ÉHSÉG
Téli napsütés. A tanári szobában, az asztalomnál ülök, éppen az ablakkal szemben, és a huzatban libbenő függöny mögül szemembe süt a nap. A hirtelen jött melegfront meggyötri a fejeket, nincs olyan szünet, amikor nem kávé készül az aprócska pulton, a túlsó sarokban; az idő rövid, tehát csak instant, rohanóknak való keverék.
Két olyan órám is lesz ma, ahová nem szívesen készülök. Szomorú, hogy végigfut rajtam ez a gondolat, de tény: ahogy elindulok a folyosón a tantermek felé, nagyokat lélegezve igyekszem éltető oxigénnel feltölteni a testemet. Tudom, szükségem lesz rá.
A napsütésből a fagy birodalmába tartok, és fel kell olvasztanom pár jéggé fagyott szívet. De hogyan, ha a hideg az én testemen-lelkemen is végigkúszik?
Még nem ért véget a tél. Az enyhülés legfeljebb pillanatnyi.
CSÖND
Reggeli foci a pályán: a felsős srácok rúgják a bőrt. Köztudottan nehéz velük, az óráimon sokszor vért izzadok, hogy némi figyelmet teremtsek a semmiből. Most sem halk a játék, ugyanazok a beszólások, ugyanazok a hangos, sokszor durva megjegyzések, mint a "nagyoknál".

Ám egyszer csak egy széncinege száll a pálya melletti fára, és teli torokból rákezd tavaszköszöntő dalára. Idén korán érkezett.

A játék leáll. A lecsendesíthetetlen fiúk elnémulnak, és mindenki néma áhítattal figyeli a madárdalt.

És ahogy a pillanat elsuhan a pálya felett, a varázslat véget is ér. Az egyperces néma csönd után a játék megy tovább.

A cinege pedig tovább(sz)áll. Elvégezte a feladatát.

TÜRELEM
Órák óta az íróasztal mellett ülök. Előttem a nyitott jegyzetfüzet, sárgás lapjai vádlón merednek rám: „Vajon mivel fogsz megtölteni bennünket?" Az ihlet, ez a gonosz, csalfa tündér be-benéz az ablakon, de hiába próbálom betessékelni a szobámba. Úgy tűnik, hiába fordulok egyéb praktikákhoz is: pedig mindig ott a zsebemben a notesz, hogy útközben, a munkámba szüneteket iktatva papírra vessek néhány sort, mert az ötletek nem tűnhetnek el nyomtalanul. Ha jönnek, ott kell lennem, hogy fogadjam őket. Aztán százéves tollszemeket, tollszárakat vettem, tintatartót állítok az asztal sarkára, mert a régiek is így cselekedtek: talán a lassítás, a kézzel alakított betűk az atomkorban is működhetnek még.
Bele-belekapok a következő történetbe, de amikor viszontlátom ötleteimet egy regény lapjain, vagy egy film kockáin, sutba vágom az egészet. Mindent megírtak már mások – meredten bámulok hát a lámpa fényébe.
Egy régi barát szavai visszhangoznak a fülemben: „neked küldetésed van" – valaha hittem is ebben. Ezen jár az eszem mostanában: elmúlhat-e a szenvedély, amivel nekirugaszkodtam a felnőttkornak? Igen, úgy tűnik, a válasz: igen. Ezért kezdtem el írni: a rég elhamvadt tüzet akartam felszítani. De most ez sem megy, ez sem működik...
És ekkor valami történik. Lecsavarom a tintatartó fedelét, megmártom a tollat a mélykék folyadékban. Az ujjaim hegyén át a gondolataim végigfutnak tollszáron, tovább csordulnak a százéves tollhegyen és a tinta anyagával keveredve a papír rostjaira érkeznek. A sercegő hang nyomán testet öltenek, és az áldott hordozó magába szívja őket, hogy mind-mind az örökkévalóságban reménykedve megmaradjon.
És ennyi elég. Az, aminek meg kell születnie, úgyis a világra jön, előbb vagy utóbb. Mert túl kevés vagyok ahhoz, hogy visszatartsak egy gondolatot, ami testet akar ölteni. Eljön az idő, és várni jó. Mégiscsak jó.
Még egyszer megmártom hát a tollat, lehúzom a fölösleget, és elindul a hegy a papíron. Megszületik valami.
FELLÉLEGEZNI
A hideg őszi szél összébb húzza rajtam a vékony kabátot. Talán mégsem ezt kellett volna felvennem ma reggel, de most már mindegy, 120 kilométerre vagyok a télikabátomtól. Zsebem mélyére süllyesztem a kezem, és sietve lépkedek a betonmonstrum felé. A szépséges, századfordulós polgárházak között rideg, négyszögletes tömb: a jelenkor Szörnyetege, a pénz sivár temploma.

