Mit adunk és mit várunk a konfirmáció alkalmával egyházként a fiataloktól? Tudjuk-e, mi foglalkoztatja őket valójában? Mi az, amit keresnek?
A magyarkéci ifjúsági evangelizációs héten járva olyan lelkészeket kérdezhettünk gyülekezeti gyakorlatukról és kétségeikről, akik fontosnak tartják, hogy a káté alkalmon túl lehetőséget biztosítsanak fiataljaiknak arra, hogy hitvallásuk valódi legyen.

Laptop és elismerés kontra konfirmáció
„Amikor elkezdtem gondolkodni a környezetemben élő fiatalokon, mi az, ami foglalkoztatja őket, egyetlenegy szó ragadt meg bennem, és az a boldogság” – mondja Oláh Krisztián fugyivásárhelyi lelkipásztor.

„Mindenképpen kell egy jó számítógép és egy jó telefon, mert manapság azon van az élet” – osztották meg vágyaikat a fiatalok Bántó-Tamás Szilveszterrel, a Kolozsvár-Tóközi Református Gyülekezet lelkészével, aki a kütyükről beszélgetett a HEVAT egyik délutáni műhelyalkalmán a tizenévesekkel.
„A táborban mindenki számára ismerős volt az a gondolat, hogy a kütyük birtoklásától többnek érzik magukat és erre nagyon vágynak is a fiatalok. Sőt, könnyen kötik a birtokláshoz a boldogságukat, annak ellenére, hogy ők maguk számoltak be róla, hogy a régóta vágyott telefon megszerzése fölötti eufória legfeljebb egy hétig tart” – mesél Szilveszter.

Adott tehát egy digitálisan bennszülött nemzedék, talán az eddigi generációknál is komolyabb elismerés- és boldogságvággyal. Mi pedig azt kérdezzük tőlük, hogy micsoda nékik életükben és halálukban egyetlenegy vigasztalásuk, és azt reméljük, hogy nem az lesz szívük legmélyéről visszadobbanó válasz: a legdrágább laptop és a haverok elismerése.
Az erdélyi kultúra népegyházi keretei között a református fiatalok számára a konfirmáció egyrészt családi ünnep, másrészt szorosabban a magyarságuk, hagyományaik része. Mit tudnak tenni a lelkipásztorok, hogy ez ennél az egyébként igen fontos körülménynél is több legyen?

Digitális kérdések – személyes válaszok
Hogy az elhívottak lelkesedése, lelki ajándékai és munkabírása mire elegendő, az sokszor évtizedes távlatból látszik jobban, amikor minderre Isten ráteszi a pecsétjét.

Mike Pál lelkipásztort mindenki úgy ismerte, mint elhívott ifjúsági munkást, mégis majd tíz évvel azután, hogy Magyarkécre érkezett, még mindig nem maradt egyben gyülekezetében ifiközösség. Így azon a területen, ahol a legnagyobb ajándékokat kapta, mégis segítséget fogadott el egy nemzetközi missziós szervezettől, hogy a konfirmandus korosztály hitvallása szilárd legyen. Így indult a magyarkéci húsvéti ifjúsági evangelizációs hét (a már említett HEVAT) tizenhat évvel ezelőtt, amelyre évről évre egyre több gyülekezet lelkipásztora hozta el saját fiataljait.
„Egy évvel később Illyés Tamás, érszőllősi kollégámmal, barátommal kapaszkodtunk össze, mert kezdetektől fogva azt láttuk, hogy egymást támogatva sokkal hatékonyabbak tudunk lenni” – vallja a lelkipásztor.
Mára a HEVAT első résztvevői nemcsak évek óta hűségesen szolgálnak újabb és újabb generációk felé, hanem munkatársakká nevelték az általuk szervezett evangelizáción hitre jutott fiatalokat is, és átélhetik, hogy a HEVAT mintájára Erdély más részén is hasonló szolgálatot indítottak egykori táborozóik.

Az idei evangelizációs hétről szóló riportunkat itt olvashatják:

Az örökség 
Hogyan válik lelki metropolisszá az erdélyi zsákfalu? Ifjúsági evangelizációs heti riportunkból kiderül, mit kaptak és mit adnak tovább a református fiatalok.
 

A kor kérdése: korlát vagy lehetőség?

„Régebben nagyon hevesen gondolkodtam a konfirmációs életkor felemelésének kérdéséről, mára sokat csendesedtem ebből a szempontból is. Ha már az egyházi kereteink erre szorítottak, és a hagyományaink ebben gyökereznek, a megbotránkozás elkerülése végett arra jutottam, hogy inkább ki kell használni a jelenlegi keretek lehetőségét és előnyeit.
Valószínű, hogy a fiatalok úgy állnak ki hitvallást tenni, hogy nincsen megtéréstapasztalatuk, viszont az esemény kötelező jellege lehetőséget ad nekem lelkészként, hogy bemutassak valamit Istenből, ami akár ott, akár később vonzza és segíti őket” – fogalmazza meg Oláh Krisztián az életkori kérdésre adott személyes válaszát.

