"Elméletben mindig is tudtam, hogy Jézus az egyetlen segítség, akire szükségünk van. Ám ezt egészen addig nem értjük meg, míg Jézuson kívül valóban nincs már senkink."
ismeretlen
’56 él
Hatvan évvel ezelőtt ezen a napon fojtották vérbe a magyar forradalmat a bevonuló szovjet csapatok. Tegnap este mégis a remény hangjai szólaltak meg a budapesti Kongresszusi Központban rendezett ’56 él című emlékkoncerten.
„Magyarnak lenni vállalás, azt jelenti, hogy hűségesek vagyunk az igazsághoz és a történelem Urához” – mondta Kunszabó Zoltán, az ’56 él elnevezésű emlékest egyik házigazdája november 3-án este. Ez a nap hatvan évvel ezelőtt a remény napja volt. A katolikus diakónus úgy fogalmazott: a rendezvény célja a Szentlélek fényében felidézni, mi is történt hatvan évvel ezelőtt, tiszteletet adni a hősöknek és hálát adni Istennek, amiért a magyar nép nem tudott huzamos ideig a hazugság elnyomása alatt élni.
„Ez az este összeköti a mennyet és a földet, a dalok a reménység hangjai” – tette hozzá az est másik házigazdája, László Viktor. Az Ez az a nap! Szervezőiroda vezetője azt mondta: 1956 él, mert eszméje örökké élni fog közöttünk. A nemzet történelmét sakktáblához hasonlította. „Gyermekként mindig drukkoltam, hogy a fehér bábukkal játszhassam. 1945 és 1989 között a nemzet tábláján is volt egy fehér hadsereg, akik azért imádkoztak, hogy szabad országban élhessünk. Az est díszvendége a sakktáblán szereplő fehér Király, neki szenteljük ezt az estét, Magyarország jelenét és jövőjét is” – fogalmazott.
Pintér Béla énekes, dalszerző ennek a Királynak a győzelméről, a vigaszt és oltalmat adó Megváltóról, az igazi hazáról és identitásról, valamint a megbékélésről énekelt. Először hangzott el színpadon ’56 él! című dala is.
Az emlékkoncerten jelen voltak ötvenhatos szabadságharcosok is, akiket tapsviharral köszöntött a közönség. Hogy mit éltek át ezekben a napokban, arról Dallos Gyula huszonötszörös magyar bajnok díjlovagló, az 56-os Hűség a Hazához Érdemrend Nagykeresztjének birtokosa; Mészáros Kálmán egyháztörténész, a Magyarországi Baptista Egyház korábbi elnöke, a Magyar Evangéliumi Aliansz alelnöke, valamint D. Szabó Dániel, a Magyar Református Presbiteri Szövetség és az Aliansz tiszteletbeli elnöke meséltek.
Dallos Gyula Szombathelyen élte át november 3-át. „Ez a nap a csodák napja volt, győzött a forradalom, mindenki ünnepelt” – mondta.
„Senki sem gondolta, hogy huszonnégy óra múlva a legnagyobb tragédia következik ránk. Hajnalban arra ébredt a város, hogy csikorognak a lánctalpak és zúgnak a helikopterek. Tűzparancs volt: lőtt magyar a magyarra – az ávósok a civilekre –, és orosz a magyarra is. Folyt a vér, sikolyok hallatszottak mindenfelől. A helikopter úgy szállt fel az udvarunkról, mintha oda született volna. Bátyáim szerették volna megakadályozni, de az majdnem az életükbe került. Mély sebet ejtett bennünk november 4-e. A legnagyobb tragédia pedig az, hogy ötvenhat után a magyar lett a magyar ellensége.”
Dallos Gyula beszélt egy esetről, amikor a Basel–Budapest vonalon utazva Hegyeshalomnál felszállt a vonatra két katona és egy civil, akik kinyittatták az egyik csomagját. Meglepetésére egy magyar nyelvű újság fordult ki belőle, amelynek címlapján az emigráns magyarok október 23-ai megemlékezéséről szóló híradás állt. „Egészen a Keleti pályaudvarig ott maradtak, majd a feleségemet és a gyermekemet félrelökve gyilkosként vezettek végig.” Ez 1979-ben történt. A sportolót politikailag megbízhatatlannak bélyegezték, emiatt nem vehetett részt az 1980-as moszkvai olimpián.
