„A jót a rossztól elválasztó vonal nem államokon, nem társadalmi osztályokon keresztül, sőt nem is politikai pártok között húzódik… hanem minden emberi szívben.”
Alexander Szolzsenyicin
Lelki benzinkútjaink
A spiritualitás egyfajta erőforrás, amelyből töltekezhetünk, de a misszió ad neki célt és fókuszt. Harmathy Andrással beszélgettünk.
„Spiritualitás és misszió az egyházban” címmel indul 2019-ben lelkészi továbbképzés a teológián. Ennek az előkészítéseként – és népszerűsítése érdekében – rendeznek konferenciával egybekötött műhelynapot november 16-án, pénteken „Lelki éhség – Protestáns spiritualitás a 21. században” címmel. A továbbképzés egyik előadóját, Harmathy András szentendrei református lelkészt a spiritualitás és a protestantizmus viszonyáról kérdeztük.
A spiritualitásról az embereknek nem a protestáns egyházak jutnak elsőre az eszébe. Hogyan férhet össze a spiritualitás azzal a felfogással, amelyet inkább racionalitás és intellektuális megközelítés jellemez?
A konferencia címe, a „Lelki éhség” ad erre útmutatást. Az értelem nagyon fontos, de nem mindenre elég. Ugyanolyan ez, mint az egyoldalú táplálkozás: következményei vannak. Az ember ezt érzi magán: bizonyos dolgok nem fejlődnek bennünk, valamihez nincs erőnk. Amikor csak racionalitásunk van, akkor valamit elvesztettünk útközben. Ennek belülről kell jönnie. A konferenciának és a képzésnek az ereje pont abból fakad, hogy vannak emberek, akik ezzel foglalkoznak, és a saját bőrükön érzik valaminek a hiányát, ezért keresik az utat. Sokféle ember tartja ezt a kurzust, és mindenki saját magát teszi bele, a saját erősségét és útkeresését egyaránt. Izgalmas, hogy a racionalitás nem ellenpólusként jelenik meg, hanem próbálunk majd értelemmel is közelíteni az eredmények felé. Amikor érzi az ember a maga hiányait – én is érzem lelkészként a saját hiányaimat –, akkor elindul egy irányba. Ha pedig kincseket találunk az út során, azt nem magunknak akarjuk megtartani.
Akkor ez a kurzus nem elméleti, hanem inkább gyakorlati jellegű továbbképzés lesz?
Azért nem tudunk teljesen kibújni a magunk bőréből. Nyilván elmélet is lesz, de ebben sokkal erősebben benne lesz a gyakorlat. Az előadóink például nem azért tartanak majd órákat, mert ők a legfelkészültebbek az adott témából, noha kétségkívül szakemberek. Hanem azért, mert mindegyiküknél belső szükségre adott válasz volt, hogy elkezdtek foglalkozni mindezzel. Sokan megküzdöttek ezért. Olyan ez, mint az igazgyöngy: bekerül valami szennyeződés, dolgozik rajta a kagyló, és a végeredmény kincs. Értelmes válasz jön az útkeresésből, mégis gyakorlati, és ezt érezni rajta.
Mi lehetett az oka annak, hogy mindezek ellenére nem az előadóktól eredt a képzés ötlete, hanem alulról jövő kezdeményezés volt, egy hallgató javasolta?
Akkor működik jól minden szervezet – az egyház is –, ha nem szakad el a valóságtól. Nagy érték, hogyha párbeszédben vagyunk azokkal, akiket tanítunk. Nagy érték, hogy megfogalmazódnak igények. Nagy érték, hogy ezeket kimondják. És nagy érték, hogy erre nem az a válaszunk, hogy „ezt tudjuk adni, nem kap mást”. Hanem az, hogy „tényleg, igazad van, ezzel van értelme foglalkozni, mert olyan igényt fogalmaztál meg, amivel együtt tudunk mozdulni, és adjunk rá együtt választ”. Ez az intézményi életünk legjobb működési módja.
Egyelőre csak lelkészi továbbképzés indul. Van-e esély arra, hogy később az általános lelkészképzésbe is „átszivárogjon” belőle valami?
