. Érdekből nem lehet barátságot csak ideig-óráig fenntartani. Érdekből nem lehet társává lenni a másik embernek, érdekből hosszú távú emberi közösségeket nem lehet építeni, nem véletlen, hogy ott kezdődött az apostoli mondanivaló, hogy hitben, a hitre építve aztán jöhet az emberség. Tudom, hogy van egy rossz szájíze, meg úgy is csinálják, hogy rossz szájíze legyen ebben a modern időben, amit a régiek úgy mondtak, hogy a világi életben azt mondták uram-bátyám, az egyházban meg atyafiság. Fordítsuk ezt pozitív oldalra. Az atyafiság kiveszése, a fraternitásnak az eltűnését hihetetlen fájdalommal látom, és ha ez nincs meg, és nem épül helyre a hit alapján, és nincs meg benne ez a fajta emberség, amely tud jó értelemben vett fraternizálásról, jó értelemben vett atyafiságról – ez utána tud nézni a dolgoknak is, ami mellett a világ meg az emberek érdekközössége el szoktak menni. Mondok rá példát. Tegnap bejött valaki hozzám, katolikus ember, és azt mondja, hogy bizony komoly gondjai vannak, négy gyereket nevel. Küldözgettem, hogy menjen abba a lelki közösségbe, ahova jár, és ott nem tudja elmondani? Ott a lelki vezetőjével nem tud erről szót érteni? Mert nem anyagi segítségről van szó. Őt annyit kritizálta ezt a csapatot, és mindig megmondta a véleményét, nem érdekből, most elmondhatná, hogy bajban van, de a közösség kizárná a fekete bárányt. Minek kritizáltál? Tulajdonképpen ezért kopogtatott be a református hivatal ajtaján, mert lelki segítség kellett neki. Végigfutott rajtam egy jeges űr, hogy hova jutunk. Ez a fajta emberség, ez a fajta atyafiság, különbözőek vagyunk, de ha nem mer megszólalni, és nem meri megosztani örömét, gondját a fraternitás, akkor hol osztja meg. Nem tudok elszakadni attól, amikor ez után a beszélgetés után előkerült az ige, nem is véletlenül a hit után ezt a második lépést, a jó cselekedetekben, illetve az emberségben mondja el az apostol. Tudományt. Itt pedig a híres szó szerepel, ismeret, a gnózis. De egy kicsit úgy, hogy beszélgetve természettudósokkal, a gnózisnak is ez lehetett az ókorban a fő gondja, önmagában a tudomány, éles ész, belátható ismeretek, ha azt a szív nem követi, és nem tartja kormányzás alatt, akkor veszélyes dolog lehet. Itt ezt úgy értettem, vagy úgy próbálom magyarázni, hogy kell ismeret, kell tudomány, kell gnózis, az Isten ügyében is kell, de az Istentől adott tudomány az azért ajándék és azért azt nemcsak a kutató, megismerni akaró emberi vágy mozgatja, hanem az ajándékba kapott tudás, ami az Isten önmaga megjelenítése, önmaga kinyilatkoztatása, önmaga emberi formában megüresedése és köze lépése hozzánk. És úgy gondolom, hogy ha valaki ilyen ismeretet adott át a teremtett emberiségnek, az Isten. Bizony ő szívvel, a legnagyobb odahajló érzéssel engedte magát megismerni. Mértékletesség. Hát itt nem akarok túl sokat, de azt hiszem, arról van szó, ismerd meg magad, és tarts be a korlátaidat, minden dologban. Az elégséges dolgok megismerése a fontos, mert ha mértéktelenek leszünk, mindenben azokká leszünk. Mértékletesség mellé tűrést. A tűrésre én a Vályi Nagy Ervin magyarázatára gondolok,itt a hypomoné szó van görögül, és szószerinti fordításban azt jelenti, hogy alávettetni tudás. Amikor Ervin erről beszélt, akkor azt mondta, hogy aki a hypomoné-t, mint keresztyén erényt tudja gyakorolni, és ebben erősíteni, az nem fog kétségbeesni, ha csak a második, harmadik vagy utolsó helyre állíttatik az eklézsiában. Nem az a kérdés, hogy hányadik vagyok a sorban, és névtáblán milyen cafrang, rang van felírva, hanem az, hogy a helyemen vagyok-e, ott a magam talentumaival betöltöm-e a hivatásomat, és hogy ha közösségben gondolkodom, akkor vállalom ezt az alávettetni tudást, mert mindeneknek szolgája lettem. Nem más adja ezt a feladatot, hanem maga az Úristen, és akkor az nem lesz nehéz feladat, nem csupán főnököket, embereket látok, hanem Istentől kirendelt szolgálatot és szolgákat. Én is szolgálattal tartozom nekik is, meg a rám bízottak közösségének is. És aki lelkipásztori szolgálatban, gyülekezetben forgolódott, az tudja, hogy hihetetlen türelemre van szükség. Itt, a hivatalban is emberekkel találkozunk, fontos, hogy tudjuk kezelni az emberi gyarlóságokat, gondokat. Heti anekdotám a tűrésről. Feleségem kiment Hildre, ahol minden vasárnap van istentisztelet, van hitoktatónk is, fel van díszítve a karácsonyfa, mindenki lázban ég, mikor lesz a gyermek-karácsony. És egy óvatlan mondatban, készítve a szent eklézsia tagjait, azt mondja a prédikációban, hogy akkor azért mondjuk el a gyerekeknek, hogy mi azért ajándékozunk karácsonykor, mert mi is megajándékozottak vagyunk, a legnagyobb ajándékot