Valószínűleg sokunkra igaz, hogy amióta keresztény hitre tértünk, igen komolyan vesszük az igazság kérdését. Ebből következik, hogy gyakran tesszük föl a kérdést: Miben bízhatunk? Mi az igazság legfőbb forrása? Kérdéseinkre sokfelől kapunk választ. Az egyházban felhívják a figyelmünket arra, hogy az igazság komoly dolog, és Isten a legfőbb tekintély. Igen ám, de pontosan mit jelent ez? Mit jelent Istenből meríteni az igazságot?

Idővel ráébredtem, az életem során sok feszültség halmozódott föl annak köszönhetően, hogy egyrészt szerettem volna komolyan venni az igazságot, másfelől azt is éreztem, hogy nem lehet annyival elintézni, hogy a Biblia a legfőbb tekintély és pont. Úgy éreztem, mintha a keresztény hitem titkon azt sugallaná, az élet minden más forrásával kapcsolatban legyek nagyon elővigyázatos. Jobb távol tartanom magamtól a racionalitást, a túl sok okoskodást vagy a megérzéseket. Éreztem, hogy ez olyan leegyszerűsítés, amiben van némi igazság, ebben a formában mégsem teljes. Mintha a Biblia tekintélyének elfogadása együtt járt volna az igényes gondolkodás feladásával. Vagy az igényes gondolkodás egyet jelentett volna a Biblia tekintélyének feladásával.

A kérdések csak halmozódtak bennem. Mi van azzal a tudással, amely a Bibliát nem forgató emberekben halmozódik föl? Az másodlagos vagy talán nem is igaz? Mi van az élet olyan területeivel, amelyekről nem vagy csak nagyon keveset beszél a Biblia? Miért érzem azt, hogy néha a Bibliában elmélyedő emberek sem élnek teljesen a valóságban? Mi van az olyan bibliamagyarázatokkal, amelyeknél egyértelműen érzem, hogy kicsit messzire mennek, és jobb lenne már ott inkább a tudományra hallgatni? Hogy is van ez akkor valójában? Egyetlen szóval tudnám jellemezni az érzést, ami gyakran megjelent keresztény életemben: feszültség. Mintha belül valami az egyensúlyért kiáltott volna. Ebben a feszültségben Ellis Potter gondolatai felszabadító erejűek voltak.

„Tudjuk, hogy kettő meg kettő négy, de fogalmunk sincs, milyen íze van.” – Talán ez a megállapítása sejteti legkifejezőbben azt, hogy az élet különböző részeit különböző módokon ismerjük meg. Ezeket pedig nem lehet egymás ellen kijátszani.

Honnan is tudjuk?
„Életem java része a Honnan tudod? kérdésre adható válaszok felkutatásával, vagyis a megismerés korlátainak feszegetésével telt. Ez a kötet az eddigi hatvanhét év keresgélésének gyümölcse.” – Ellis Potter nyitómondatait olvasva azonnal tudtam: könyve igen érdekesnek ígérkezik. Lassan tíz éve ismerem az írót. Személyében nem mindennapi gondolkodóval találkoztam. De nem csak én lehetek ilyen szerencsés: amikor valaki élete utolsó évtizedeiben összefoglalja „keresgélésének gyümölcseit”, akkor az olvasó is igen kiforrott gondolatokra számíthat. Könyvét lapozgatva sem Ellisben, sem az általa felkínált gyümölcsök zamatában nem csalódtam.

