A hatévente esedékes presbiteri tisztújítást követően idén január elseje óta 3506 dunamelléki presbiter áll szolgálatban gyülekezeteinkben, közülük 869-en először töltik be ezt a tisztséget. Őket hívta meg a Dunamelléki Református Egyházkerület vezetése a fővárosba, hogy együtt gondolkodjanak presbiteri tisztségük lényegéről, megosszák eddigi tapasztalataikat és bátorítást nyerjenek a többi szolgálattevő bizonyságtételeiből. Százhatvan férfi és nő presbiter vett részt az első ciklusos presbiterek találkozóján a fasori református gyülekezet templomában 2024. június 22-én, szombaton.

Noha a presbiteri tisztség az őskeresztyén gyülekezetek megalapításával jött létre, vénekről, azaz elöljárókról már az Ószövetség lapjain is olvashatunk. Ezsdrás könyve 5. fejezetének első öt verse is említést tesz róluk, miszerint Isten szeme rajtuk volt a jeruzsálemi templom építésekor. Egyfajta ciklusnyitásról van szó ebben a történetben is – mutatott rá áhítatában Somogyi Péter dunamelléki lelkészi főjegyző, a házigazda fasori gyülekezet vezető lelkipásztora. Mint mondta: Isten a korábbi vezetők – a papi és a „polgári” – mellé új prófétákat támasztott, akik támogatták őket. Valamennyiük fölött pedig Izrael Istene volt – és így van ez ma velünk is. „Gyülekezetünk, egyházunk életében is vannak korábbi építők és újak, és ahogy ott, akkor tizenöt évre szünetelt az építkezés, úgy ma is vannak kényszermegállások. De minden emberi tényező jó helyen van annak a kezében, aki fölötte van mindannak, ami a feladatunk. Lehet, hogy hosszú várakozás után, de Isten mellénk rendel emberi támogatást és az Ő isteni támogatását is. Minden korszakváltás az Örökkévaló Isten fennhatósága alá kerül, aki uralkodik és kormányoz.”

Ahogy az ószövetségi történetben, úgy a mai szolgálattevők életében is lehet ellenszél, ellenállás, ám a „de” szócska mindent megváltoztat – fűzte hozzá az igehirdető. „Mindnyájan elfordultunk Istentől, fellázadtunk, mindent elkövettünk, amit nem lett volna szabad, foglyok lettünk, de Isten gazdag lévén irgalomban, minket is életre keltett Krisztussal együtt. Kegyelemből van üdvösségünk hit által – nem a mi érdemeink szerint, hanem Jézus Krisztus érdeméért. Benne Isten szeme nyugszik meg rajtunk – nem vesztünkre, hanem kegyelmesen.”

„A presbitérium a gyülekezet lelki és anyagi életének sáfára, melynek feltétele a Szentírás és Krisztus ismerete. A presbiteri tisztség tanítványi, tanúságtevő szolgálat, ezért szükséges, hogy belülről is érezzük és felülről is megkapjuk az elhívást a szolgálatra” – ezt már Veres Sándor, a dunamelléki egyházkerület főgondnoka mondta. „Viseljetek gondot magatokra és az egész nyájra” – idézte Pál apostolnak az efezusi vénekhez intézett szavait. „A presbiteri szolgálat nem egyéni vállalkozás, hanem közösségi. A lelkipásztor is tagja a presbitériumnak: ő hirdeti és magyarázza Isten Igéjét, látogat, vigasztal. Ha szüksége van rá a gyülekezetnek, akkor figyeljünk az életére – Isten ránk bízta őt.”

A főgondnok emlékeztetett: a sokféle talentummal bíró presbitérium nemcsak lelkipásztoráért, a gyülekezeti közösségért, az épületekért, de a misszióért is felelősséggel tartozik. Bátorította a presbitereket arra is, hogy a szolidaritást, egymás terhének hordozását a gyülekezeti közösségen túl más gyülekezetek felé is gyakorolják. „Két súlyos feladat nehezedik az egyházra: gondot viselni a gyülekezetről és hirdetni az evangéliumot a világ számára. Krisztus ma nekünk is azt mondja: nekem adatott minden hatalom mennyen és földön, és veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”

„Minden kezdet fölött ott lebeg valami varázs – mondja egy világi költő. De a kezdet nem onnan indul, amikor megválasztottak presbiternek. Az igazi kezdet, amikor az Úristen megrendítette az életünket. Innen indul minden: amikor megrendülünk attól, hogy Isten megtérésre és szolgálatra hív bennünket” – mondta beszédében Balog Zoltán dunamelléki püspök. Hangsúlyozta: az életünk megfordulása nem önmagáért való, a célja a másik ember. „Püspöknek, lelkipásztornak, presbiternek lenni csak úgy lehet, ha először magunknak kérjük el Isten kegyelmét. Ez nem arról szól, hogy a hitünkben megértettünk valamit és eltettük a lelki hűtőszekrénybe. Újra és újra kérnünk kell a friss táplálékot az életünkben, gyakorolnunk kell a mindennapi megtérést, bűnvallást és bűnbocsánatot.”