Bántó-Tamás Szilveszter, a Kolozsvár-Tóközi Református Gyülekezet lelkésze készen kapta mostani gyakorlatát: „Előző szolgálati helyünkön, Kalotadamoson tizenöt évesen konfirmáltak a fiatalok. A kolozsvári rendet én úgy örököltem, hogy tizenhat évesen tesznek konfirmációi fogadalmat a fiatalok, de ettől függetlenül nem gondolom korainak a tizennégy éves kort sem. Az egyik oka ennek az egykori vallástanárnőm megfigyelése, hogy annyi mindenre van már eszük a tizenéveseknek, miért pont a Heidelbergi Kátéra ne lenne?!

Másrészt a konfirmáció beavatási szertartás, amire nagyon is szükség van kistinikorban, mert ezen keresztül érkezik meg a valahova tartozásnak az élménye” – mondja a lelkész.

Dobai Zoltán krasznai lelkipásztor pedig kifejezetten a fiatalabb kort részesíti előnyben a felkészítés szempontjából. Korábbi helyén, Ákoson tizenhárom éves korban tettek hitvallást a gyerekek. A lelkész szerint ennek a kornak az volt az előnye, hogy még komolyabban vették a kátét és a lelkész tekintélyét is.

Holland minta

Egyes holland gyülekezetek gyakorlatát több lelkipásztor is megragadható példaként említette, köztük Dobai Zoltán is: „Személy szerint nagyon jónak tartom azt a holland mintát, amellyel egy testvérgyülekezetünkben találkoztam. Ott tizenhárom-tizennégy éves korban kezdik a kátéoktatást, de csak akkor konfirmál majd az ifjú, amikor ő elérkezettnek látja az idejét. Bizonyára megvan ennek a kidolgozott háttéranyaga, hogy egy fiatal akár négy éven át is járhasson oktatásra, de szerintem komoly lehetőséget rejt, ha egy fiatal maga jelezheti, hogy most megérettek benne a tanultak, és kész arra, hogy számot adjon róluk Isten és a gyülekezet előtt. A jelenlegi helyzet tapasztalata, hogy a konfirmáltak nagy részét elveszítjük, ha nem tudjuk bekapcsolni őket egy ifiközösségbe. Krasznán idén harmincketten konfirmálnak, jövőre huszonhárman fognak, de eljöhet az az idő is, amikor kiürül a szokásrend és tényleg csak az fog fogadalmat tenni, akinek megérett a szívében” – számol be tapasztalatairól a lelkész.

Bántó-Tamás Szilveszter jó ötletnek tartja, hogy megtörténjen mind a konfirmációs felkészítés, mind a konfirmáció az eddigi gyülekezeti szokásrend szerint, akár tizennégy, akár tizenhat évesen, de fogadalmat csak akkor tegyen a fiatal, amikor valóban megérik rá. Amikor tudatosul benne, hogy milyen folyamaton ment végig, mit fogad meg, tudatosan igent mond arra, hogy Krisztus követőjeként része szeretne lenni a gyülekezetnek és az egyháznak is.

„Egy éve kerültünk Kolozsvárra, itt már a város adta programbőség miatt sem olyan kézenfekvő, hogy a konfirmandusaim az általam ajánlott lehetőséget, jelen esetben a HEVAT-ot elfogadják. Egy lányt viszont örömmel elhoztunk idén. A találkozó amellett, hogy a hitre jutást segíti, fontos része a szocializációnak is. Tudatosítja, hogy nem elzárt szigetként létezik egy-egy gyülekezet, amikor látjuk más csoportok, keresztények működését is” – számol be tapasztalatairól a lelkész.

Amit nem ad sem népszerűség, sem drága kütyük: lelki otthon
Az egyházzal való kapcsolat meglehetősen drasztikus, ha csak a kátéórára korlátozódik – véli Dobai Zoltán lelkipásztor, aki feleségével együtt ezt felismerve kisifit indított. „Szerettük volna, hogy a fiataloknak legyen lehetőségük olyan kapcsolódásra, amelyben felszabadultabban lehetnek jelen, és jobban érzékelik, hogy mennyire szeretjük őket” – beszél a személyes pásztorolás fontosságáról a krasznai lelkész, aki az idei HEVAT-on a keresztyén családról szóló műhelyt vezette.

