Kicsiknek és nagyoknak, fiataloknak és időseknek egyaránt van mondanivalód. Gyerektémák és felnőtt témák hogyan férhetnek meg egymással egy írói életművön belül?
Ahogyan a felnőtt életünkbe is beleférnek a gyerekek. A munkásságomat nehéz elválasztani a családomtól. Férjemmel [Miklya Zsolt költővel – a szerk.] együtt kezdtünk el tanítani, munkafüzeteket és pedagógiai segédanyagokat készítettünk, mert nem tetszettek azok, amelyeket használnunk kellett. Később a hittan-módszertannal is foglakozni kezdtünk. Amikor megszülettek a gyerekeink, mint jó református szülők, minden este egy kis áhítatot tartottunk nekik, olvasva az akkor megjelent áhítatos könyveket. És roppant mód felhúztam magam, hogy mennyire bugyuták ezek a szövegek. Irodalmi fokkal nem mérhető, ostobácska, didaktikus írások. Sokuk szamizdatban jött át, ezért a fordítás is néhol sántított. Gondoltam: így én is tudok írni, sőt, jobban is. Bele is vágtam. Tulajdonképpen nem én kezdtem el foglalkozni gyerekirodalommal, a gyerekirodalom kezdett el foglalkozni velem.



Akkor valójában a rossz példák provokálták ki az írást?
Pontosan, a szakmódszertan kapcsán pont úgy, mint az irodalom esetében. A Csili című könyvem volt az első olyan munkám, amelyre azt merem mondani, hogy irodalmi igényű. Olyan áhítatos könyv volt, amely az akkori gyerekek életproblémáival foglalkozott, de egyben nagyon olvasmányos regény is, ahol minden fejezet végén olvasható egy Ige és egy magyarázat. Később aztán megért bennem néhány felnőtteknek szóló novella is. Leírtam őket, de eleinte nem nagyon akartam mit kezdeni velük. Járt nekünk a Holmi irodalmi lap, amiben volt egy pályázat kezdő novellistáknak, harminchat éves korhatárral. Egy hónappal előtte töltöttem be a harminchatot, pont nem fértem bele. Felhívtam Závada Pál írót, hogy akkor most mit tegyek, aki azt mondta, ha úgy érzem, hogy olyan a novellám, akkor azért küldjem el. Elküldtem, és azonnal lehozták, ami nagy szó volt.

Milyen új lehetőségeket nyitott meg ez a megjelenés?
Emiatt keresett meg engem azután Szabó Magda, akinek elküldték a novellát. Azt írta a levelében, hogy szinte a saját hangjára ismert az írásomban. Biztatott arra, hogy írjak. Levelező viszony alakult ki közöttünk, és attól kezdve rengeteget rugdosott, hogy vállaljam az írói énemet. E nélkül nem mertem volna belevágni a szépirodalomba, maradtam volna az alkalmazott irodalomnál meg a mesénél.

Elég sok mindennel foglalkoztál már. Most leginkább hogyan definiálnád magadat?
Hú, ez  nagyon érdekes kérdés! Én negyvenévesen kezdtem el a teológiát, és az egyik professzorom mindig azzal bombázott, hogy negyven fölött határozzam már meg magamat. Mi vagyok? Anya? Pedagógus? Író? Teológus? Ezen sokat gondolkoztam, és végül csak annyit tudnék mondani, hogy érdeklődő, nyitott ember vagyok, akinek fontos a teológia, fontos az irodalom, a művészet, az egzakt tudományok. Úgy élem meg, hogy komplex világban élünk, és benne komplex lény vagyok magam is. Minden érdekel, és amikor nagyon belemegyek az egyikbe, akkor át kell váltanom a másikba, és ezért tudok sok mindent írni. Persze lehet, hogy így nem lesz soha olyan tudományos vagy írói karrierem, mintha csak az egyikbe fektetnék bele. Tavaly rengeteget írtam és sokfélét, ezért most úgy érzem, szükségem van arra, hogy a tudományos vonalra koncentráljak.

Említetted, hogy mennyire felbosszantottak a didaktikus szövegek. Hívő íróként hogyan lehet elkerülni a szájbarágósságot?
Nem tudok erre receptet mondani. Úgy gondolom, hogy a hittan nem puszta tantárgy. Tantárgyi keretek közé van ugyan beszorítva, osztályzatot kell adni és egyéb ilyen őrültségek, de a hittan az életünk szervezőeleme. A hitünket az életünk szerves részeként kell megélni. Azért szövi át minden irodalmi művemet a hit, mert egyszerűen csak leírom az életet. Van a fejemben egy történet, és a szereplői hisznek. Egyszerűen olyanok a karaktereim, hogy benne van a személyiségükben.