Attól is függ, hogyan sikerül ez a kurzus. Ez kísérlet is. De igazi ünnep az, hogy alulról jövő kezdeményezés eredménye, és az is, hogy kellő színvonalon tudunk majd válaszokat keresni. Az egyeztetések során sok vita volt az igen bőséges szakirodalom-listáról, amire többen azt mondták, hogy ennyit úgysem fognak elolvasni, sőt, visszariasztó hatású lehet a jelentkezésnél. Ebből is látszik, hogy sok munkát tettünk bele. Ismét megbizonyosodhattunk róla, hogy lappangó kincsek vannak az egyházban, és ha kell, akkor sokan jönnek a hívó hangra, és ezt az akadémiai szféra befogadja. Meglátjuk, mekkora igény lesz rá, és akik elvégzik, milyen tapasztalatokkal végzik el. Kiforrja magát.
A konferencia elsősorban kinek szól?
Leginkább figyelemfelkeltés. Föl kell ugyanis hívnunk az embereknek a figyelmét a spiritualitás fontosságára. Nagy piacon élünk, és sok minden történik. Ha az ember nem ad hírt magáról, elveszhet a túlkínálatban. Az „éhség”, sőt, a „lelki éhség” olyan hívószavak, amelyekre vevők manapság az emberek. És jól megragadják a spiritualitás lényegét is, oly módon, hogy az közérthető legyen.
Nagyon nehéz pontosan meghatározni a spiritualitás fogalmát. Siba Balázs, a képzés szakfelelőse azt nyilatkozta, kegyességet, kegyes életet jelent. Manapság mégsem a spiritualitás jut eszünkbe a kegyességről. Miért keveredtek így össze a fogalmak?
Mert ezt nem használjuk. A „Serkenj fel, kegyes nép” szintjén tartunk a kegyesség kapcsán, holott az előző nemzedékeknek ez volt az a kifejezés, amellyel leírták azt, mit jelent megélni a hitünket. Ha a szó felől indulunk el, nem a kegyeskedés van ebben, hanem a kegyelem. Ezzel szemben a spiritualitás közelebb van ahhoz a világi szóhasználathoz, amelyet a köznyelvben értenek ezen. A kegyességet nem értik, pejoratív felhangja van, míg a spiritualitás gumifogalom manapság.
Miért van az, hogy a katolikusoknál erősebb hagyománya van a spiritualitás megélésének?
Részben azért, mert mi, reformátusok hajlamosak vagyunk az egyháztörténetet ötszáz évben értelmezni. Nyilván nagyon fontos a tizenhatodik század, de az előtte levő századok is fontosak. Veszteség, ha mindent kidobunk, ami előtte volt. A mi korunk azért izgalmas, mert az internettel minden információ azonnal elérhető, így olyan világ tárul ki előttünk, amely lehetne akár a mienk is. Izgalmas kérdés, hogy bemerészkedünk-e az ötszáz évünk előtti keresztyén tradíciókba – ahonnan a gyökereink erednek, ahonnét a dogmatikánk is származik –, és merünk-e válogatni ebből a kincsestárból. Mi az, amire azt mondhatjuk, hogy a mienk? Mi az, amiről ma is úgy gondoljuk, hogy meg kell reformálnunk, mert nem a mienk? Én például ezen a héten olvastam Nagy Baszileosztól egy homíliát, és le voltam nyűgözve, hogy bár körülbelül ezerhétszáz év van közöttünk, majdhogynem el tudnám mondani a szószéken. Elevenen szólal meg! A teológiai képzésben nincs igazán benne ennek a fajta tradíciónak a megismerése, az egyházi életünkben pedig alig van jelen, ha egyáltalán jelen van. A katolikusoknak nagyobb az időtávuk, amiben gondolkodnak, eleve ebben élnek. Jobban karbantartják, jobban foglalkoznak vele, jobban olvassák.
Vannak olyan protestáns hagyományaink, amelyekhez vissza lehetne nyúlni a spiritualitás kapcsán?
Én a misszió felől közelítem meg a kérdést, ebből a szempontból az ébredések története az, amihez vissza tudunk nyúlni. Például, nagyon izgalmas azt nézni, hogy vasárnaponta a gyerek-istentisztelet most már elengedhetetlen kellék, de ez száz éve nem volt magától értetődő dolog. Kis mozgalmakban jelent meg, elkezdték néhányan, és az egyházból elsőre tiltakozást váltott ki. A bibliakörökkel is hasonló volt a helyzet: először szektás lelkületnek titulálták, most meg azt látjuk, hogy alap építőkő.
Hogyan lehet összekapcsolni a missziót a spiritualitással a gyakorlatban?