Isten az Úr Jézusban készítette el. Vége volt az istentiszteletnek, aztán odalép a hitoktató és azt mondja: tiszteletes asszony, többet ilyen mondatot ne mondjon, hogy mi adjuk az ajándékot a gyerekeket, tekintettel arra, hogy az ajándékot a Jézuska hozza. Szegény gyerekeket ne ábrándítsuk ki! Én csak ennyit mondtam a feleségemnek: hypomoné. Szeretetben eltűröd, hogy egy hitoktató itt tart, Jézuska. Majd márciusban több érintéssel meg beszélgetéssel megközelítjük ezt a kérdést, most fel van pörgetve, hogy csak a Jézuska lehet a gyerekek ajándékozója, de majd márciustól szeptemberig megbeszéljük ezt a dolgot. Lelkészi hypomoné is van. Egy dolog az igehirdetés, a másik dolog, hogy mit hallanak az atyafiak, és azt hogy értelmezik. Kegyesség. A jó istentisztelet szava, a pietas szava, és ez is nagyon fontos. Talán éppen adventi időben, hogy a református embernek nem liturgikus volt a kegyessége, nem tömjén szagú. Hangulatos a gyertya, de református ügyben én is csak adventkor viselem el a gyertyát. Fontosabbnak tartom, ha a kegyességről szó van, hogy látogassuk meg a szegényeket, vigyünk egy traktátust meg úrvacsorát a betegnek, beszélgessünk el velük, fogjuk meg a kezüket, énekeljünk, imádkozzunk együtt, és ezt a régiek nagyon jól tudták. Amikor kompakt faluközösségek voltak, nem kellett szegény gondozást államilag megszervezni, tudták, hogy kik a szegények, gondozták, utánuk mentek, vitték az ételt, volt tüzelő, és nem volt magára hagyva az atyafi. Volt kegyesség. Ez is abba a kategóriába tartozik nálam, – talán említettem –, hogy olvasok egy 1792-es presbiteri jegyzőkönyvet. 7 sor, nagytiszteletű úr kezet fogott a pallérral, 720 Ft-ba kerül a templom tetejének a megcsináltatása. A Presbitérium bólintott. Most jön a pályázat, jön a minisztériális brüsszeli elszámolás, papír hegyeket gyártunk, igazoljuk magunkat, hogy létezünk. Miért? Mert már becsület nincs. Az 1700-as években becsület volt, kezet fogott a pallérral, és a presbitérium bólintott, mert feltételezni se merte, hogy a lelkész megbeszélte a mesterrel, hogy 720 Ft, de ebből 2oo az én zsebembe jön. Elképzelhetetlen volt. Ma meg úgy gondolkodnak a presbiterek is, hogy valaki azt mondja, ennyiből kerül, és megkérdezik, ebből mennyi a hasznod, ha te hozod az árajánlatot. Mert abban az időben még volt nemcsak becsület, hanem kegyesség is. Ezt vissza kellene hozni, és nem kellene magára hagyni a gyülekezeteket. Kegyesség mellé atyafiakhoz való hajlandóságot, ez ma másképp hangzik, ez a filadelfia, a testvér szeretet, amely előszobája annak, amivel bezárja a lépcsőfokot, mert azt mondja, hogy az atyafiakhoz való hajlandóság mellé szeretetet, agapét. Ez már a csúcs. Kezdtük a hittől, és a lépcsőfokokon eljutunk az agapéig, az Isten szeretetének a tökéletességéig, amikor Ő lesz minden mindenekben. De hogy eljussunk oda, ezek a lépcsőfokok szükségeltetnek. Ha valamit fájdalommal látok, és mindig bennem volt, amikor szétnéztem a szolgálati helyemen: Uram, Isten, ha 200 évvel ezelőtt lehetnék itt, ugyanezen a helyen. Amikor még az a falu egyben volt 1400 lelkes református község, és hihetetlenül meghatározó volt a lelkész személye. Nem azért, mer a lelkészt megsüvegelték, hanem azért, mert sok mindent lehetett csinálni. Úgy gondolom, ebben az ábrándozásban az is benne van, amit itt, a lépcsőfokokról hallunk, hogy tiltakozunk az ellen, hogy a lelkészi hivatás átmenjen lelkészi hivatalba, ahogy borzongunk attól, hogy elidegenedett viszonyok jelennek meg nemcsak a világban, hanem a gyülekezeti közösségeinkben is, kis csoportok, kis bibliaórás közösségek még úgy, ahogy állnak, és aztán valahogy összeállnak gyülekezetté. Úgy gondolom, ezek a lépcsőfokok, amiről ír az apostol, nagyon fontos, hogy ne engedjük el, ne hulljon ki a kezeink közül, ne higgyük, hogy akkor egyház az egyház, ha adószáma van. Tudom, ezek fontosak a világ mértéke szerint. De én megfordítom. Ha nincs fraternitás, ha nincs egymás iránti, baráti, testvéri szeretet, ha nincs törekvés arra, hogy az Istentől adott ajándékokat hitben megélve, egyszer majd a szeretet teljességére eljussunk, akkor lehet nekünk adószámunk, pecsétünk, temetünk, esketünk, mégse megy az egész. Minden jelét látom még a legjobb gyülekezetekben is. Mit tudok tenni? Imádkozom azért, hogy valamit abból a talán egyszerűbb, talán nehezebb világból is, mentsen át az Úristen bennünk, a szívünkben, a lelkünkben, a fraternitásunkban, az atyafiságunkban, gyakorlatunkban, hogy élő gyülekeztek legyenek. Ehhez az Ő igéje kell, az Ő Lelke kell, meg a megértés kell, hogy az Ő dicsőségére vagyunk itt , arra hivatva, hogy közösséget alkossunk. Imádkozzunk!