Ebből a szempontból könnyebb a gyerekeknek írni, mint a felnőtteknek?
Egyforma kihívás. Nyilván vannak nehezebb könyvek. Éppen most fejeztem be egy borzasztóan nehéz könyvet, de az disztópia, ott az egész világot nekem kellett felépíteni. Ez nyilván több munka, mint a mai korba vagy egy történelmi korszakba helyezni a történetet. Ha megvannak a karakterek, ha megvan a cselekményvázlat, akkor már nem nehezebb sem a gyerekkönyv, sem a felnőttkönyv, mert szinte írja magát a mű.

Arra gondoltam az előbb, hogy egy felnőtt mégiscsak tudatosabban keresi egy könyvben a mondanivalót.
Egy jó gyerekkönyvet egy felnőtt is ugyanolyan élvezettel olvas. Én ilyen szempontból sem tennék különbséget a gyerek- és a felnőttirodalom között. Nem szabad, hogy különbség legyen. Igyekszem a gyerekkönyveimbe a felnőtteknek is egy kis üzenetet csempészni. Ha magam elé képzelem az olvasót, akkor nyilván látom, hogy milyen korosztálynak írok, de előttem inkább olyan kép él, ahogyan egy család este közösen olvas egy könyvet. Én szeretném ilyenkor a szülőket is megszólítani, a szülői szerepre nevelni.

Egyik legújabb könyved, az „Egyedül nem jó…” önmeghatározása szerint „áhítatoskönyv házasoknak és házasságra vágyóknak”. Miért pont az áhítatoskönyv formáját választottad párkapcsolatra nevelésre?
A közös áhítat a párkapcsolat építésének legjobb módja, mert ennek során Isten előtt, Isten Igéjével beszélgetünk közösen. Ennél jobb forma nincs arra, hogy egymást és a közös ént megismerjük. Amikor a házasságban „ketten lesznek egy testté”, akkor a személy új minőséget kap, amely Isten előtt is új minőséget jelent. Ezt kell megtalálni, kialakítva a megfelelő arányokat. Ez nem konfliktusmentes. Próbáltam olvasóbaráttá tenni a könyvet, ezért egy-másfél oldal az igemagyarázat, és az sem papos szöveg. Jegyesoktatásnál és családos bibliakörnél is használható. Egy rész elolvasása és feldolgozása nagyjából egy órába belefér.

Nem szűkül be emiatt a könyv olvasóközönsége kizárólag a hívő párokra?
Ezt nekik írtam, ez nyilvánvaló. Ugyanakkor, ha valaki veszi a fáradtságot, és megnézi a tartalmat, szerintem láthatja, hogy éppen eléggé aktuális kérdéseket boncolgat ahhoz, hogy ne legyen számára idegen. Nemrég volt erről a könyvről egy interjúm egy teljesen világi rádióssal, és ő azt mondta, hogy a tartalomjegyzék elolvasása után az utolsó betűig átrágta magát rajta, pedig ő még Bibliát nem nagyon vett a kezébe. Mert mindennap jelen lévő problémákról beszélek. Nyilván a Biblia alapján magyarázom, mert hívő ember vagyok, teológus vagyok, több mint harminc éve élek hívő párkapcsolatban, ez az alap. De a nem hívő emberek is ezekkel a kérdésekkel szembesülnek. Nekünk egyházon belül is kell merni vállalni azokat a kérdéseket, amelyek égetőek és aktuálisak a huszonegyedik századi ember életében. Szerintem az egyház egyik feladata ennek kapcsán pont az, hogy tovább tudja adni, mit mond a Biblia egy-egy ilyen helyzetre. Ez a könyv vállalja azt is, hogy vannak ilyen problémáink, és azt is, hogy a Biblia erre ezt meg azt válaszolja.

Akkor nincs is különbség a hívő és nem hívő párkapcsolatokban jelentkező problémák között?
A problémák ugyanazok, az a különbség, hogyan kezeljük ezeket. Sajnos a keresztyének problémakezelése is nagyon sokszor az indulatkitörésekről vagy a szőnyeg alá söprésről szól. Pedig, ahogy erre a könyvben is fel akarom hívni a figyelmet, az igazi megoldás a kommunikációban van. Ez egyszerre kommunikáció egymással és kommunikáció Istennel. Mert mi emberileg nagyon sokat tudunk tenni a problémák megoldásáért, de a valódi megbocsátáshoz és hosszú távú megoldásokhoz Isten ereje is kell.



