Arcát arról a festményről ismerte, amelynek mása kései névrokona, Ablonczy Ágnes író könyvtárszobájának falán lóg. A hithős életének alakulásáról levéltári, anyakönyvi és szakirodalmi kutatások alapján tanulmányt írt, melyet itt közlünk.

A gályarab prédikátor hányattatásairól az a beszámoló árul el legtöbbet, melyet szabadulása után, zürichi tartózkodás idején, 1676-ban ő maga jegyzett le. Ebből kiderül, hogy már Nápolyba is „az Alpesen keresztül, a kősziklákon, s nagy éhséggel kínozva, mezítláb” érkezett. Hajától, szakállától, ruháitól többször megfosztották. A harcok iszonyatáról, az elszenvedett kínzásokról, az őt és társait ért megaláztatásokról is megrendítő részleteket közöl. Megtagadva az erőszakos áttérést a katolikus hitre, parancsnoka halálos fenyegetésére annyit mondott: „Az az út is szent és egyenesen az örök életre vivő lesz nekem, te sem fogsz többé háborgatni.”

Ablonczy Ágnes tanulmányából megtudjuk, hogy Jablonczai Petes János szabadulása után bejárta Európát, egyetemi tanulmányokat folytatott. Visszatérve hazájába, családja felszabadult a jobbágysorból, ő pedig folytathatta bejei lelkipásztori szolgálatát.

Leszármazottai között a további évszázadokban egyházi és világi tisztségeket egyaránt betöltő hitvalló reformátusokat találunk. Akik – ahogy a tanulmány szerzője írja – „a halál torkában is hűségesek maradtak, nem tagadták meg hitüket, akkor sem, mikor minden azt látszott bizonyítani, hogy Isten magukra hagyta, veszni engedte őket. Ők életüket akkor is a kezében tudták.”

Ablonczy Ágnes így vallott kutatása előzményeiről:

„Édesapám mesélte pataki diákkorára emlékezve, milyen különleges feladatot kaptak egyik tanáruktól. Kutassanak a régi iratok közt, találjanak olyan elődöket, akik egykor a reformáció sodrába kerülve szerepelnek a külhont megjáró diákok között. Vajon tudta a tanár, hogy van kit keresni, van mit találni a kollégiumi könyvtár dokumentumokat őrző polcain, vagy csupán fontosnak tartotta, hogy az ott tanuló diákok ismerjék számon tartásra méltó elődeiket? 

Idős volt már, mikor nekem ezt elmesélte, nem tudta felidézni kiket talált meg akkor, csak azt, hogy kettő Ablonczy is volt. Emlékszem, ahogy ott ült a konyhánkban az asztal mellett, csillant a szeme, mert észrevette, mennyire érdekel, kik lehettek ők, azok a gömöri diákok, akik akkor, mikor a pataki oskola még épp csak formálódott, külhonba vándoroltak, tanulni, éltető hitet vallókra találni.

Időbe telt, míg megtaláltam a családunkhoz tartozókat. Titokban azt reméltem, egyikük, Jablonczai János gályarabbal azonos. De egyik sem ő volt. Ablonczy Menyhért szerepel az un. wittenbergi bursa 1560-ról jegyzett  magyar diáknévsorban, a gömöri jegyzőkenyvekben, és az egyházi adattárban is, mint gyülekezetalapító prédikátor. A másik (tán őt találta még egykor), Ablonczy Gáspár, ki 1701-ben szerepel a könyvtárt látogató diákok  között Marosvásárhelyen, ott, ahol a pataki iskola akkor befogadást, menedéket lelt.

Közben Jablonczai János gályarab utódainak és Szabó Magda elődeinek is nyomába eredtem, hisz a nevünk jelentése, hangzása is hasonlatos, reméltem, akad összeköthető szál, mármint a Jablonczaiaknak, az Ablonczai Ablonczyakhoz (dokumentumokban olykor Jabloncziaknak írták őket), azon kívül, hogy mindkét család felvidéki protestáns. Előbb az lett nyilvánvaló, hogy a gályarab a tornai Jabloncáról való és nem a gömöri Ablonczról, ahonnan mi, aztán Szabó Magda édesanyjának Jablonczay vonalán is megkérdőjeleződött a gályarabhoz való kötődés, hisz ameddig visszafelé lépve megtaláltam őket a fellelhető dokumentumokban, anyakönyvekben, mind, mind római katolikusok."

Ablonczy Ágnes „névrokonáról”, Jablonczai Petes János gályarab prédikátorról szóló tanulmánya ide kattintva érhető el.