„Uram, segíts meg, hogy törekedjem nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak, nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek, nem arra, hogy szeressenek, hanem arra, hogy én szeressek."
Assisi Szent Ferenc
Elkergetni a madarakat
Az érzelmek teljes skáláját átélték, van, aki még most is küzd a félelemmel – derült ki tegnap este, a budapesti Ráday Kollégium udvarán tartott megemlékezésen. Egy éve annak, hogy tűz ütött ki a kollégium épületében. Az egykori bentlakók gyertyagyújtással, csendes imádsággal, zsoltárénekléssel emlékeztek a történtekre és az elhunytra.
Tavaly január 23-án este fél kilenc körül többen is füstöt észleltek a Ráday Kollégiumban lakók közül. Ekkor több mint nyolcvanan tartózkodtak az épületben. Egy 47 éves veszprémi férfi életét vesztette, a többiek élve megmenekültek. A bentlakó diákok, tanárok, az intézmény munkatársai és hozzátartozók emlékeztek tegnap este a tragikus estére és azokra a közös élményekre, amelyek e falakhoz kötötték őket. Egyben búcsút vettek az épülettől is, amelynek bontása a napokban kezdődött meg.
Bölcsföldi András református lelkész, a teológia spirituálisa egyetlen szál fehér gyertyát gyújtott, amely a tűzkárt szenvedett épületben épen maradt, ám még látható volt rajta a koromszennyeződés. A megemlékezők zsoltárokat és dicséreteket énekeltek, Lányi Gábor kollégiumigazgató pedig a diákok kérésére rövid áhítatot tartott. Felidézte, hogy félelmet, szomorúságot, hálát és haragot egyszerre éreztek az érintettek, eközben megtapasztalták a lélekjelenlét és az összefogás erejét is. A tűzeset következményeit máig érezni: hátramaradt a gyászoló család, a diákok közössége is átalakult a költözés miatt, a teológiának, a gyűjteményeknek, a könyvtáraknak már került hely, de otthon még nem.
„Annak a gyufavillanásnak a fókuszában egyszerre egyesült az összes szál, egy pontba sűrítette mindannyiunk életét, olyan sorsközösségbe vont minket, mint amit kevesen élnek át manapság, és aztán ebből a pontból futott szét újra szálanként a maga útjain. De a tűz még ég, a seb heget hagyott, gyógyultnak van nyilvánítva, de mégis ott van. Ruhámmal eltakarom, de én tudom a helyét, néha újra meg is fájdul. Az épületet már bontják, de a heg még fáj, a tűz még ég, még sok szempontból nem jött el január 24.”
Lányi Gábor végül a haragról, a dühről és a tehetetlenségről beszélt. Az efézusi levelet idézte: „Haragudhattok, de ne vétkezzetek: a nap ne menjen le haragotokkal” (Ef 4,26). „Mint Luther mondja a kísértésről: nem akadályozhatom meg, hogy a madarak elszálljanak a fejem fölött, de azt már igen, hogy fészket rakjanak rá. Elfoghat bárkit a harag, az indulat, de nekünk el kell kergetnünk a madarakat. Én arra jutottam, hogy a madarakat úgy kergethetem el, ha nem a gyufát tartó kézre haragszunk, hanem aki miatt a kéz odáig került. A szétdobálóra, a hazugság atyjára, az embergyilkosra. Aki szétdobál családokat, életeket, sorsokat, emberi kapcsolatokat. A tűzeset minket is lerántott a földre, szó szerint a hátsó ajtónkon támadt be mai világunk elesettsége és zűrzavara: a valóság. Mi leendő lelkészek, vallástanárok mit teszünk ellene? Tegyél, dolgozz, élj azért, hogy ameddig a te kezed és szavad elér, kevesebb legyen a szétdobált család, összekuszálódott, céltalanul keringő élet, kevesebb legyen a gyufát tartó kéz.”
Kép: Füle Tamás