Draskóczy Lászlóra emlékezve – saját emlékeimre hagyatkozva, a teljesség igénye nélkül

Kisgyermekként annyit tudtam róla, hogy ő annak az Eszti néninek a fia, aki olyan finom kis sós pereceket süt nekünk. Olykor szívesen focizott velünk, és bár nem sportcipőben rúgta a labdát, hanem vékony, tükörsima talpú „orgonálós” bőrcipőjében, így is mindig kicselezett minket. Azt is tudtam, hogy sokat orgonál a templomban, de oda én még csak ritkán jártam. Hamar rájöttem, hogy ő a Tahiban (a gyülekezeti csendesheteken) velem együtt játszó Draskóczy gyerekek apukája, és ő az, aki új énekeket, kánonokat tanít a felnőtteknek.

Emlékszem arra is, hogy később csütörtök délutánonként mindig jellegzetes kis, tömzsi bőröndjével érkezett meg a templomhoz. Akkor Győrben tanított, és óráit a kántori szolgálataihoz igazította. Nagyon szeretett tanítani.

Tudós tanár volt. Széles körű ismeretei és érdeklődése nemcsak a zenére, hanem sok más területre is (társművészetek, irodalom, történelem, informatika, sport) kiterjedt. Kész volt utolsó éveiben is tanulni, kutatni.

Igazi pedagógus, azaz gyermekvezető volt, aki nagy tudását alap- és felső fokon is meg tudta osztani. Rendkívül precízen, logikusan és rendezetten felépített tananyaggal oktatta tanítványait.

Szerető tanár volt, aki kitűnő emberismerete révén, olykor különös humorával vagy épp segítő szándékú, intő szavaival egyen-egyenként is nyomon követte tanítványai életét. Figyelemmel kísérte és segítette zenei és lelki előrehaladásukat, és ha kellett, atyai szeretettel nyúlt utánuk, támogatta őket.

A Pasaréti Református Gyülekezetben végzett 34 éves kántori szolgálata alatt Isten formálta az ő hitét, orgonajátéka pedig formálta gyülekezetünket. Közben közeli, testvéri, bajtársi kapcsolatba került édesapámmal, Cseri Kálmánnal, akivel több évtizeden át együtt szolgáltak.

Laci bácsi tanított meg bennünket helyes tempóban és ritmusban együtt énekelni, számos rég elfedett és új énekkel ismertetett meg minket. Elkészítette új gyülekezeti énekeskönyvünket (Csillag, csillag...). Csak főiskolás koromban eszméltem rá igazán, hogy orgonajátékát (harmóniáit, regiszterváltásait, zenei artikulációját, dinamikáját) az énekek zenei jellegzetességein túl azok tartalmi és lelki szempontjai vezérlik. Egy-egy Istent dicsőítő éneknél vagy versszaknál fényes, örömteli akkordokkal és hangszínben zengette meg a hangszerek királynőjét, máskor pedig, ha bűnbánati imádságot kísért, harmóniái is megalázkodtak. Sőt, az „Istennek Báránya” egy bizonyos feldolgozásával az úrvacsora végét is „megsúgta” az épp imádkozó gyülekezetnek.

12 évig vezette gyülekezetünk Palló Imre Énekkarát. Biblikus, lelki alapokon nyugvó, magas szintű zenei vezetése mindmáig példamutató számomra. Hálával emlékszem vissza, ahogy megtanulhattam mellette, mit jelent hűséggel és valóban Isten dicsőségére végezni az énekes szolgálatot.

Művei közül elsősorban kórusműveit ismerhettem meg. Többféle stílusú és változatos előadó apparátusra írt vokális műveivel jelentős mértékben gazdagította egyházi kórusaink repertoárját. A komoly feladatot jelentő, igei ihletésű kórusművein kívül különös gondot fordított az egyszerűbb (2-3 szólamú), ám igényes énekfeldolgozások komponálására is.

Élete fő művének azonban talán a Károli Kantátát (2005) tartotta. Hallgatva e drámai mű tételeit, egyrészt megdöbbentő annak ma is aktuális üzenete, másrészt felidéződhet bennünk szerzőjének hazája, népe és anyanyelve iránti szeretete, zenei életének különböző állomásai (népzene, világzene, egyházzene), alázata, csendes, de eltökélt jobbító szándéka, a külcsín helyett a belbeccsel foglalkozó attitűdje, de mindenek fölött Ura iránti szeretete, hite, lelkisége.

Élete második felében egyik fő feladatának a református egyházzenei gyakorlat igényes megújítását tekintette. A számos egyházi mű/gyűjtemény kiadása során (ReZeM), az új énekeskönyvek összeállításának munkálataiban és mindezek hátterében végzett eltökélt kutatómunkája kapcsán Isten iránti elköteleződése vezérelte.

A genfi zsoltárok területén végzett sokéves, alapos, szisztematikus kutató- és gyűjtőmunkája révén bizton állíthatom, hogy egyedülálló felfedezésekre és ismeretekre tett szert. Kívánom, hogy Draskóczy László ebbéli hagyatéka egyszer valóban kellő publicitást kaphasson.

Sokrétű szolgálatát nem embereknek, hanem Urának végezte, nem elhervadó koszorúért, hanem hervadhatatlanért. „És amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját.” (1.Péter 5,4.)

Cseri Zsófia

Képek: Draskóczy család