1Jn 5,5Ki az, aki legyőzi a világot?
1Jn 5,5Ki az, aki legyőzi a világot?
1Jn 5,5
Ki az, aki legyőzi a világot?
Kihívó, provokáló kérdés ez. Honnan veszi ahhoz a bátorságot
egy ember, hogy a világot legyőzhetőnek tekintse? Ráadásul
egyes számban áll a kérdés elején: "Ki az, aki
legyőzi...?" A többes számot, a tágabb keretet még jobban el
tudná hordozni a mi ágaskodó sértődöttségünk - ha egy jól
megszervezett sereg hívná ki párharcra a világot. A levélben
megszólaló öntudat igencsak provokáló: "mi majd megmutatjuk
annak a világnak, majd mi ellátjuk a baját!" A 114. zsoltárban
is jelen van ez a provokáció: azt olvassuk, hogy amikor
Izráel népe kijött Egyiptomból, "a tenger látta őt és elfutamodott,
a Jordán hátrafordult, a hegyek szöktek, mint a kosok, s
a halmok, mint a juhoknak a bárányai. Mi a bajod, te tenger,
hogy megfutamodtál, és te Jordán, hogy hátrafordultál? Hegyek,
hogy szöktök, mint a kosok? Ti halmok, mint a juhoknak
bárányai?" Ez a "mi a bajod?" szinte kamaszos, provokatív:
"Mi jött rád, hogy futsz, na mi van, fiú?" Correggio, a nagy
olasz festő, kölyökkorában nézegette a nagy klasszikusokat,
és megállt egy Michelangelo-kép előtt. Nézte-nézte sokáig,
hallgatott, s egyszercsak kitört belőle: "Én is festő vagyok!"
Valami ilyen van a jánosi magatartásban is.
De ki ez a János? A bibliakritika kétségbe vonja a jánosi szerzőséget,
és azt állítja, hogy nem az evangélista János a szerzője
az evangéliumnak, sem a levélnek, hanem egy másik
ember, akit szintén Jánosnak hívnak. Dehát akkor, kérdezhetjük,
ki az a Jézus? Egyáltalában hogyan szembesüljünk Vele?
Az Ő személye körül is vannak problémák... A bibliai korban
igenis ott volt ez a kérdés, hogy "ki ez? - egy jöttment galileai,
az ács fia, a falu végén lakik, gyanús a származása, amolyan
virággyerek-féle, nem tudjuk, honnan jött..." Nos, ha János tekintetében
ilyen tájékozatlan a bennünk bujkáló bibliakritika,
akkor Jézusról mit mondjunk? Ez a kérdés nekünk mered.
Egy történet szerint a szerzetesek együtt tanulnak, az öreg
szerzetesfőnök vezeti a beszélgetést, és fölmerül a világ kérdése:
- Na, hogy gondoljátok, mi a világ? - Az egyik ifjú ezt
mondja, a másik azt mondja, a harmadik meg amazt, szebbnél
szebb megfogalmazások hangzanak el. Egy fiatal csak ül
a sarokban, szerényen hallgat, nem vesz részt a vitában; s a
főnököt piszkálja, hogy a fiú miért nem szól. Odafordul hozzá,
és mondja neki: - Fiam, szólalj meg már, mi a világ? - Ő így
felel: - Atyám, szégyellem magam, de nem tudom. - Erre azt
mondja az öreg: - Fiam, te feleltél jól! Ez a hiteles felelet!
De ez nem azt jelenti, hogy ne akarjuk megtudni, mi a világ.
Alázat kell, hogy valamit válaszként kapjunk a kérdésre.
A világ viszonyrendszer. Mitológiai értelmezésében nem korlátozódik
az anyagi, látható, megfogható, érzékelhető realitásra,
ugyanis van egy szellemi világ is, valóságos szellemi lét. (Erőterek
- mondja az új fizikai gondolkozás, Heisenberggel, a
nagy német fizikussal szólva.) A világ viszonyrendszerében
minden összefügg mindennel, kölcsönhatásban állnak egymással
a dolgok, semmi sem független egymástól - senkitől
Bizonyos, és nem csak teológiailag: a világban van valami baj.
A világban van valami tragédia. Nem csak egy ősrobbanás az,
ami állítólag létrehozta a világot - egy szellemi ősrobbanás is
történt ebben a világban. Nagyon szép Heisenbergnek az a
látása, hogy a lényegi renddel van baj: ez a világ valaha alapvetően,
in principio, egy rendezett világ volt. Akkor honnan lett
a káosz? Nagyon mélységes és megdöbbentő a prófécia kérdése:
"Úgy plántáltalak el téged, mint nemes szőlővesszőt,
mindenestől hűséges magot: mimódon változtál hát nékem
idegen szőlőtőnek fattyú hajtásává?" (Jer 2,21) Mi történt itt,
miféle negatív átalakulás ment itt végbe? S a démoni változás
miképpen tudta hatalmába keríteni az embert? Hiszen volt
egy tiszta kezdet, erre utal Jézus, amikor az elválásról van
szó, s azt mondja, hogy "Mózes a ti szívetek keménysége miatt
engedte volt meg néktek, hogy feleségeiteket elbocsássátok;
de kezdettől fogva nem így volt." (Mt 19,8) Ez tiltakozás;
ez egy hatalmas bizonyságtétel arról, hogy Isten nem építette
be alapelveibe a káoszt, a rendetlenséget.
Az igei, krisztusi szemléletű világ tehát kezdetben igen jó
volt. A teremtéskor az Úr mindenre azt mondta, hogy "jó",
külön-külön jó, de amikor már készen állt és együtt volt az
egész teremtett világ, akkor már azt mondta: igen jó. Ez azt
jelenti, hogy amikor elizolálódunk egymástól, s akár egyházilag,
akár közösségileg, akár egyénenként külön-külön sütögetjük
a pecsenyénket, akkor az igen veszélyes a mi számunkra
és a világ számára egyaránt. Mert: együtt jó. Együtt
jó a házasságban, s igen fájdalmas az, ha együtt élünk, de
külön-külön: ez a páros magány.
Annak, hogy "igen jó", van egy irányultsága, egy szkópusza.
Addig jó, és addig van együtt minden, amíg minden dolog a
Szkópusz, a végső értelem felé halad, Reá tekint. S amikor
a világ eltért az eredeti céljától, akkor lett a nem kárhoztathatóból
kárhoztathatóvá. A bűn eredeti értelme, magva nem
valami etikai dolog, hanem maga a céltévesztettség. Sok neve
van a héberben a bűnnek, s az egyik, az ámón éppen azt
jelenti, hogy a világ, az ember eltévesztette a célt.
nem vagyok tehát független. Összetartozunk.
Bibliai elmélkedések Visky Ferenctől
