A forradalom leverését 1956. november 4-hez köti a történettudomány és a közvélemény. Valóban, a határon már napok óta dübörögtek befelé a szovjet hadsereg harckocsioszlopai, nehézfegyverzetet szállító járművei, özönlöttek be a hadosztályok. November 4-én hajnalban a Szovjetunió budapesti nagykövetségéről megérkezett a Moszkvából küldött jel: támadni, eltiporni ennek a vakmerő kis népnek a pimasz akcióit, szabadságküzdelmeit, önállóság-illúzióit.

A Vörös Hadsereg szégyene
A fővárost megszállni nem jelentett nagy feladatot a világ legerősebbnek tartott szárazföldi haderejének, megtörni a fegyveres ellenállást annál keményebb diónak bizonyult. A Corvin-köz és Csepel már gyermekkoromban is eleven legendaként élt a nép ajkán, de a város számos más pontján is fellobbant az ellenállás. Amikor a megszálló tisztek azt jelentették, hogy megtisztították a „fasisztáktól” a hadműveleti területet, keserű csalódásként érte őket, hogy újabb tankokat gyújtottak fel, már megnyugodott szovjet alakulatokat támadtak meg a felkelők. Kínosan hosszú napokba került, mire Budapest minden zuga a kezükre került, ez november 11-ére következett be. Rettentő szégyen volt ez a Vörös Hadseregre nézve, hiszen nem katonákkal, hanem munkásokkal és diákokkal harcoltak, akik kezében nem volt más, mint géppisztoly és Molotov-koktél. Meg, persze, a hazaszeretet és a magyarságuk „csakazértise”.

S akkor még nem beszéltünk a „mecseki láthatatlanokról”, akik Pécs és Komló környékén november 16-ig tartottak ki a bekerítő túlerővel szemben. Persze – mondhatja bárki –, a technikai és létszámfölény győzött, ám az ország nem hagyta magát. Novemberben, de még decemberben is számos vidéki nagyvárosban – Salgótarjánban, Miskolcon és másutt is – békés tömegtüntetések mutatták meg az elégedetlenséget, amelyet nem ritkán halálos áldozatokat követelő karhatalmi sortüzekkel lehetett csak feloszlatni. A munkástanácsok a kommunista pártszervekkel és a Kádár-kormánnyal szemben képviselték azt az eszmét, amely a forradalom kitörése mögött állt: a tisztességes munka- és megélhetési viszonyokat, a hatalmi önkény tilalmát követelték. A parasztok visszavették erőszakkal és zsarolással elvett földjeiket a téeszekből, és újra magángazdálkodásba kezdtek. A kommunista párt lapját sztrájkok és szabotázsok miatt nem lehetett eljuttatni vidékre, s így a párt hangja is halkabb lehetett csak.

Református hitvallók
Bennünket azonban az is érdekel, hogy a református egyházban mi történt a forradalom elfojtása után. Jelképes, hogy 1956. november 4-én az Országházból minden, kommunista és nem kommunista politikus – Nagy Imre ekkor már a jugoszláv követségen volt –, képviselő és tisztviselő elmenekült. A Nagy Imre-kormány két kálvinista minisztere, Bibó István (Ravasz László püspök veje) és Tildy Zoltán várta be a szovjet csapatokat, hogy amennyire lehet, biztosítsa a törvényhozás épületének épségben maradását.

A gyülekezetek és presbitériumok pedig november során – a megtorlások árnyékában – biztosították a Dunamelléki Református Egyházkerület élére visszahelyezett Ravasz László püspököt a támogatásukról. Készültek a tervek szabad egyházi választásokról, a hittanoktatás, a missziói munka megújításáról. A lelkészi munkaközösségek, szellemi műhelyek alkotó csendjében formálódtak a hitvalló teológiai gondolatok szabadon működő, misszionáló, Krisztust igazán követő egyházról, valódi, a pártállamnak nem engedő szolgálatról. Felelevenedtek a korábbi elképzelések, konferenciákról, népfőiskoláról, diakónusok és diakonisszák képzésének újraindításáról, könyvek és újságok kiadásáról.

A templomok látogatottsága nagyot nőtt. Az Istenben bízó hívek a szovjet invázió ellenére is vágytak Igére, közös imádságra. A hittanoktatásra beíratott gyerekek aránya az összes református általános iskolás létszámát tekintve október 23-a után 90-100%-ra ugrott.