A püspök hozzátette: szép, amikor valakinek a felmenői generációkon átívelően végeztek presbiteri szolgálatot, és eljön az idő, amikor ő maga is személyesen igent mond erre az örökségre. Még nagyobb öröm azonban, amikor valaki felnőtt koráig semmit sem tudott az üdvösségről, de új kezdet történt: kapcsolódott egyházunk történetéhez, ahhoz a hithez, melyet elődeink évszázadokon át megőriztek.

Az egyház a gyülekezeteiben él – a zsinat–presbiteri elv erre mutat rá Balog Zoltán szerint. Testületi döntések születnek az egyház minden szintjén, lelkészi és nem lelkészi munkatársak együtt hoznak döntést – emlékeztetett. „Az a gyülekezet, ahol a lelkipásztor mond meg mindent, olyan, mintha az autóban ő lenne a sofőr, a többi vezető meg a hátsó ablakban bólogató kutya. A mi rendszerünkben a presbiter vezeti az autót, a lelkipásztor – pontosabban az általa magyarázott élő Ige – pedig a GPS, a lelki iránytű.”

A magyar református egyházról a püspök azt mondta: „A 16. századtól mindig a nemzetet akartuk szolgálni a hitünkkel, ezért tartunk fent iskolákat, szeretetintézményeket. Ezt nem szabad feladni akkor sem, ha közben hibákat követünk el.” Mégsem az intézmények jelentik az egyház létét, hanem a gyülekezetek. „Az elmúlt tíz évben intézményeink számát megdupláztuk, egyháztagságunk viszont 22 százalékkal csökkent. Attól vagyunk mi egyház, hogy gyülekezeteink gyarapodnak lélekszámban és lelkileg is.” (Dunamelléken ez a gyarapodás elsősorban a fővárosban és környékén számottevő, ezért is gondolkodtak együtt a misszióról az itt élő és szolgáló lelkipásztorok és szolgálattevők a Nagy-Budapesti Missziói Konferencián, melyről itt írtunk.)

A püspök elmondta: lelkészi és nem lelkészi testületek elsősorban imádsággal hozzák a döntéseiket. „Az imádság nem járulékos dolog, hanem a legnagyobb erőforrás – ha valóban megállunk együtt Isten színe előtt, mert ilyenkor jó döntés születhet akkor is, ha kívülről rossznak bélyegzik azt.”

Balog Zoltán hangsúlyozta: a gyülekezeti szolgálat sajátosságaira már a teológián fel kell készíteni a leendő lelkipásztorokat, ezért is hangolják az akadémiai típusú oktatást egyre inkább a gyülekezeti életre felkészítővé. Literáty Zoltán dékán, a Gyakorlati Teológiai Tanszék vezetője a presbiteri szolgálatról szóló előadásában ismertette, hogy a gyakorlati teológia azzal foglalkozik, hogyan kell prédikálni, lelkigondozni, hittanórát tartani, szeretetszolgálatot fenntartani, mi az istentisztelet rendje, hogyan végezzük a missziót és hogyan vezessünk. „Ez nem a teológia gyakorlata, hanem a gyakorlat teológiája, hiszen amit csinálunk, nem a környezetünk vagy a kultúra mondja meg, hanem a Szentírás” – fogalmazott. Mindez a presbiterek szolgálatára is igaz, ők ugyanis valamennyi felsorolt feladatból részesülnek az Ige szerint.

A dékán beszélt az egyetemes papság elvéről is. „Az Ószövetségben a papok az áldozatbemutatók, a közbenjárók Isten és ember között. A református egyházban nincs papság, mert mindenki pap: a saját életét viszi az oltárra, teszi le áldozatként Isten dicsőségére.”

A presbiteri tisztségben különbséget kell tenni hivatás és hivatal között, tiszt és tisztség között – magyarázta. „A hivatás akkor is él, ha éppen valaki nem tölti be a hivatalát. Krisztus felkenetésének pedig mindannyian részesei vagyunk keresztyénként, akkor is, ha nem töltünk be éppen valamilyen tisztséget.”

