„A jót a rossztól elválasztó vonal nem államokon, nem társadalmi osztályokon keresztül, sőt nem is politikai pártok között húzódik… hanem minden emberi szívben.”
Alexander Szolzsenyicin
Kettős szolgálatban
Mit jelent egyszerre Istent és a nemzetet szolgálni magyar református lelkipásztorként? Korábbi írásainkban erre a kérdésre kerestük a választ, tallózónkkal a Reformátusok Szárszói Konferenciája idei témájáról közös gondolkodásra hívjuk Olvasóinkat.
Történelmi hagyománynak számít, hogy a Reformátusok Szárszói Konferenciája egyházunk és nemzetünk életében is kiemelt fontosságú témákat vitat meg, abból kiindulva, hogy ami a magyar társadalommal történik, az a református egyházzal is történik és fordítva. Az idei év a Magyarországi Református Egyházban és a Szlovákiai Református Keresztyén Egyházban is a lelkipásztori hivatás éve, ennek fényében a 2023-as konferencia témája ez volt: Lelkipásztorok Isten és a nemzet szolgálatában?
A rendezvényhez kapcsolódóan olyan korábbi írásainkból kínálunk tallózót, amely a magyar református lelkipásztori elhívásnak ezt a kettőségét igyekeznek megragadni. Hogyan lehet elsősorban Istent szolgálva, de emellett a nemzet közösségének épülését is szem előtt tartva helytállni? Ahelyett, hogy megválaszolnánk ezt a kérdést – ezt meghagyjuk a szárszói résztvevőknek –, arra törekszünk, hogy a párbeszéd elősegítése jegyében több különböző aspektusát is felmutassuk pásztoraink kettős szolgálatának.
Hiteles és tiszta maradni
Pap László (1908-1983), a Dunamelléki Református Egyházkerület egykori püspökhelyettese, a Budapesti Református Theológiai Akadémia volt dékánja, az ószövetségtudomány tanszékvezető professzora volt. Lelkészi pályája egyrészt a huszadik századi életpályák sorába tartozik, de egyúttal egyedülálló életút is, amelyet egyéni döntések formáltak. Hogy mit jelent egyszerre Istent és nemzetet szolgálni, arról különböző történelmi korszakokban és azok fontos fordulópontjain is tanúbizonyságot tett – derült ki Földváryné Kiss Réka történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke, a Károli Gáspár Református Egyetem Egyháztörténeti Tanszékének vezetője előadásából.
Nemzetközi kapcsolatrendszerét felhasználva Pap segítette idősebb Antall József menekültügyi kormánybiztos munkáját, később hadifogságból szökött holland katonatiszteket is támogatott Soos Gézával, Szabó Imrével, Dobos Károllyal és Szent-Iványi Sándorral együtt. Segítette a zsidómentést és a nyugati segélyek célhoz juttatását, és a pesti gyermekotthonokat is felügyelte. „Itt merül fel az első nagy dilemma, hogy egy harmincas családapa és professzor meddig mehet el a kockázatvállalásban. Mi az ő feladata, hivatása, hitéből fakadó küldetése akkor, amikor már nemcsak az egzisztenciáját, hanem adott esetben az életét is kockáztatnia kell?” – fogalmazott Kiss Réka.
Pap László számára ez a döntés világos volt, még a diktatúra szorításában is: akkor is vállalta a veszélyt, amikor az ország idegen megszállás alatt állt, amikor az embertársainak az élete napról napra veszélybe került. A következő nagy döntési helyzet a kommunista fordulat éve után következett be: nyílt politikai ellenállás helyett a belső szabadságot és a szellemi ellenállás útját választotta. Nehéz döntés lehetett számára az is, hogy elvállalja a püspökhelyettesi tisztséget a Nagy Imre-kormány idején, de úgy került be az egyházvezetés nagyon nehéz őrlőkövei közé, hogy nem őrlődött föl közöttük, és ő maga végig hiteles és tiszta tudott maradni. Életpályája további részleteiről ide kattintva olvashatunk.
Lélekőrzők
Egyházkerületünk 2021-ben emlékezet meg Ravasz László püspöki beiktatásának századik évfordulójáról. A kommunizmus előretörésével kényszerítés hatására lemondatott, erdélyi származású dunamelléki püspök Leányfalun töltötte élete utolsó két évtizedét. Korábban a helyi református gyülekezet és Ravasz László egykori lakhelye őrizte emlékét, 2022 óta a település új intézményegyüttese is, amely a Klein-villa néven ismert ingatlanban kapott helyet. Az eddigi legteljesebb Ravasz-kiállításon egyházi szolgálatának sokszínűsége, közéleti tevékenysége és a magánember portréja is kirajzolódik – mindegyikről meghatározó és érdekes részleteket tárva a látogató elé – befogadható formában.