Arra a kérdésre, hogy mit üzen a jövő generációnak, Dallos Gyula azt mondta: „A magyar a tudás népe, a Jóisten kegyeltje. Vigyük tovább hiten alapuló aktív tudásunkat, amelyről elődeink 1848-ban és 1956-ban is tanúbizonyságot tettek. Sokszor nézzünk fel az égre, mert akkor a leghomályosabb tekintet is csillogóvá válik és kiegyenesedik. Bátornak kell lennünk! Ha Isten velünk, ki ellenünk?”
Mészáros Kálmán baptista lelkipásztor a Nyugatra menekülőkről és az itthon maradók megfélemlítéséről szólt.
„Karon ülő gyermek voltam, így nem sokra emlékszem az ötvenhatos eseményekből, de a könnyekre igen, amelyek a szüleim szemében megjelentek. Nekik édestestvéreik menekültek el Magyarországról a jugoszláv határon keresztül, ők heteken át kukoricaföldeken bujdostak gyermekeikkel együtt. A szüleim pedagógusok voltak, de édesapám 56 után elveszítette az állását. Mesélte, hogy egyszer egy befüggönyözött szobába vitték civil ruhások, majd azt mondták neki: jó szakember, ezért igazgató is lehet, amennyiben mától nem lépi át az imaház küszöbét. Ő ezt rendkívül megalázónak tartotta, elbúcsúzott az állásától, így lett lelkipásztor.”
„A forradalom leverése utáni időszak minden felekezet számára vészterhes volt” – folytatta az egyháztörténész. „A háború után romba dőlt az ország, ezután jött az ébredés, míg a kommunista hatalomátvétel meg nem fordította a dolgok menetét. Marx a nép ópiumának nevezte a vallást. Lenin esküt tett, hogy keresztényteleníti Európát. Sztálin papnak tanult, de postarabló lett, majd a világ leghatalmasabb ura, aki miatt sok millió ember vére hullt. A szobra előtt kellett masírozni Budapesten is, de átlátott a magyarság a személyét övező kultusz hazugságán. Antikrisztusi rendszer volt ez, amely azon dolgozott, hogy a társadalom ellenségének bélyegzett egyházat letörölje Európa térképéről. 1956 után az evangéliumi kisegyházak ellen is összehangolt támadás indult, hiszen korábban nem jutott idő rájuk.”
Mészáros Kálmán szólt az egyházvezetők ellehetetlenítéséről, a kisegyházak elleni retorziókról, amelyek külföldi kapcsolataik miatt jelentettek veszélyt a pártállami rendszerre. „Kovács Géza baptista lelkipásztor és imacsoportja a föld alá kényszerült, de évtizedekig éltették az ébredést és az Aliansz is próbálta ébren tartani a nemzetet” – mondta.
D. Szabó Dániel református lelkész ötödéves teológus volt a forradalom napjaiban.
Tanulmányai elvégzése után az üldözött lelkipásztorok melletti nyilvános állásfoglalásai miatt eltávolították a lelkészi szolgálatból, és bár továbbra is folytatta a missziót, gyülekezeti lelkipásztor nem lehetett. „Lázban égtünk” – mondta 1956 őszére emlékezve. „Győzött a forradalom, a sok tennivaló betöltötte a szívünket. Szinte láttuk a történelem Urát Pest utcáin mozogni, Szentlelke által megérinteni, formálni népünk szívét. Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családjainak – százszor is megbámultam a nyílt utcán elhelyezett, ezzel a felirattal őrizetlenül hagyott ládákat, amelyekbe gyűltek a papírbankók. Egy egész közösség őrizte azokat a szívében.”
Bár ő maga akkoriban Debrecenben tanult, barátjával, Irlanda Sándorral hallották, hogy az esős, hideg időben szükség lenne segítségre élelmiszerek Budapestre szállításában és kiosztásában – így kerültek a fővárosba. „A tennivaló nagysága ragadott meg, így engedélyt senkitől nem kérve mi is felkapaszkodtunk egy induló kisteherautóra, így néhány órán belül benne voltunk a pesti forgatagban, a lövöldözésekkel körülvéve. Sokszor megfordultunk e napok alatt Jászberény és Budapest között. Gyakran megesett, hogy nemcsak élelmiszert, hanem a fővárosban tanuló vidéki egyetemistákat szállítottuk és vittük a fuvarral Pestre, de hazafelé már koporsót hoztunk.”