A könyv témája az ismeretelmélet, más szóval episztemológia. Az író viccesen meg is jegyzi, hogy az olvasó elsőre talán egy betegségre asszociál a szó hallatán. Nem, az episztemológia vagy ismeretelmélet nem betegség, hanem a filozófia egy igen fontos ága, mely a megismerés folyamatával foglalkozik. Miért érdekelhet ez bennünket? Azért, mert mindnyájunk mindennapi életének természetes része a megismerés folyamata. Mindnyájan törekszünk az élet megértésére, a valóságról alkotott legtisztább kép elérésére. Viszont ritkán gondolkodunk el azon, hogyan és legfőképpen miért is zajlik az bennünk úgy, ahogy már megszoktuk. A megismerés folyamatának része azoknak a forrásoknak a tudatos vagy automatikus kiválasztása, melyekből az igazságot, a valóság jobb megismerését reméljük. Nap mint nap számtalan döntést hozunk arról, milyen tekintélyekre bízzuk magunkat, amikor az igazság felől tudakozódunk. Az ismeretelmélet pedig azzal foglalkozik, mi alapján határozzuk meg az igazságot önmagunk számára, és a megismerés szempontjából milyen folyamatokra bízzuk magunkat. Talán ez elsőre bonyolultnak hangzik, de a könyv erénye éppen az, hogy a filozófiatudományának magaslataiból a mindennapi élet nyelvére fordítja a megismerés rejtélyeit.

Amikor először hallottam a könyvben megfogalmazott gondolatokat, akkor Ellis még egy előadásában adta át őket. Bár kicsit elcsépelt, mégis a megvilágosodás szóval írnám le a hatást, amit tett rám. Könyv formájában újra a világosság és a letisztulás élményével hatott rám. Mélységes hálát éreztem, hogy vannak olyan emberek – köztük Ellis Potter –, akik keresztényként igényesen gondolkodnak.

A megismerés négy forrása
Bár az apologéta szerző nehéz témáról beszél, könyve igen gyakorlatias. Arra azért fel kell készülni, hogy egy-egy gondolatán napokig lehet rágódni. Mindezzel együtt könnyű olvasmánynak tartom könyvét, amely megítélésem szerint két fő egységre tagolható. Az első részben a szerző a megismerés négy forrásáról beszél. Arra hívja föl a figyelmet, mennyire különböznek ezek a források egymástól, mégsem mondanak ellent egymásnak, hanem kiegészítik egymást. Az első forrás a Biblia, amely a valóságnak arról a részéről beszél, amelynek a megismeréséhez isteni kinyilatkoztatásra van szükség. A második forrás az emberi racionalitás, amely a valóság egy másik szeletére világít rá. Ellis Potter szemléletesen elénk tárja, miben különbözik a kettő. A Biblia olvasása pusztán önmagában nem segítene abban, hogy a fogorvoslás tudománya létrejöjjön, ehhez többre volt szükség, mégsem mondhatjuk, hogy a fogorvoslás tudományában megfogalmazott dolgok kevésbé igazak. Másfelől, a valóságnak például azt az elemét, hogy Isten három személy egységében létezik, kinyilatkoztatás által ismerjük meg, hiszen puszta logika, ráció vagy tudományos kísérletek nem vezetnének el erre a felismerésre. Aztán beszél az emberi tapasztalatokról, mint a megismerés azon szeletéről, amelyek által olyan dolgokra kaphatunk választ, mint például szeretjük-e a csokoládét. Erre a következtetésre sem az isteni kinyilatkoztatás, sem pedig bármilyen racionális okfejtés által nem jutnánk el, egyszerűen meg kell kóstolnunk, és onnan tudjuk. Végül pedig az emberi intézmények által, a közösségen keresztül hozzánk eljutott tudásról szól. Az író szerint például a szeretetre sem a logika, sem a kinyilatkoztatás, de még egy-egy átélés sem tanít meg igazán, a valóság e szeletének megértése sokkal inkább a közösségeken keresztül, kapcsolatokban érkezik el hozzánk.

