A Dunamelléki Református Egyházkerület kecskeméti Ráday Múzeumában ezúttal Fogarasi Zsuzsa, a múzeum igazgatója vezeti körbe a Parókia portál olvasóit. A tárlatvezetés csak kis ízelítőt ad a múlt érdekességeiből, érdemes személyesen is ellátogatni Kecskemétre.

Milyen egy templom?
A Ráday Múzeumot a család két jeles tagjáról, Ráday Pálról, valamint Ráday Gedeonról nevezték el. A gyűjtemény alapítója, Ráday Pál nagy műveltségű köznemes, irodalmár, államférfi, egyházpolitikus. II. Rákóczi Ferenc titkára, majd kancelláriájának igazgatója és diplomatája volt 1703-1711 között. Ráday Pál fia, Gedeon apja nyomdokain haladva jelentősen bővítette a könyvtárat, mely így a felvilágosodás korának legjelentősebb közép-európai köznemesi könyvtárává lett. Közvetlenül a múzeum bejáratánál látható Ráday Pál és felesége portréja, majd beljebb lépve egy 18. századi templomtérbe érkezünk.
– Egyre több fiatalnak nincs elképzelése arról, hogyan nézhet ki egy templom – osztja meg tapasztalatait az igazgatónő. – Ebben a helyiségben a türelmi rendelet után épült kistemplomok idéződnek meg, amelyeket nagy örömmel épített a gyülekezet. A templomaikat igyekeztek természetes módon feldíszíteni, ennek egyszerű módja volt a festett asztalos berendezések használata. A fejünk fölött egy szabadszállási templomkazetta-együttest láthatunk az 1740-es évekből – mutatja. –  Az elegáns, parasztbarokk jellegű faragott szószék Baranyából származik, a tetején pedig a református szimbolikának egyik fontos eleme, a pelikán helyezkedik el.

Atilla csak sudáraknak
Múzeumlátogatásunk következő állomásán Fogarasi Zsuzsa megmutatja Török Pál református püspök palástját, ami alatt egy úgynevezett hosszú atilla bújik meg.
–  Talán önkényesnek tűnhet a két ruhadarab összepároztatása, hiszen Török Pál valójában sosem viselte ezt a hosszú atillát, de ennek is története van – meséli. –  Amikor 1907-ben létrejött az országos református lelkészegyesület, az egyik fő feladatuknak tekintették a lelkészi ruházat egységesítését. Ekkor már palástot hordtak a lelkészek, de szerették volna bevezetni a palást alatti elegáns viseletet is.  Az atilla viszont nem aratott osztatlan sikert. Főként azok a lelkészek berzenkedtek ellene, aki nem voltak elég sudárak a viseléséhez, így aztán nem is vált kötelezővé. Ráadásul az atilláról szóló vita idején kezdődött az első világháború, így ez a ruhadarab gyorsan kiment a divatból, majd elfelejtődött.

A főkertész és az ügyvéd
A palástok és az atillák története után a képgalériába lépünk. A hosszú helyiség azoknak a személyiségeknek a portréját sorakoztatja fel, akik nélkül elképzelhetetlen egy dunamelléki református gyűjtemény – mondja az igazgatónő. A képek közül egy holland festő alkotását emeli ki, amely Madas Károlyt ábrázolja.
– A budai Baár–Madas református gimnázium egyik alapítóját ábrázolja ez a kiváló festmény. Talán sokan nem is tudják, hogy a Baár–Madast eredetileg nők képzésére hozták létre. Az iskola azért viseli Baár János főkertész és Madas Károly ügyvéd nevét, mert ez a két fiatal, jómódú férfi olyan sok pénzt adományozott az iskola létrehozására, hogy ebből az összegből elkezdhették megépíteni a gimnáziumot.

Miért dobnák ki?
A portrék után a dunamelléki egyházkerület klenódiumainak a javával ismerkedhetünk meg. Az első tárlóban a legrégebbi – 1500-as évekből származó – gótikus kelyhek láthatók, amelyeket még katolikus vallásgyakorlatra használtak. Hogy mégis itt vannak, annak érdekes története van.