Az 1953-ban megszüntetett Tiszáninneni Református Egyházkerületet újra felállították. A forradalomból nyert lendület arra bátorította a dunántúli és tiszáninneni reformátusokat, hogy tervbe vegyék a pápai és sárospataki gimnáziumok újraindítását, valamint – főként az egykori öregdiákok – álmodni kezdtek a két kis, 1951-ben megszüntetett teológiai akadémia újranyitásáról is.

Sok helyen újra evangélizáló istentiszteleteket tartottak, amelyekre régen megtért hívek traktátusokat, meghívókat készítve – mint régen – hívogatták a népet. Sokan újították meg imádkozó életüket és az esetleg korábban nem egészen komolyan vett közösségüket Jézussal és egyházával.

Ezek az életjelenségek mutatták igazán, hogy népünk nem tört meg még a megszigorodott és naponta tüntetően fitogtatott szovjet katonai megszállás, a megkezdődő megfélemlítés és a sortüzek fenyegető hírei ellenére sem. Eleink visszavettek a remény lendületéből, de nem álltak le. Valami érthetetlen makacssággal még hónapokig szőtték a fenti terveket.

Megtorlás és kompromisszum
A fordulat 1957 februárjától kezdett érződni. Ekkor tömegessé váltak a letartóztatások, kínzások, csekélynek látszó vétségekért súlyos börtönbüntetések, halálos ítéletek, kivégzések jártak. A lelkészek között figyelmeztető jel volt Gulyás Lajos kivégzése, noha ő még egy ávós tisztnek, Máté Lajosnak az életét is megmentette korábban. Az ítélet alapján kivégzettek mellett nem tudható azok száma sem, akik a verésekbe és kínzásokba haltak bele.

A téeszszervező agitátorok megint megjelentek a falvakban, s ígéretekkel, büntetéssel, fenyegetéssel és bizony, erőszakkal az egyszer már visszavett földeket újra a termelőszövetkezetekbe kerítették. Ezzel már középtávon is a hagyományos falusi társadalom leépülését vetítették előre.

Az iskolákban ismét agitátorbizottságok beszélték le a szülőket az iskolai hittanoktatásról, egyelőre nem teljes sikerrel: az 1957–58-as tanévben a beiratkozás még mindig 47%-os volt. Ez nem kevés a nyomásgyakorlás közben, amikor a felnőtteknek a munkahelyen is előadásokat kellett hallgatniuk „a klerikális reakció és a vallásos világnézeti propaganda” elleni harcról.

Vagyis, a kor magyarja a megtorlások fenyegetettségében élve, egyik oldalon a szovjet tankok által garantált, s így megváltoztathatatlannak tűnő rendszert látott, a másik oldalon pedig az életszínvonal javulásában a kompromisszumot: ha meghúzod magad, s nem jár a szád, dolgozhatsz és megélhetsz. Ez a Rákosi-féle sztálinizmus után bizony élhetőnek, vállalhatónak látszott. A magyar nép évek alatt megértette ezt a kompromisszumos utat, és el is fogadta, főként, amikor az 1960-as években több lépcsőben amnesztiát kaptak az '56-os elítéltek, akiknek az energiáit a normális életbe való visszailleszkedés és a megélhetés kötötte le.

Az egyházakra lassú sorvadás várt. 1966 őszén már csak a gyerekek 15%-a járhatott hittanórára, a lelkészeket megfigyelték, a prédikációkról besúgók jelentettek.

A nemzeti gyásznapon, november 4-én is van tehát mire és kikre hálaadással emlékeznünk, s erős meggyőződéssel, belső református keresztyén tartással mondani: soli Deo gloria!

A szerző egyháztörténész. 
 

Fényképek: Fortepan / Rátonyi Gábor Tamás, Horváth Miklós, Gödér Hajnal, Konok Tamás, Nagy Gyula
 

Kapcsolódó cikkeink:

Egyházunk a forradalom idején
A szabadság levegője járta át: 1956 őszén egyházunk a nemzettel együtt készült a társadalmi megújulásra.


A „mecseki láthatatlanok”
Az 1956-os forradalom és szabadságharc 63. évfordulóját ünnepeljük ebben az évben. Gyermekkoromban, a 70-es, 80-as években még sokaknak sok élményük, történetük volt abból az időből.