„Amikor összeállítjuk egy kiállítás anyagát, keressük a szépet, az értékeset, a kvalitást. Milyen jó, hogy a mi Alkotónk mindnyájunknak adott értéket, a valamikori megfestetteknek és nekünk is! Nekünk, akiknek most a réseken át kell kukucskálni, hogy meglássunk egy-egy portrét. És nekünk, akiknek néha arrébb kell mennünk ahhoz is, hogy meglássuk egymás portréját, egymásban a teremtettet és az újjáteremtettet” – fogalmazott köszöntőjében Timár Gabriella református lelkész, a kiállításnak otthont adó Bibliamúzeum vezetője.

A tükör
Hiányérzete támadt, amikor még a megnyitó előtt megtekintette a kiállítást – árulta el Bogárdi Szabó István dunamelléki püspök, a zsinat lelkészi elnöke, utalva arra, hogy a Bibliamúzeum kiállításain gyakorta szellemes és elgondolkodtató installációk kísérik a kiállított műtárgyakat. Az egyházvezető megemlítette, számított volna egy tükörre a kiállítótérben, hiszen mint mondta, az önarcképhez tükör kell, méghozzá pontos és jó tükör, „hogy az alkotás alapja ne a puszta emlékezet legyen, vagy még inkább: legalább annyira pontos és kifejező legyen, mint a másokról készített képek. Ehhez pedig kiforrott művészi technika vagy belső szabadság szükséges.”

Lehetetlen lehetőség
A művész mást lát önmagán, mint amit a tükör mutat, vagy mint amit a másik művész, esetleg a kép szemlélője látna – fejtegette. „Az önarckép vágyak és álmok, rémálmok, önfelidézések és önfeledések, önképzetek és identitáskeresések sokszoros tükröztetése. És mindez éppúgy kevéssé rejlik az önarcképben, mint ahogy feltárul benne. Az egyik éppen szembenéz vele – vagyis eredetileg önmagával –, a másiknak a profilját látom, valahova eltűnődik, lehet, hogy engem néz. Megint másik egy kiragadott pillanatot rögzít, kimetszve önmagát a tér és az idő, a történelem és saját történetünk sűrű szövetéből, egyszóval önformázás ez, önalkotás, vagy ha nem tudnám, hogy lehetetlen: önteremtés. Önmagunk arcát megfesteni: lehetetlen lehetőség.”

Látva a láthatatlant
A művészt irigyeljük képességéért, tehetségért, az ihletéért, ugyanakkor elfogadjuk a meghívását a megértésre, a szemlélésre, a tűnődésre – tette hozzá. „Ahogy a valódi és mulandó arcunk, úgy az önarckép is töredék, összetört vagy sérült tükör, leginkább a szívünk fényvisszaverődése. Olyan tükrökbe nézünk tehát most, amelyekben elvontan vagy elemelkedetten az embert látjuk. Azt a Krisztus-arcot sejtjük itt mindegyiken, amely megtörten ábrázolja az istenarcot. Az az arc sejlik itt fel, ami a mi elveszett, igaz arcunk, mégis a miénk, a mi igaz létünk megtört tükre, egészen a feltámadásig, amikor színről színre, szemtől szemben, arctól arcig látunk, látva a láthatatlant.”

Rebbenő madár
49 képzőművész 71 alkotása – 7 közgyűjtemény és számos magángyűjtemény tulajdona – látható a budapesti időszaki kiállításon, a legtöbb Gulácsy Lajostól származik, de több Márffy Ödön és Rippl-Rónai József-mű is megtekinthető, ahogy két nő, Boncza Berta (Csinszka) és Mattioni Eszter alkotásai is – ismertette a megnyitón Szűcs Erzsébet művészettörténész. A 39 önarckép mellett számos portré is látható, köztük Darvas Lili és Gombaszögi Frida színésznőké és Móricz Zsigmondé is. A szakember elmondta: az alkotások sokatmondó vonásai a szemek és a kezek. „A szenvedélyes pipás Aba-Novák Vilmos önarcképére természetesen ráfestette pipáját is. De figyelmet érdemel Kádár Béla itt látható festményének nőalakja is. A zsidótörvények megfogalmazása után festett képen a finom női kéz egy rebbenő madár látványára emlékeztet.”

Az arc és az elmúlás
A portréfestészet kezdettől fogva kapcsolódott a halálhoz, az elmúláshoz – fűzte hozzá. „Az első ismert egyiptomi múmiaportrék még az ábrázolt életében elkészültek. Különleges fényüket a viasszal készült festékeknek köszönhették, amelyeket fatáblára olvasztottak. A középkori ravatalképek után a reneszánszban más szerepet töltöttek be a portrék: élő emberek arcát festették a szentképekre a szentek mellé. A reneszánsz portré azért olyan gyönyörű, mert a festők megszépítették az ábrázolt alanyt: fiatalabbra festették őket és alkatukat is az ábrázolni kívánt szellemi tulajdonságoknak megfelelően alakították, jellemző volt például az intelligenciára utaló magas homlok vagy az arisztokratikus orr. A 20. században a portré egyidejűleg minden addigi funkcióját betöltötte, de szándéka megváltozott a fénykép megjelenésével. A világ legdrágább portréi Vincent van Gogh művei. Akárcsak Gulácsy Lajos itt kiállított munkája, úgy az ő önarcképei is az őrület ellen való küzdelemről szólnak.”

A művészettörténész idézte Bacsó Béla Dürer 1500-ban festett önarcképéről szóló sorait is (a reneszánsz művész metszeteit korábban szintén kiállították a Bibliamúzeumban): „nem volt még korábban művész, aki önnön képmásán keresztül idézte volna meg Krisztus arcát és méltóságát”. Egy másik szerző, Belting ugyanerről a képről azt írja: „Dürer a maga arcképét festi meg, amely viszont Isten képmására (in imaginem) teremtetett. Az arc nem reánk tekint, hanem Teremtője tekintetét vonja magára.”

„…a maga képmására” – Portrék a 20. századi magyar képzőművészetből című kiállítás megtekinthető április 14-ig a budapesti Bibliamúzeumban (1098 Bp., Ráday utca 28).

Képek: Füle Tamás