– Amikor a zsinatok először foglalkoztak azzal, hogy milyen tárgyak használhatók a templomban, azt a határozatot hozták, hogy „a pápista ékköves kelyheket vessétek el!” Ennek ellenére a kelyheket használták a református gyülekezetek. Valószínűleg nem azért, mert ellent akartak mondani Méliuszéknak, hanem vagy nem jutott el hozzájuk a zsinati határozat, vagy még praktikusabb okot találtak: miért dobnák ki a kelyhet, ha már megvan? Méliuszék ugyan azt mondták, hogy ez babonás visszaélésekhez vezet, a gyülekezetek azonban úgy gondolták, hogyha tiszta szívvel és kálvinista lélekkel nyúlnak a kelyhekhez, akkor azok nyugodtan használhatók tovább.

Éltek a szabadsággal
Ez a tárló segít abban is, hogy megérthessük: a református egyházban miért van nagy tárgyszabadság, hiszen az úrasztalára sokféle tárgyat lehet tenni – folytatja Fogarasi Zsuzsa. –  A katolikusoknál ebben a mai napig is kötöttség van, hiszen a tárgyak csak nemesfémből készülhetnek. Viszont amikor Méliuszék kitiltották az ékköves kelyheket, rájöttek arra is, hogy nem tud minden gyülekezet aranyból vagy ezüstből új klenódiumokat készíttetni, ezért készülhettek bármiből: ónból, fából, kőből, üvegből. A tárlóban található egyéb ivóedények pedig arra utalnak, hogy elődeink éltek is ezzel a szabadsággal.

Eltartottak egy ötvös céhet
A kelyhek bemutatása közben Fogarasi Zsuzsa a 17. századi Kecskemétre is visszarepít minket.
– Akkoriban török hódoltság alatt éltek az emberek, de kereskedtek, tőzsérkedtek, gazdálkodtak. Kifizették a töröknek, ami a töröknek jár, a földesúrnak, ami a földesúrnak jár, a többi megmaradt nekik. A kecskeméti polgárság 80-90 százaléka református volt, és képesek voltak eltartani egy ötvös céhet a városban, amely tulajdonképpen alapvetően református megrendelésre dolgozott. Az ötvösök figyelemmel voltak Méliuszra, mert a kelyhektől eltérő ivóedényt találtak ki: nem valami újat, mert ivóedényből nem lehet túl nagy változatosságot bemutatni, de hangsúlyozottan eltértek a kehelyformától és olyan talpas poharat készítettek, ami öblös, jó súlypontú és jól használható úrvacsoraosztásra. A gazdagabb gyülekezetek azt is megengedhették maguknak, hogy akár külföldről is vásároljanak kelyheket – az egyik tárlóban éppen ilyeneket láthatunk. Az ötvösség központja akkor Augsburg volt – magyarázza Fogarasi Zsuzsa.

A magyar asszonyok is beleszerettek
A kelyhek után a textiles tárlókhoz lépünk, ahol különböző terítők és szőttesek sokasága sorakozik.
– Ha valahogyan meg kellene fogalmazni a református esztétikai felfogást, úgy összegezhetnénk, hogy „Isten dicsőségére a legszebbet”. A textilekből minden közösség azt tette az úrasztalára, ami az általuk ismert vagy gondolt legszebb darab volt, ez lehetett egy egyszerű szőttes vagy akár úrihímzés is. A törököktől sok mintát átvettek elődeink, nekik nagyon szép motívumaik és kiváló selyemfonalaik voltak, amikbe a magyar asszonyok is hamar beleszerettek. Bizony szólt erről vita, hogy szabad-e a pogány török motívumokkal hímzett terítőt az úrasztalára tenni, de ezt a kérdést elsöpörte az előbb említett mondat: Isten dicsőségére a legszebbet. És hogy a magyarok mennyire szépnek találták a török hímzőselymet, az is jól mutatja, hogy Bethlen Gábor kétszer is kénytelen volt maximálni a színes selymek árát, akkora volt rá a kereslet – mesélte az igazgatónő.

A múzeum állandó kiállításán ezúttal befejeződött a kalandozásunk, de érdemes meglátogatni a múzeum ősszel felújított pincehelyiségét is, ahol megismerkedhetnek az ötvösség rejtelmeivel, és bepillantást nyerhetnek a tanulmányi raktár megannyi kincsébe. Az erről szóló korábbi írásunkat – Az életre kelt múzeum címmel – itt olvashatja.

Fekete Zsuzsa

A Dunamelléki Református Egyházkerület kecskeméti Ráday Múzeuma csoportos és egyéni látogatókat, osztálykirándulásra érkező csoportokat is szívesen fogad. A nyitvatartásról és a foglalkozások feltételeiről a múzeum honlapján tájékozódhat.