Egyensúlyban
A megismerés négy forrásának – vagy, ahogy a szerző nevezi: sarkának – szemléltetése is óriási hatással volt rám. De ami igazán felszabadító a könyv olvasása közben, hogy Ellis nyíltan beszél arról a mindannyiunkat foglalkoztató kérdésről, hogy miként egyeztessük össze a tudásunk különböző forrásait. Vajon a bibliai kinyilatkoztatás minden fölött uralkodik? Vagy éppen az emberi racionalitás, a tudományok a legfőbb tekintély? Érdekes konklúzióra jut a szerző. A válasz attól függ, a valóság melyik szeletéről beszélünk éppen. A fogszuvasodás kérdésében mindig a fogorvos lesz a szaktekintély, sohasem a teológus. Rávilágít, arra is, hogy mindenkinek van kedvence, azaz van olyan sarok, amelyet előnyben részesítene a többivel szemben. Fölhívja a figyelmet ugyanakkor arra is, hogy feszültségre, félreértésekre számíthatunk, ha úgy próbáljuk megérteni a valóságot, hogy valamelyik sarkot kiemeljük a többi kárára. Mint írja: „A négy sarok négy különböző tekintélyt képvisel a valóság megismerésében. Mindegyik egyedi, vagyis olyan tudásra tehetünk szert általa, amilyenre a másik három által nem. Mindegyik nélkülözhetetlen, vagyis sem Istent, sem a valóság egészét nem érthetjük meg, ha bármelyiket is kihagyjuk az ismeretelméletből.” Ez az a gondolat, ami számomra egyfajta paradigmaváltást hozott, és amit a keresztény egyházban talán túl kevesen fogalmaztak meg ilyen tisztán.

Az alázat és bátorság útja
A könyv második részében Ellis két részre osztja a valóságot, és rámutat arra, hogy ez a két rész megint csak nem mond ellent egymásnak, hanem kiegészíti egymást. Előkerül itt a szubjektivitás és objektivitás kapcsolata, vagy a szabadság és a határok kérdése. Ebben a részben megint csak az egyensúly lehetőségének felszabadító perspektívájával találkoztam.

Végül pedig a könyv afféle bónusz része egy kiegészítés, melyben 33 olyan kérdés és válasz található, amelyeket különböző, a témáról szóló előadásokon tett fel a hallgatóság. Itt mintha belebújhatnánk a kérdezők bőrébe, és együtt elmélkedhetnénk az íróval az elhangzottak gyakorlati jelentőségéről.

Talán nem túlzás, hogy ezt a rövid kis könyvet – tekintettel arra, milyen hasznos lehet keresztyén és nem keresztyén olvasók számára egyaránt – legszívesebben a legfontosabb filozófiai művek közé sorolnám, melynek könyvtárakban a helye. Hogy miért érdemes elolvasni? Egyrészt segít abban, hogy tudatossá váljon a megismerés mindennapi gyakorlata, ez ugyanis mindegyikünk életének fontos részét képezi. Másodsorban rávilágít arra, hogy talán mi magunk milyen módon veszítettük el az egyensúlyt a megismerés négy sarkát illetően, ez a torzulás pedig milyen veszéllyel fenyeget bennünket. Harmadrészt az egyensúly megtalálásának és megtartásának nem könnyű, alázatot és bátorságot igénylő, de egyben nagyon kifizetődő lehetőségét is elénk tárja. Ellis Potter nem azt mondja el, mit kellene gondolnunk, hanem segít abban, hogyan gondolkozzunk. Ez pedig óriási érték, mert a tiszta gondolkodásra való képességet nem csupán a jelenlegi nyugati kultúra nehezíti meg, hanem sajnos gyakran az egyház néhány képviselője is, akik gyakran inkább csak szeretnék a fejünkbe verni, mit gondoljunk. Kétségtelen: ez a biztonságosabbnak tűnő út. Isten azonban gondolkodásra hívott bennünket, amelynek veszélyeivel szembenézve teljesebb képet kapunk a valóságról, amelyben élünk.  Éppen ezért – legyünk bár gyakorlatias vagy épp analitikus gondolkodással megáldva – egyszer érdemes elgondolkodnunk mélyebben a megismerés folyamatáról. Ehhez Ellis Potter Honnan tudod? című könyve az egyik legremekebb eszköz, ami valaha a kezembe került. Olvasmányos, rövid és kristálytiszta mű. Bátraknak ajánlom olvasásra.

Hamar Dániel