Bár sok tárgyi emlék gazdagítja a multimédiás kiállítást, Ravasz László emberi oldalának néhány aspektusát, például humorát nem tudták megörökíteni, így maradnak az anekdoták – a csoportos tárlatvezetéseken talán ezekből is hallhatunk néhányat. Ottjártunkkor a kiállítás kurátorai, Ravasz László unokája, Tegzesné Bibó Borbála, és dédunokája, Szabóné Tegzes Orsolya idézte fel nekünk a családi emlékeket. Ravasz László élete arra tanít, hogy a legfontosabbhoz szabjuk az életünket: Istent tegyük az első helyre, mert akkor ebben a feje tetejére állt világban is láthatjuk a jó irányt. Ő is nehéz korban élt, csak másképp, épp ezért jelenthet hiteles példát számunkra az élete – összegezték leszármazottjai.
A Lélekőrzők címet viselő kiállítás Ravasz László mellett más Leányfaluhoz köthető „lélekőrzőket” is bemutat. Katona Puszta Sándor pap költő csaknem öt évtizeden át volt a falusiak szeretett plébánosa. Róla rövidfilmek és megzenésített versei mesélnek. Megismerhetjük a közeli Dunabogdányban egykor szolgálatot teljesítő Kölley György katolikus pap, cserkészvezető élettörténetét is. A zűrzavaros huszadik században az emberi értékek őrzői között feltűnnek a diakonisszák is, akik magas színvonalú munkát végeztek az egészségügyben, az árvaházakban, vagy tanítóként szolgálva, gyülekezeti munkát végezve. A kiállítást bemutató cikket ide kattintva találják, de kérjük, látogassanak el Leányfalura is!
Megerősít és megtart
Istent és nemzetet szolgálni – az anyaországban jóval könnyebb ez, mint a határon túl, ahol olykor egyszerre két vagy több nemzetet is szolgálni kell. Különös hangsúlyt kap mindez az ukrajnai háború idején Kárpátalján, ahol ugyan jelenleg nem zajlanak harcok, de állandó készenléti helyzetben és bizonytalanságban élnek. Ez a bizonytalanság nemcsak a légiriadókból, a néha akadozó áramellátásból vagy egyéb infrastrukturális hiányokból fakad, hanem a fenyegetettség érzéséből. Mégis kárpátaljai testvéreink azok, akikből az anyaországiak erőt meríthetnek, még akkor is, ha azt gondoljuk magunkról, hogy csak mi erősíthetjük meg őket – tudtuk meg Bereczky Ildikó nyugalmazott lelkipásztortól.
Bereczky Ildikó féléves szolgálatot vállalt a hadiállapotban élő kárpátaljaiak között: nem ő jelentkezett, hanem lelkésztársai hívták. Régóta ismerik egymást, egy részükkel még baranyai lelkész korszakából. Korábban is járt már Kárpátalján, így a háború 2022-es intenzívvé válása előtt megszületett a gondolat, hogy egy időre költözzön oda, végül erre 2023 tavaszán került sor. A lelkésznőt a beregi egyházmegyében lévő tóháti lelkészközösség hívta meg. „Felmerült, hogy milyen fontos lenne, ha a tapasztalatokat, amiket mi az 1990-es évek elején a jugoszláv háborúkor átéltünk Harkányból átjárva Eszékre, át tudnánk adni” – mesélte nekünk.
Amióta Kárpátalján szolgál, úgy érzi, ez a közösség most olyan, mint Noé bárkája. „Isten mindig gondoskodik róla, hogy megtartsa az övéit, és ahol az ő akarata szerint építik a bárkát, ahol Istenhez igazodva élik a hétköznapokat, ott ő megtartja népét. Nap mint nap azt élem át itt, hogy ez a kis Kárpátalja, a Kárpát-medence kis szeglete most Noé bárkája, ahol Isten az övéit hit által megtartja.” A lelkésznő kiemelte: Isten soha nem azt ígérte, hogy nem lesz árvíz, nem lesznek nehézségek, nem lesz veszedelem. Azt ígérte, hogy „aki segítségül hívja az Úr nevét, az megtartatik” (Rómaiakhoz írt levél 10. fejezet,13. vers; Károli-fordítás). „Ez a mi bárkánk, ez a mi reménységünk” – olvashatjuk ide kattintva.