Mégis betérek, mert van ott benn, a Szörny gyomrában valami, ami kell nekem, amiért ideutaztam, az alföldi pusztában terpeszkedő nagyvárosba. Valahogy mindig úgy képzeltem el ezt a helyet, mint a verőfényes nyári napon, a búzamező szélén, a terebélyes körtefa alatt szalonnázó bíró uramat.

Szóval, bíró uram Szörnyetegének van egy Szépsége, illetve mit beszélek? kettő is, és ezek kellenek ma nekem.

E kettő pedig a Könyv és a Kávé. S ezek itt egy helyen, egy fedél alatt, szerelmespárként élnek.

Belépve gyorsan körbejárom a szentélyt, ahol napokat töltenék, ha tehetném. Szívem mélyen arra vágyok, hogy egy életet itt tölthessek, még akkor is, ha egyenpólóba bújva, éhbérért kellene húznom az igát. Mert Velük dolgoznék, a legjobb barátaimmal.

Ujjaim hegyével végigsimítom legkedvesebb íróm legkedvesebb könyvét, ami megváltoztatott, és ami itt is főhelyen van, érdemei szerint. Irigykedve nézem az embereket, akik forró bögrét szorongatva megengedhetik maguknak, hogy munkaidőben is kényelmes fotelokban beszélgessenek és időt szakítsanak a könyvekre és egymásra. Megpillantok egy férfit az egyik polc előtt. Egy kanapén ülve, elmerül a kiválasztott kötetben, és látom az arcán: ismeretlen világokban utazik épp: el is kapom róla a tekintetem.

Már csak félórám maradt, és vár, visszavár, visszaszippant a kötelesség.

Ekkor megcsap és magához ölel a pult felől, a hatalmas sárgaréz kávégép felől áradó illat. Mint egy rég nem látott jó barát, úgy simítja végig az arcom (ahogy én az imént a könyvborítót), hiszen itt csak évente egyszer találkozunk. Gyorsan rendelek is: római mogyorókávét. Bár tisztán, feketén számítok rá, mégis bögrében érkezik, fatálcán, tejjel felöntve és vastag habréteggel, őszhöz méltón, ahogy kell.

A fotel ölelésében, immár kabát nélkül előveszek tollat, bőrbe kötött noteszt, hátradőlve megérintem a kávésbögrét, és megáll az idő.

VÉGRE - ez a szó búvik elő sóhajtásom mögül. De egy vékonyka nyugtalanság - mint a kávé tetején az egyre vékonyodó könnyű hab - ott marad bennem, legbelül.

Húsz perc és újra az utcán lépkedek, a Szörny hasából előrontó autókat kerülgetve, de a kávé még melegít. Ha majd végleg kihűl bennem, s csak íze-emléke marad, tán az is elég lesz a következő évre, amíg újra erre hoz az utam.

SZABADSÁG
Furcsa dolog ez a civilizáció.

Minden készen, előre csomagolva, instant formában áll a kezünk ügyében, a polcon, lassan már annyi időnk sincs, hogy kinyújtsuk a kezünket, és levegyük onnan, ami kell. Olyan természetes, hogy megnyomom a kapcsolót, és fény árad szét a szobámban. Csak akkor veszünk észre bármit (vagy bárkit), ha már nincs...

Tegnap este nem volt áram. Nem sokáig, csak 2-3 órás áramszünetet okozott egy madár a környéken és a Béke téren.

Mindenki kitódult az utcára, és izgatottan várták, hogy mi lesz... sokan talán idén először találkoztak utcabeli embertársaikkal, meglehet, az elvetemültebbek még beszélgettek is... Én biciklire ültem, és eltekertem a legközelebbi multiba gyertyáért...

Előkerült a társasjáték és a nagypapa petróleumlámpája, és tudjuk, hogy annak milyen szép a lángja. Most látjuk is. Elképzelem, ahogy a családok beszélgetni kezdenek egymással a halványan pislákoló fényben, és hirtelen hálás leszek annak a bizonyos madárnak, hogy volt olyan szíves nekirepülni a villanyvezetéknek. Az olyan apróságok, hogy lemerül a telefon, a tablet, a laptop, nincs tévé, wifi, leolvad a hűtő, nem megy a sütő, másodlagossá válnak a gyertyalángba nézve.A szerelők még este kilenckor is rendületlenül munkálkodnak azon, hogy visszarángassanak bennünket a 21. századba. És sikerül nekik. Pedig maradnék még.

Jó nekem a tizenkilencedikben is.