Nógrádi Gábor oktatás és köznevelés kategóriában 2022-ben Prima Díjat kapott író legújabb, egészen pontosan az ötvenedik ifjúsági regénye Jézus kamaszkoráról, küldetéstudatra ébredéséről szóló fikció. Főként azért nevezem annak, mert a Biblia nem beszél ezekről az évekről – az író egyéni találkozása Jézussal azonban a regény olvasása közben megsejthető. 

Krisztus-keresés jó pénzért
A kerettörténetet két lóháton Názáretbe érkező katona legkevésbé sem jószándékú Krisztus-keresése adja. Marcus, a magas és izmos római Augustus császár légionáriusa, és Kotüsz, a trák harcos, egy idősebb zömök figura pedig Heródes Antipásznak, Galilea tartomány zsidó uralkodójának a testőre. Nos, ennek a két harcedzett és céltudatos katonának a legfőbb vágya, hogy megtalálja Jézust – akit a történetben héber nevén, Jesuának hívnak. Némi szépséghibája az ügynek, hogy ezt a mindent elsöprő sóvárgást egyvalami motiválja: a pénz. Meglehetősen sok pénz, mondjuk, ezer dénár. Ennyi zsoldot a légionárius öt év alatt kapott abban az időben és abból még levonták az étele, itala és ruházata árát.
Bár anyagi érdekek által vezérelt ez a Krisztus-keresés, attól még a szó szoros értelmében az, ami. Két férfi komolyan eltökélte, hogy megtalálja a zsidók Messiását – aki a történet idejében egyébként tizennégy éves, és nem tudja magáról, hogy Betlehemben született.

Kétszer hét évvel, két teljes időszakkal korábban Kotüsz már részt vett hasonló keresésben, akkor azt a feladatot kapta, hogy minden két év alatti fiúgyermeket öljön meg Betlehemben. Történetünk szerint ugyanaz a csillag adta hírül Heródes egyik jósának, hogy az embertelen öldöklés ellenére a Messiás életben maradt.
A római légionárius viszont, aki a korábbi betlehemi mészárlásról kérdezgette társát, a keresés közben lassan megértett valamit.

„Semmiképpen sem ölhettétek meg. Mert aki róla döntött… Szóval a megszületéséről határozott, az megvédte őt.” (50.o.) „Vajon az én isteneim, Vénusz, Mars vagy Herkules ezt megtették volna?” (51.o.)

Ketten róják Názáret utcáit ugyanazzal a küldetéssel. Gondolkodva, beszélgetve, vizsgálva az eseményeket. Az egyikükben ugyanazokat az eseményeket szemlélve és végiggondolva oldalról oldalra nyomon követhetően történik valami. Elárulja a beszéde, elárulják a tettei.

Az írásokat ismerő szabadságharcos
A regényben megjelenik a „hívők harcoló alakulatát” képviselő szereplő is, Barabás. Őt nem annyira keresőként, sokkal inkább Krisztus-követelőként írja le a történet. Életét és hozzáállását az igazságtalanság elleni harc határozza meg, ehhez hívja segítségül az Örökkévalót, ezért tudja betéve az Írásokat, ezért képezte magát kiváló késforgatóvá – mert jobbára ez a kis méretű szúró- és vágóeszköz a fegyvere a zelótáknak.

Nógrádi Gábor ragyogóan különíti el és érzékenyen mutatja be a zsidóság egyes rétegeinek gondolkodását, hitét, viselkedését meghatározó sajátosságokat. Barabás történetesen zelóta, de szó esik a radikálisabb szikáriusokról, akik még a zelótákat is „jobbról kritizálják”, s az előbbiek semmiképpen nem vállalnak velük közösséget.