Cselekedetre sarkall
Az erdélyi Fehér megye területén mintegy 350 ezer ember él, ebből a magyarság aránya csupán 4,3%. A Nagyenyedi Református Egyházmegye reformátusai immáron egy évszázada küzdenek a megmaradásért, hiszen ezt a terület nem került vissza Magyarországhoz 1940-ben, a második bécsi döntés során. A helyzetet tovább nehezíti, hogy egyes gyülekezetek mélyszórványhelyzetben vannak, azaz olyan néhány főből álló kisközösségek, amelyek a többségi román társadalomban élnek, elszigetelten a nagyobb szórványközösségektől. A megyében élő 16 ezer fős magyarság túlnyomó többsége, mintegy 11 ezer fő vallja magát reformátusnak.
„Az elmúlt 100 év bebizonyította, hogy az asszimiláció feltartózhatatlan, elnyújtani lehet, de megakadályozni nem” – fogalmazott a trianoni döntés 100. évfordulóján Gudor Kund Botond gyulafehérvári református lelkész, a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperese, aki szerint a kisebbségi lét mindig küzdelmes életet jelent, de a cél mindenekelőtt az, hogy az embereket Krisztushoz vezessük. „E küzdelem cselekedetre sarkall minket: fent kell tartani az intézményeinket, gyakorolni kell a hitünket, beszélnünk és ápolnunk kell a nyelvünket. Az embereket mindenekelőtt Krisztushoz és az anyanyelvükhöz szeretnénk közelebb hozni, és megtartani őket a közösségeinkben.”
Gudor Kund Botond kiemelte: ők Isten országát szeretnék építeni, magyar nyelven, a magyar közösségekben. „Kettős kötődésűek vagyunk, egyfelől kötődünk az anyaországhoz, ahol élünk, amely felé mindig alázattal és tisztelettel kell megnyilvánulnunk. Másfelől Magyarországhoz is kötődünk, a kettő nem zárja ki egymást – ezt nehéz megérteni korunkban.” Szerinte Krisztus képviseletének legalább olyan hitelesnek kell lennie, mint a magyarság képviselésének, és ezért is fontos, hogy tényleg felismerjük a testvért a másikban. Az esperessel készített interjúnkból kiderül: az elmúlt 100 év tanulsága a helyi közösségek embert próbáló helytállása és ennek óriási ereje.
Kivinni a templomajtót
„Az én életemben a református identitás sokkal inkább meghatározó, mint bármi más. Ebbe születtem bele, ebben nevelkedtem, így a döntéseimet is mindig az határozta meg, hogy mit mond erről a Szentírás. A cigányságomat, mint ahogy a magyarságomat is – hiszen épp úgy magyarnak is tartom magam, mint cigánynak – a hitbeli hovatartozásom nemcsak megtermékenyíti, de összekötő kapocs is a kettő között: így áll össze koherens egésszé az identitásom” – fogalmazott interjúnkban Balogh Róbert lelkipásztor, aki előbb cigányok között végzett missziót Jánoshalmán, majd a váchartyáni gyülekezet élére került, ahol inkább az agglomerációra jellemző középosztálybeli családok járnak templomba.
A lelkész 2021-ben a Reformátusok Szárszói Konferenciáján úgy fogalmazott: fontos, hogy a Cigánymisszió ne külső pályán mozgó valami legyen. „Lehetnek jól működő, felülről indított programjaink, sok mindenünk van is, hála Istennek, de ez mindig a gyülekezet szintjén dől el. Sok minden múlik azon, hogy a lelkipásztor az adott településen, iskolában milyen kapcsolatot tud kialakítani a cigány emberekkel. Erősen bizalmi kapcsolatról beszélek. Az evangélium arra is hív minket, hogy azokat a fenntartásokat, amelyek kölcsönösen megvannak bennünk – mind a cigány, mind a nem cigány félben –, leküzdjük önmagunkban és nyissunk a másik felé” – fejtette ki részletesebben portálunknak.
Abból az evangéliumi igazságból kell kiindulni, hogy Isten előbb szeretett, és én ebbe a szeretetbe kapcsolódhatok be – tette hozzá. „Ez nem specifikusan cigánymissziói kérdés; ez missziói kérdés. A cigánymissziót is csak a misszió keretein belül tudom értelmezni. Sok olyan ember van, aki nem hoz magával olyan identitást, mint én. A mostani prédikációimban is kitérek arra, hogy a templom ajtaját oda kell vinni az emberekhez. Sokan elmondják nekem cigány és nem cigány emberek, hogy a templom kilincsét lenyomni úgy, hogy ők soha életükben nem jártak oda, harmincplusz évesen nagyon nehéz. Ezért kellene nekünk kivinni a templomajtót.” A teljes beszélgetést ide kattintva olvashatják.