A könyv öt konkrét bibliai példára építi fel a közös áhítatokat. Előbb voltak meg benned a kérdések, és ahhoz kerestél bibliai példákat, vagy pont fordítva?
Bibliaolvasások és istentiszteletek közben születtek bennem ezek az áhítatok. Ahogy olvastam az igeszakaszokat vagy hallgattam őket a prédikáció előtt, egyszer csak tudtam új szempontból látni, értelmezni őket. Hiszen ezek jobbára nem a klasszikus házassági igerészek, legalább is nem mind. Az Úrtól megkaptam azt, hogy ebből a megközelítésből tudjam őket mondatról mondatra elemezni. Az első az Ige volt.

Az egyes részeket kérdésfeltevések zárják le. Ezek mind olyan kérdések, amelyek benned is felmerültek az igeszakaszok kapcsán?
Részben igen, de az élettapasztalataimból is eredtek. Sok fiatallal vagyok kapcsolatban, sokuknak a párkapcsolati szakaszait követtem végig. Az a megdöbbentő tapasztalatom, hogy amíg együtt járunk, addig rengeteget beszélgetünk, rengeteg időt töltünk együtt, de a házasság után elfelejtünk beszélgetni egymással. Beleőrlődünk a hétköznapokba, a gyereknevelésbe, a pénzkeresésbe, és elfelejtjük azt, hogy beszélgetnünk kellene. Már ez a fogalom se jó, mert nem kellene, hanem szükségem van rá. Szükségem van arra, hogy megismerjem a gondolataidat, hogy együtt legyünk gondolatban. És ezek a napi beszélgetések nem merülhetnek ki abban, hogy ki viszi el a gyereket az oviba, meg ki vesz kenyeret. Hanem például: mi foglalkoztat, miket éltél át, egyáltalán, hogy érzed magad a bőrödben. Ha ezek a lelki beszélgetések hiányoznak az életünkből, akkor idővel eltávolodunk, elidegenedünk egymástól. A végén azt sem fogom tudni, ki a másik. A könyvem arra akarja motiválni a házastársakat, hogy merjünk egymással beszélgetni. Ha nem szembesítjük magunkat és a másikat akár a necces és kínos kérdésekkel is, akkor egy idő után élhetetlen lesz az életünk.

Azt mondtad a beszélgetésünk elején, hogy a munkásságodat nehéz elválasztani a családodtól. Ez igaz a könyvben bemutatott párkapcsolat-építő módszerre is?
Igen, ezt éljük, ezt csináljuk. A módszer működik, nálunk már harminchárom éve. Egyszer Izraelben voltam egy háromhetes ösztöndíjon, és még kicsik voltak a gyerekeink. Egy pillanatig sem merült fel, hogy nem mehetek, mert itthon kellene maradni a gyerekekkel, de a férjemnek, Zsoltnak nagyon nehéz volt öt gyerekkel egyedül három hétig. Amikor hazajöttem, megkérdeztem tőle, hogy bírta. Azt felelte, nem az volt a legnehezebb, hogy egyedül kellett főzni, mosni, takarítani, vagy az, hogy milyen ruhát adjon a gyerekekre, hanem hogy három hétig nem tudtunk beszélgetni. Ez még az internet előtti időszakban történt. A családunk alapja mindig is a nyílt kommunikáció volt. Ha bármi problémánk van, azt meg tudjuk beszélni egymással. Ha a szőnyeg alá söpörjük a dolgokat, akkor a házunk egy idő után úgy fog kinézni, mint egy elaknásított terület. Én nem akartam ilyen házasságot, úgy voltam vele, hogy mindig üljünk le és adjunk ki mindent. Lehet, hogy azért várni kell néhány órát, amíg a gőz elszáll, de utána mélyrehatóan kell a gondokkal foglalkozni, akár mélyrehatóbban is, mint ez a könyv.



Van még mondanivalód ezzel kapcsolatban, amit szeretnél megírni?
Szerencsére elég sok minden van még bennem. Ez most elég rizikós bevállalása volt a Parakletos Könyvesháznak, mert egészen ilyen típusú áhítatoskönyv magyarul még nem jelent meg. De ha azt látjuk, hogy valódi érdeklődés van iránta, akkor még lehet folytatása. Én szeretnék ebből sorozatot, és majd meglátjuk, lesz-e rá érdeklődés. Jelenleg is öt könyvre elegendő tematika van a gépemen, különböző kidolgozottsági fokon. Tehát igen, van még mondanivalóm.


Barna Bálint
Képek: Füle Tamás, Parakletos Könyvesház