Dani bácsi elővette zsebéből a ledöntött Sztálin-szobor egy darabját. November 3-án este faragta le. Mint mondta, a történtek azt a bibliai képet juttatták eszébe, amikor Nabukodonozor király álmában a történelmet óriási szoborként látta megtestesülni, amelyet egy lezuhanó kő darabokra zúzott. „Az Úr ereje szakadt le arra az ideológiára is, amit Sztálin képviselt” – fogalmazott az idős lelkész. Majd hozzátette: „Isten bevont minket történelemformáló cselekedeteibe. Ez nem a mi erőnkből telt ki, ajándékba kaptuk. Az Úr üdvtervének részeként egy birodalom végét készítette elő, ebben pedig komoly tőrdöfést jelentett a magyar forradalom.”
„Az összefüggések megértéséhez 1956-ban még túl kicsi voltam, de ahhoz túl nagy, hogy azután bármit mondhassanak nekem róla” – ezt már Erdő Péter bíboros, esztergom–budapesti érsek mondta. Az utcai lövöldözésekre így emlékszik az egyházvezető: „Amikor megkérdeztem a szüleimet, miért lőnek, azt válaszolták, háború van. Ki van ellenünk? – kérdeztem. Az oroszok – felelték. És ki van velünk? – Senki. Ekkor már sírtak.”
„1956-ban volt valami sorsszerű” – folytatta az érsek. „Egyesekben feléledt a remény, mások talán csak belesodródtak az eseményekbe, de az biztos, hogy az események katartikus élményt jelentettek mindenki számára. A forradalom emléke máig él szerte a világon. Talán 1956 világít rá, hogy mit jelent két szélsőség között megtalálni a középutat. Az egyik szélsőség Márton Áron erdélyi mártír püspök szerint a modern bálványimádás, miszerint sokaknak a nemzet az istene – erre a második világháború ideje alatt számos példát láthattunk. A másik szélsőség, amikor valaki úgy gondolkodik, 1956-nak semmi jelentősége nincs. De ha egy veréb sem hullik el Isten tudta nélkül, épp egy nemzet sorsa lenne számára közömbös? A maga nyelvével, kultúrájával, történelmi tapasztalataival, emberi viselkedésmodelljeivel egy nép gazdagsága a Teremtő nagy ajándéka. Olyan érték, amire az egész emberiségnek szüksége lehet. Ezzel a felelősséggel kell jól sáfárkodnunk. Hálásak lehetünk Istennek, hogy közösségként ma is létezünk és kereshetjük a feladatainkat” – figyelmeztetett az egyházvezető.
A nemzet Istené – erről már a Hanna projekt szólóénekese énekelt a színpadon, akárcsak arról a formálódásról, amit Szentlelke végez az emberi szívekben. Az ötvenhatos megemlékezések sorában felidéződött a melbourni olimpia, és a közönség hallhatta a Szabad Európa Rádió november 3-ai híradását, valamint Mindszenty József bíboros rádióbeszédének egy részletét is. Lilian Katalin táncművész saját maga koreografálta balett előadásával tisztelgett 1956 hősei előtt, Oberfrank Pál színművész pedig Örkény István november 2-án írt Fohász Budapestért című versét adta elő.
Az emlékest a puha diktatúrában megalakult EAST zenekar koncertjével zárult. A koncerten korabeli mozgóképek idézték meg a forradalom napjait. Az 1989-es Wind of Change/ ’56. című dal videoklipjéhez felhasznált archív felvételeket még a zenekari tagok barátai titokban csempészték be Magyarországra közvetlenül a rendszerváltás előtt. A dal 1989-ben az egész világot bejárta, angol verzióját minden jelentős televíziós és rádió csatorna lejátszotta. Ez lett a rendszerváltás szimbolikus himnusza is. A zenekar a november 4-ei szovjet invázió áldozatainak emlékére is játszott ezen az estén, melynek zárszavában elhangzott: a vörös csillag lehullott, a kereszt azonban még mindig áll.
Képek: Nehézy László