Barabást radikális, tettekben megnyilvánuló igazságkeresésében ismerjük meg, s csak a regény cselekményének bontakozása közben derül ki, hogy bármit tesz, a hivatkozási alapja mindig az Írás. A Barabás nevű szereplő igazsága azonban nélkülözi a szeretetet.
Pedig nagyon igaza van, és a Messiást nem is keresi, hanem követeli népének életében. Ahogy Jesuával találkozik, akkor látszanak egyedül igazságtörekvéseinek hibás mozgatórugói.
„Téged nem lázít fel, hogy Izrael nem szabad? Hogy a római császár meg Heródes Antipász fegyveres hiénái a fejünkön ülnek? Téged nem önt el haraggal, hogy az adószedők mindent elvisznek, amit találnak? Ezek szerint… te is a gyáva zsidók közé tartozol!” (31.o.)
Pedig Barabás az, aki a regényben először ismeri fel Jézus valódi hatalmát. Elsőként abból, ahogyan Jesua hozzáér, amikor sérülten fekszik: „Ez jó. Meleg a kezed. És mintha… erő áradna belőled. Ki vagy te? És miért vagy jó hozzám?” (30.o.)

Később pedig számára lesz először világos, emlékezve az Írásokra és figyelmesen nézve a körülötte zajló történéseket, hogy Jesua a Messiás. Csak van vele némi probléma. A társadalmi igazságosság helyreállítását egészen saját kézbe veszi, így hiába van igeismerete, hiába van személyes tapasztalata Jézusról és hiába ismeri fel őt elsőként – Jézust is kész volna megölni, ha az útjába áll. Bár Jesua szava ebben az ügyben még józanítóan hat rá:

„Barabás, engem te nem ölhetsz meg. Mert akkor holnap nem lesz, aki megmentsen a haláltól, akár az élete árán is.” (126.o.)

Barabás tragédiája, hogy még a népe érdekében képviselt igazsága is nagyobb, mint amilyen naggyá Jézus Krisztus lehet az életében.

Közel Krisztushoz
A regény Jesuát kapcsolatainak szűrőjén keresztül mutatja meg. Fiú, báty, unokatestvér, tanítvány, a hívők közösségének a tagja, a zsidó nép fia – és minden láttatott viszonyulásában felelősségteljes, és minden kapcsolódásának kettős alapja az emberszeretet és az Ige.
Családi kötődései közül talán a legmegrendítőbb az, ahogyan az édesanya, Mária szemével látjuk. A szereplőkben a betlehemi gyermekgyilkosság mély nyomot hagyott, ez az oka, hogy József és Mária nem árulták el fiuknak, hol született valójában. Jesua abban a tudatban nőtt fel, hogy Jeruzsálem a szülővárosa.

Az anyában viszont tüzet rak és tombolni kezd a féltő szeretet, amikor Názáretben megjelennek a katonák. Ez a nagyon is földi indulat szinte bénítóan hat az olvasóra is.

Nézzük a kiabáló, feldúlt Máriát, a fenyegetőző Máriát – a gyermekéért aggódó édesanyát, aki meg akarja óvni fiát a rá váró veszedelemtől. Nógrádi nagyon is emberi „szentképet” fest, bár szép feloldását találja annak, hogy katolikus testvéreink érzékenységét ne sértse Jézus családja, mégis akit eddig magam elé képzeltem az Ige alapján, kicsit más.
Meleg családi fészekben látjuk Jesuát, Nógrádi Gábor Máriájának karakterétől mégsem idegen a dühöngés, ami egyébként a helyzet komolyságának és a veszedelem valóságosságának eszközévé válik az író kezében. Ennél a szereplőnél lesz nyilvánvaló, hogy valójában pengeélen táncol a történet, Jesua élete, ha kizárólag az emberi fenyegetettség szintjén szemléljük.

Milyen a kapcsolataiban a regény kamasz Jézusa? Lázad-e? „Mondjuk, ő, Jesua nem is szokott hőzöngeni” (66.o.) – olvassuk róla. Kihágásai viszont újra és újra vannak, akár a szülői iránymutatásra, akár a zsidóság szokásrendjére nézve.

A mozgatórugója azonban sosem a botránkoztatás, nem is a társadalmi igazságosságért folyó küzdelem, és végképp nem az önérdek. Motivációja a közvetlen környezete számára is érthetetlen és a fentieknél jelentősen mélyebb.

