„A jót a rossztól elválasztó vonal nem államokon, nem társadalmi osztályokon keresztül, sőt nem is politikai pártok között húzódik… hanem minden emberi szívben.”
Alexander Szolzsenyicin
Összetörő üvegfalaink
Minden évszakkal kapcsolatban szeretjük az álmodozást. Hangulattól, egyéni ízléstől függően valaki egy kandallóval melegített téli faházikóra vágyik az erdő közepén, mások barnán, bordón, sárgán világító őszi faleveleket gyűjtenének valamelyik belvárosi parkban.
Sokan alig várják márciusban, hogy ismét kirügyezzenek a fák, a hó elolvadjon, és virágok illatáradata csapja meg az emberek arcát. Megint mások szívesen üldögélnének a Badacsony alján egy gyümölcsösen lágy vörösbor társaságában, miközben a hosszasan elnyúló Balatont kémlelik, nyáron. Mindenki a saját vágyai szerint folytatná az évszakokkal kapcsolatos ábrándozások leírását, én a nyár képét egy gondosan ápolt, virágokkal körbevett szőlőlugassal egészíteném ki. Ilyenkor szinte érzem, ahogy a bőrömhöz finoman hozzáérnek a zöldellő szőlőlevelek, miközben madarak hangját hallom a kert végéből. Ezeket az élményeket valóságosan szeretjük átélni, de azért álmodozni sem rossz róluk…
A nyárhoz a tengerpart, napsütés, és bizony, a testiség, az érintés és persze a szerelem is hozzátartozik. Nem kötelezően, de mégis valahol érezzük, hogy ezek nem állnak távol egymástól. Jól ismert toposz, hogy a költészetben a tavasz és a nyár az életről, a szerelemről, míg az ősz és a tél az elmúlásról, a halálról szól. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a versek világában e két előbbi romlatlan, üdítően szép és hibátlan, míg utóbbiak fájdalmasak, rútak vagy inkább fájdalmasan szépek, de valahol nem vonzók a hideg időjárás miatt. Nem célom e romantikus képek összetörése, de a valóságban többen vetnek életüknek véget nyáron, mint télen – a statisztikák szerint. Ezek alapján azt mondhatjuk, hogy télen erősebbé válik az, hogy túl kell élnünk a nehézségeket, akár a kinti időt, akár a belső lelki harcainkat. Szerelem és annak elutasítása, vágy, nyár, az a gondolat, hogy szerelmi csalódásunk vagy más okok miatt inkább ne éljünk tovább tehát összefüggenek egymással.
A francia Fanfan című film (1993) első látásra egy jól ismert fordulatokkal, megszokott sémákkal teli történetnek tűnik. Amolyan „nőknek való” szerelmes történet, amiben a két főszereplő végül egymásra talál, de az elején még nem kedvelik egymást. Szintén jól bevett séma, hogy a férfi főszereplőnek már van egy kedvese, de valahogy mégsem vonzódik hozzá. Ha csak ennyit ismernénk a filmből, nagyon unalmasnak tűnne a történet, amelyet valószínűleg teletűzdeltek frázisokkal, konfliktusokkal, és persze a végén minden jóra fordul, hogy azért mégse maradjunk bánatosak, miután megnéztük.
Csakhogy a film több, mint egyszerű szerelmes bohózat. Jól érződik a francia filmek szenvedélyessége, bolondsága és polgárpukkasztó jellege, de mindez egy komoly lelki harcot vesz körül. A filmben nem mindig egyértelmű, hogy az adott jelenet vagy képkocka a valóság melyik dimenziójában zajlik. Ez nem azt jelenti, hogy valamilyen művészien elvont alkotást látunk, de műfajában keverednek a romantikus, a művészi és a lélektani filmek sajátosságai, igaz, ezek közül leginkább az első dominál. A történet szerint a férfi főszereplő, Alexandre találkozik a Sophie Marceau által alakított Fanfannal, aki hamar beleszeret a kisfiúsnak tűnő férfiba. Fanfan felszabadult, vidám, könnyed, a színes, kalandos életet szerető, míg Alexandre látszólag unalmas, szürke, az erkölcsös életet preferáló karakter, akinek van egy gondoskodó, kicsit erőszakos, hasonlóan fakó menyasszonya. Alexandre eldönti, hogy mindkét nőt megtartja magának, vonzalmat ébreszt a mit sem sejtő Fanfanban.
A férfi tehát szeretné megtartani a biztonságos kapcsolatot és a kalandot egyszerre. Nem akarja, hogy a Fanfannal való kapcsolatából eltűnjenek a vágyak, a színek, a képzetekkel, álmokkal teli szenvedélyes szerelem. Ez néz farkasszemet a megszokott, jól bevált, unalmas hétköznapokkal, amikor a másikban már „nincs mit felfedezni”, látszólagos érzelmek vannak a felek között, és ez a megszokottság jellemzi a menyasszonyával való kapcsolatát. Fanfan életre kelti Alexandre-ben a kreativitást, a szenvedélyt, az élet színes oldalát, a fantáziát – valójában az elképzelt szerelmet. Ezért sem mindig egyértelmű, hogy valóságos-e, amit látunk, ha igen, hogyan élik meg ezt a szereplők. Alexandre azonban nem számol sem a menyasszonya, sem Fanfan érzelmeivel. Azt gondolja, a párkapcsolatok nem annyira értékesek, hogy az egész életünket átszőjék, leginkább azért, mert eltűnhetnek belőlük az újdonságok, a lila ködök. A film végére derül ki, hogy komoly sebet hordoz magában édesanyja kapcsolatai miatt. A filmben a nyár találkozik a sebzettséggel, a valóság az elképzelt valósággal, az élni akarás az elmúlással.
A Fanfan tehát valós kapcsolati problémát vázol fel, amiben a férfi karakter az ő lelki sebei következtében el akar menekülni a valóságtól. Vágyik a másik testére, érintésére, de nem tud valóságosan közeledni és kötődni. Mintha üvegfal venné körül, amiben csak szemléli a valóságot, de belső félelmei és kétségei nem engedik, hogy megélje azt. Mint amikor a nyárra vágyunk, a napsütésre, de bent maradunk a lakásban, nehogy esetleg leégjünk, amikor szívesen csobbannánk a Balatonban, de inkább a partról figyeljük a tavat, nehogy megfulladjunk benne. Isten azonban képes olyan társat küldeni mellénk, aki napernyőt ad a forró napsütésben, aki együtt úszik velünk és figyel ránk. Aki miatt képesek leszünk összetörni a bennünket körülvevő üvegfalakat, és valósággal megéljük a szenvedélyt, a szeretetet, a kapcsolat kisebb-nagyobb örömeit és bánatait. A Fanfan korunkban továbbá fontos üzenetet közvetít: lelki sebeinkből párkapcsolatban tudunk igazán gyógyulni. Hiszen minden korban igaz, hogy a bibliai „hozzá illő társ” a lelki kiegyensúlyozottság és rend irányába tud minket elmozdítani, amiben a valóságot keressük, és amely valóban megszabadít minket régi zárkáinktól.