A presbiteri szolgálatra a Szentlélek Isten választ ki, Ő bíz meg, és tesz szolgatárssá – tette hozzá. „Vannak adottsági és végzettségi kérdések – a legfontosabb mégis a szív. A formálódásunk, a teljes átalakulásunk is a Lélek kezében van.”

A találkozón bizonyságtételek is elhangzottak: Vajer Ferencné, a madocsai református gyülekezet főgondnoka a falu életében jelentőséggel bíró presbiteri szolgálatról; Böjte Horváth István szobrászművész, erdőkertesi presbiter szekuláris háttérből való megtéréséről és az azt követő elhívásáról; Császár Péter püspöki titkár, a fasori református gyülekezet első ciklusát megkezdett presbitere pedig a városi környezetben megélt szolgálatról beszélt.

„Nem az számít, hogy mire találom magam alkalmasnak, hanem hogy drága áron vétettem meg” – fogalmazott Császár Péter. Megosztotta, hogy a presbiteri szolgálat egyben tanulási folyamat is: „Tanulom a buzdítást, az intést, emlékeztetni a többieket arra, hogy kitől van az elhívás, és erre az emlékeztetésre nekem is szükségem van. Tanulom az alázatot is, hogy ne a saját alkalmasságát vagy méltatlanságomat, hanem Krisztus erejét tudjam megélni a mindennapokban. Tanulom, hogy ne magamba zárkózón, hanem szeretettel és bizalommal tudjak ott állni a többiek mellett. Hogy nyitott szemmel járjak: tanulom meglátni azokat, akik éppen megtörtek vagy segítségre van szükségük. Tanulom, hogy megtaláljam a családi élet és a gyülekezeti szolgálat egyensúlyát. Hogy bátor legyek, de ne legyek túlbuzgó. Tanulom a hűséget: hogy magamra vállalva az őrálló felelősségét odaálljak a résekre – de csak akkor lehet krisztusi lelkülettel megtölteni ezeket, ha a saját életemben is foglalkozom ezzel. Szükségem van azokra, akik megerősítenek, bátorítanak mindebben.”

Hűvösvölgyi Ildikó, Kossuth-díjas színművész Reményik Sándor verseiből adott elő

A presbiterek találkozója ezután csoportbeszélgetésekkel folytatódott. A résztvevők arról osztották meg tapasztalataikat, hogy miben látják a presbiteri szolgálat lényegét, és melyek a lelkipásztorral való együttműködés örömei és nehézségei. A beszélgetések során elhangzott: a presbiteri szolgálat lényege Jézushoz közelebb vinni az embereket. Az elöljárók élete látható példa mások előtt. Van, akiben fel is merült: méltóbb-e, mint mások, e tisztség betöltésére? Szó esett a külső és a belső elhívásról is: arról, amikor a lelkipásztor és a presbiterek meglátják, hogy valakinek az életében munkálkodik a Szentlélek, és hogy a presbiteri szolgálatra kapott ajándékokat; valamint arról, hogy Isten Lelke megerősíti az elhívottban, hogy valóban vállalja a szolgálatot. Felidéződött az is, hogy az esetleges dominanciaharcokban lelkipásztor és főgondnok között érdemes arra emlékezni, ki az Úr. Többen a szolgálatban megélt örömök között említették, hogy meg tudják szólítani a fiatalokat, és azt is, amikor bár kihívást jelent számukra, mégis fel kell nőniük a vezetői feladatokhoz. Abban is egyetértettek, hogy a presbiter nem lehet csak vasárnapi vendég a gyülekezetben. A nehézségek között a bizalom hiányát, a határon túli és a nő lelkészek elfogadását is megemlítették. A békességre törekvés mellett egymás minél jobb megismerését, a testületen belüli személyes kapcsolatok ápolásának fontosságát is többen kiemelték. A presbitereknek kellő ismeretet kell szerezniük a döntések meghozatalához, ugyanakkor a lelkészekkel együtt tiszteletben kell tartaniuk a kompetenciahatárokat – hangzott el. A közbenjáró imádságban való megerősödést is többen szorgalmazták.

Imádsággal zárult az első ciklusos presbiterek találkozója is. A beszélgetés azonban nem ért véget, asztalközösség mellett folytatódott, és remélhetőleg folytatódik egyházunk minden szintjén ezután is.

Kapcsolódó cikkünk: 
Sokszínű presbiteri szolgálat
Három elöljárót kérdeztünk elhívásukról

Képek: Vargosz