Jesua regénybeli alakja valahogy az emberi indulatok és indítékok felett áll, de nem azért, mert zsoltárokat ír vagy mert szabadidejében ajándékot készít tanítójának, a rabbinak, végzi a mindennapi munkáját József mellett és tanul. Ennyi információ alapján egy végtelenül unalmas jófiú is lehetne. De nem az. Miközben tudatosan vállal fel veszélyes, sőt életveszélyes helyzeteket, sokszor fogalmaz homályosan vagy kétértelműen többek közt annak köszönhetően, hogy szavai és magyarázatai át vannak itatva az Írással. Szülei arra figyelmeztetik, hogy furcsán beszél, ami dühíthet másokat.

„Én én vagyok, anyám. Van, aki nem ért, mert nem akar megérteni. Az ilyen embert sajnálom. Van olyan is, aki nem képes megérteni. Az ilyen emberben bízom: csak idő kérdése, hogy eljussak az értelméig. Egyébként, ha valaki valamit nem ért, kérdezzen!” (83.o.)

Szépen ad kontrasztot a regény a kamaszkori sajátosságokat magán viselő tizenötéves János, és unokatestvére, az egy évvel fiatalabb Jesua jellemében. Mindketten kamaszok – de Jesua valahogyan más, bár sok mindent ő sem ért saját magából, hasonlóan a legtöbb kamaszhoz.
A Jesuához legközelebb állók csoportja nem keresi a Messiást, hanem várja.

Ez a várakozás rendezi be az életüket – de a várakozás puszta ténye még nem jelenti azt, hogy felismerik őt.

„Láttad a szemét?”
„Csakhogy volt a nézésében valami bénító.” (47.o.) „Nyugalom, biztonság volt a tekintetében.”
„Volt a gyerekben valami különleges, valami egzotikus, valami szimpatikus és vonzó. Ugyanakkor volt benne valami érthetetlen, furcsa és megmagyarázhatatlan, egyszerre idegen és idegesítő.” (65.o.)
Jesuát minden eddig felvázolt csoporthoz tartozó leírja, érzékeli valahogy: a katonák, akik a jelentős jutalom érdekében keresik, a társadalmi igazságosság bajnoka vagy a Messiás-várás állandóságában élők egyaránt tapasztalnak, látnak benne valamit; ha mást nem, a héber környezetben meglehetősen kirívó kék szemét, mert az író ragaszkodott a szentképszerű ábrázolás kék szemű Jézusához.

Egyszóval: megkerülhetetlen.

Akárki találkozik Jesuával a regényben – és hitem szerint a való életben is, biztosan nem fog tudni átlépni rajta, nyomot hagy benne.
Jesua küldetésre ébredésének története is egy ilyen pont az olvasó számára: belenézni Jesua szemébe, beleszédülni az Írásba a legmélyebb, életváltoztató találkozás reményében.
János számára Jesua küldetése megrendítően egyértelművé teszi a saját életének célját is.

Az illusztráció nélküli 143 oldalas regény esélyt ad arra is, hogy felnőttként feltegyük magunknak a kérdést: segítjük vagy gátoljuk kamaszainkat abban, hogy megtalálják a saját útjukat?

Ahogy Jesua fogalmaz: „Csak az Örökkévaló tudja pontosan, kik vagyunk, és mivé lehetünk…” (129.o.)

Ami ennél is fontosabb kérdés lehet számunkra a Nagyhéten: hogyan segítjük őket abban, hogy valóban megtalálják Jézust?
Az „Akit keresnek: Jesua” mondatai között megbújik az író (A szív sebeit ki kötözi be? fejezetcímben, Mária szavaiban: „A mi fajtánk tud hallgatni. Megtanultunk hallgatni és tűrni, sajnos!”, vagy Jesua didaktikus magyarázatában, melyet a Példabeszédek könyvének gyermeknevelési attitűdjéhez fűz).
Találkozhatunk az íróval, találkozhatunk Jézussal, de a könyv oldalai ott rejtik annak a lehetőségét, hogy a fiatal olvasó elkezdje keresni saját küldetését, helyét a világban, úgy figyelve az ellenségeire is, hogy az akár az Ő szájukból is elhangozhat.

A regényben Jesuát keresik.  A hétköznapokban lehetünk azok, akik érdekek és anyagi előnyök reménye nélkül hagyjuk magunkat általa megtalálni.
 

Fotó: Pexels.com, Móra Könyvkiadó