Bár olvasni szívesen elolvasom, de kommentálni általában nem kommentálom a politikai kommentárokat. Ugyanis a pillanatnyi és folyton változó benyomások miatt, a politikai kommentár épp úgy a mulandóság alá van rekesztve, mint a labdarúgó-mérkőzéseket követő jóízű beszélgetőműsorok; ezek a végeredményen nem változtatnak, legfeljebb csak a kedvenc csapatunk iránti rajongásunkat vagy éppen csalódásunkat módosíthatják némiképp – mondjuk a következő meccsig. Ráadásul, természeténél fogva maga a politika is az érvek, viták, szóharcok, vagy tágasabban: az emberi közösségek kommunikációs rendszerében él, s mint ilyen, folytonosan ide-oda változik. Ha tehát a politikusok, többek közt, a változtatás művészei – legalábbis ezt ígérik magukról folyton – aligha vitatható el tőlük a megfontolás lehetősége. Ezért mondják, hogy a politikában soha ne mondd azt, hogy soha.

Most mégis megjegyzést fűzök egy kommentárhoz. Egy újságot kaptam nemrégiben. Nyilván ajándékba, a lapot ugyanis nem járatom és nem olvasom, feltehetően az egyik benne olvasható cikk miatt küldték meg, hátha érdekel. A szerző plágiumnak nevezi a magyar miniszterelnök legutóbbi bálványosi beszédét, amelyben a kormányfő a modern keresztyéndemokrácia lehetőségei mellett érvelt. A cikkíró szerint a kálvinista szabadság-eszmére utalni – merthogy ezt tette volna a miniszterelnök – a mai viszonyok között: plágium. Hogy kerül a csizma az asztalra? Kálvin liberális lett volna? Vagy illiberális? Vagy éppen keresztyéndemokrata? Netán haladás-párti vagy maradi? A liberalizmus élharcosa vagy minden autokrácia ősatyja? Hiszen ezek újkori kategóriák! Vagy ha régiek, van mai tartalmuk. Ráadásul Kálvin az Institúciót egy királynak ajánlotta, mondhatnánk tehát, hogy royalista volt. De éppenséggel Genfben adta ki, ahol élete végéig működött, márpedig a 16. századi Genf nem volt platóni értelemben vett demokrácia. S hogy lehetett ott diktátor az, aki csak élete utolsó évében kapott korlátozott polgárjogot?

Igen, azt lehet mondani, hogy a miniszterelnök tévesen vagy rosszul hivatkozik Kálvinra, vagy teljességgel félreérti a keresztyéndemokrácia kapcsán, amely szintén újabb kori politikai létesülmény. Még azt is lehetne mondani, hogy az az eszme, amire hivatkozik vagy utal, az maga is tévedés, és elfogadhatatlan. De hogy plagizálna? Plágiumon azt értjük, ha egy író, költő, zenész művének a szerzőségét valaki elbitorolja, vagy tudományos munkájában korábbi tudományos eredményeket tüntet fel a maga nevén, egy szóval más tollával ékeskedik, még egyszerűbben: rabol. (Az eredeti latin szó a gyermekrablással függ össze.) Mostanában sokhelyt indult plágiumgyanúval eljárás politikus ellen is; volt, aki belebukott, más kapcsán maradt a rettentő gyanú.
Én úgy tudom, a szabadságot nem lehet plagizálni. Ámbár, ha jól értem dolgaink állását, amit ma a 21. században liberalizmusnak és demokráciának, vagy éppen liberális demokráciának neveznek, az sem mentesíthető egykönnyen a plágium-gyanú alól, ha már eszerint nézzük a dolgokat. Sokféle eszme kering és hat igen erősen, amelyek – Kálvinnal szemben – nem nekünk ajándékozott szabadságról beszélnek, hanem velünk született, eleve adott szabadságról. Eszerint aztán ha bármiféle törvény, szokás, hagyomány korlátozza ezt a szabadságunkat, akkor törvénybe kell foglalni a korlátozó törvény, szokás, hagyomány eltörlését, még akkor is, ha az a szokás, hagyomány, vagy törvény éppenséggel liberálisnak számított egykor. Így szokta elrabolni a zsarnokság a szabadságot, mert ez a szabadság-eszme, tudjuk, puszta elvonatkoztatás.

Az igazi szabadság, mondja Kálvin, elnyert szabadság. Nem szabadok, hanem megszabadítottak vagyunk Isten kegyeleme folytán. Ezért a törvény, a jószokás, a hagyomány, a közfelfogás nem akadálya a szabadságnak, hanem kerete, vagy még inkább: kalauzunk a boldog életre. És ezen máris indítani lehetne jófajta vitát, maradiak és haladók, konzervatívok és liberalisták, demokraták és autokraták, politikusok és nem-politikusok között, mindenesetre plágiumgyanú nélkül.

Régebben mondogatták, hogy Magyarország tízmillió szövetségi kapitány országa, jelezve, hogy a focihoz mindenki ért. Talán jobb lenne, ha Magyarország tízmillió Kálvin-plagizátor országa lenne. Minthogy azonban ez merő illúzió, inkább ajánlom megfontolásra a régiek bölcsességét, mindenféle szellemi-eszmei megfontolásra nézve: amivel egyetértek, az az enyém.