Nagyon fontos, hogy a gyakorlat és az elmélet együtt jelenjen meg. Elmélet nélkül a spiritualitás is – mint minden más – öncélúvá lehet. Azért is, mert olyan gazdag a keresztyén tradíció, hogy nélküle az ember fókuszvesztett lesz. Úri passzió-e az, hogy én egyházatyákat olvasgatok, vagy hogy visszamegyek az időben, és olyan szálakat veszek föl, amiket régen éltek meg? Miből fakad ez a fajta kíváncsiskodás és útkeresés? Ezért fontos hogy a spiritualitást a misszióval együttesen szerepeltessük. Ez olyan fókuszt jelöl ki, ahová el akarok jutni. Sokszor azt a kérdést járjuk körül, hogy mi az egyháznak az identitása, miért vagyunk itt. A misszió teszi helyre a dolgainkat. Nem véletlen, hogy a teológia szülőanyjának is szokták hívni, mert kérdéseket vet fel. Másrészt, a missziót nem tudom spiritualitás nélkül csinálni, az adja a töltetet. Ha nincs lelki töltetem, ha nem tudok folyamatosan megújulni, akkor kiürülök, kiégek, ellaposodom. Kell a spiritualitás a lelki megújulásunkhoz.
Nagyon szeretem Ray Bakke: A teológia, amely olyan hatalmas, mint egy város (A Theology as Big as the City) című könyvét. Ő amerikai missziológus, tanultam is nála. Arról ír, hogy azok a kihívások, amelyekkel szembetalálkozunk lelkészként, olyan hatalmasok, hogy nem tudunk rá választ adni. Ő Chicagóban volt lelkipásztor a hatvanas években, amikor bandaháború volt, lövöldözés volt, és mindenki menekült ki a biztonságosabb külvárosba. Ahhoz, hogy ő ott maradjon, extra erőforrásokra volt szüksége. Így fordult az egyháztörténet felé. Ő ebből tudott meríteni, innen töltekezett fel.
Aki nem lelkész, hanem egyszerű hívő, hogyan forduljon a spiritualitás felé?
A legjobb módszer erre a gyülekezet. Én nem szeretném ezt a fókuszt elveszteni. Az a közeg, ahol az ember igazán formálódik, az mégiscsak a gyülekezeti közösség. Nem véletlenül kaptuk ezt Istentől. A keresztyénség mindig gyülekezetekben él igazán, nem a szervezetben és a programokban. Nem véletlen, hogy a spiritualitásnak is közösségei vannak. Egy nagy hatású keresztyén ember köré odasereglik egy tanítványi kör. Az a jó, ha a célt sem veszítjük el, mert a gyülekezetnek van küldetése: az, hogy ne önmagáért legyen. Néha az is nagy dolognak számít, ha elmennek az emberek a templomba. Pedig a gyülekezetnek egyfajta lelki benzinkútnak kellene lennie, ahol azért töltődünk fel, hogy továbbmenjünk.
Az „egyszerű hívő” a legfontosabb szereplő, mert a lelkészek kevesen vannak, és nem lehet mindenki lelkész. Nem lenne jó, ha a keresztyénség valami profi intellektuális, diplomához kötött dolog lenne. A keresztyénségnek ott kell lennie az utcákon, a tereken, a kórházakban, az iskolákban, mindenütt. És a hívő emberek viszik el ezekre a helyekre. A gyülekezet azért van, hogy ott kapják meg ehhez a muníciót, küldetést, bátorítást, törődést. A spiritualitást nem szabad individualista módon megközelíteni. Közösségi visszajelzések nélkül az ember csak még nagyobbnak vagy még értéktelenebbnek gondolja önmagát. A közösség az, amely nemcsak önmagáért felel, hanem a környezetért is. Akármit mond a lelkész a szószéken, az nem fog kimenni a templomból, ha azt a gyülekezet nem viszi ki. És hiába mond szépeket, ha azt a gyülekezeti tagok hiteltelenítik az életükkel. Azért vagyunk, hogy ne magunkért legyünk, hanem a többiekért. Ehhez azonban előtte nekünk formálódni és alakulni kell.
A lelkészi továbbképzésről bővebben:
Spiritualitás és misszió az egyházban
A felvételi jelentkezés határideje: 2018. december 10.
A konferenciával egybekötött műhelynap tudnivalóiról:
Lelki éhség – Protestáns spiritualitás a 21. században
A programok 2018. november 16-án, pénteken 14 órától kezdődnek a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának dísztermében (1092 Budapest, Ráday utca 28. 1. emelet).
Fotók és szöveg: Barna Bálint