„A fiatalok őszintén beszámoltak arról is, hogy nem mindig élik meg könnyen, hogy minden vasárnap templomba kell menniük, és terhes számukra, amikor a szüleik kérdezgetik, hogy tartottak-e csendességet. Ennek ellenére, amikor arra voltam kíváncsi, hogy melyiküknek hiányzik a családja, kivétel nélkül feltették a kezüket.” Dobai Zoltán tapasztalatai szerint tehát az otthon élménye akkor is fontos, ha nem mindig tölti el a fiatalt eufórikus örömmel, hogy hitben nevelik.  

Erre a gondolatra támaszkodik a kolozsvári gyülekezeti gyakorlat is: „Fontos átadni azt a tudás a fiataloknak, hogy tartoznak valahova, ahol ők számítanak és számítanak rájuk. Mi is átvettük azt a gyakorlatot, hogy minden konfirmáló kap tőlünk egy személyesen neki szóló bögrét – de azt nem viheti haza, hanem a konfirmációját követően ott van a gyülekezeti teremben, ahol bármilyen teázás vagy közösségi alkalom legyen azután,

 ő tudni fogja, hogy helyet készítettünk a számára, neki névre szóló bögréje van ott, bármikor jöhet, mert várni fogjuk” – számol be Bántó-Tamás Szilveszter.

Az amaci konfirmandusok idén a lelkészcsaládtól kapták ajándékba az evangelizációs heti részvételt. Keresztúri Sándor Zsolt hiripi, felesége amaci református lelkész tapasztalata az volt a korábbi évekről a konfirmáció körüli korosztállyal, hogy mindig nagyon jól érezték magukat és visszavágytak ide a fiatalok.
„Sűrítettebb a lehetősége itt az Úrral való találkozásnak, mert amellett, hogy nagyon jó hangulata van az egész tábornak, fiatalos és élő keresztény közegben lehetnek” – vallja a lelkész. Ők is tartanak tiniklubot, de a HEVAT-on fiataljaik megtapasztalhatják, hogy egy nagyobb családnak is tagjai.

„Az erdélyi reformátusság egyházias közege természetes módon ágyaz meg a konfirmációnak, de a hitben járáshoz ennél fontosabb, hogy egy tizenéves találkozzon más fiatalokkal is, akik komolyan veszik a hitüket” – véli a lelkész, aki szintén a holland minta alapján felfelé tolná a konfirmációs életkort. „Az a tapasztalatom, hogy bár a gyermekek nyitottak, és én teológus vagyok, nem pszichológus, de annyit tudok a Z generációról, hogy sokkal később érnek szellemi, lelki értelemben. Ennek fényében gondolom, hogy felelőtlenség az egyház részéről azt várni egy tizennégy éves fiataltól, hogy egyrészt a hitét megvallja, másrészt fogadalmat tegyen.
Ezzel nem azt állítom, hogy később kellene elkezdeni a hitoktatást, de a vallástételt jó volna későbbi életkorra hagyni. Huszonöt éves szolgálatom alatt egyébként két gyülekezetben voltam, de egyikben sem sikerült meggyőznöm a szülőket arról, hogy érdemes lenne várni. Még az is elképzelhetetlen volt, hogy a szokott konfirmációi vasárnapról esetleg máshová kerüljön ez az alkalom, annyira erősek a népegyházi keretek között megszilárdult hagyományok.”

Keresztúri Sándor Zsolt eddigi szolgálata során azt látta, hogy a fiatalok jóllehet elindultak a hit útján a konfirmációval, azután mégis eltűntek a gyülekezetből. Beszámolt ugyanakkor egy friss élményéről is: húszéves koruk körül újra megjelentek a templomban azok a lányok, akik egykor „kikonfirmáltak”. Azt is hozzátette, hogy imádkozó édesapa állt a háttérben, ez mégis egyfajta elégtétel, hálaadás a volt számukra is, hogy az egykori magvetés nem volt hiábavaló.

Korábbi vagy későbbi életkor az ideális? Szervezzünk-e évenkénti evangelizációs tábort minden egyházkerültben?
Nincs jó válasz – de a gyülekezeti körülmények mély ismeretéből fakadó bölcs döntések biztosan fontosak. Ahogy az a kérdés is, hogy otthonra találhatnak-e a ma fiataljai református gyülekezeteinkben?
Ebben lehetnek segítségükre megújuló konfirmációs segédanyagaink és hiteles egyházi életünk egyaránt.

Imádkozzunk konfirmandusainkért, hogy élő ifjúsági közösségre találva megmaradhassanak a gyülekezeteinkben és hitvallásuk valódi legyen!

Fotó: Gergely Ruben
Dobai Zoltán fotója családi archívum, Pexels.com