Nagyvenyim nagyközség Dunaújváros melletti település, ahol jobbára római katolikusok gyakorolják vallásukat, de sokan élnek vallás nélküliként, vagyis sose voltak még csak megkeresztelve sem.

Református gyülekezetünk talán mindig is volt, családi istentiszteletek formájában, havonta egy-egy alkalommal, aztán lassan a Teremtő magához hívta azokat, akik a református hitet gyakorolták, az akkori fiatalok pedig másfelé hajlottak, lassan feledésbe merült, hogy voltak Venyimben – még ha maroknyian is – reformátusok.

A mostani gyülekezeti élet nyolc éve kezdődött. Volt még két asszonytestvér. Idősen, de eleven emlékekkel, valaha ők gyakorolták és élték református hitüket. Aztán az élet Ura magához hívta egyiküket, s aki maradt, úgy döntött, végrendeletében a református egyházra hagyja házát.

Hosszú annak a sora, hogy részletesen elmondjuk, milyen csodákat tapasztalt meg Böttger Antal tiszteletes úr és a mögé sorakozó munkatársak csekély létszámú, ám annál elszántabb és elkötelezettebb csapata. A semmiből indultak, gyerekkori emlékekből, a lehetetlen kihívása és egy ígéret hajtotta őket. És a nagyvenyimi szórványgyülekezet, amely Dunaújvároshoz tartozik, elkezdett nőni, növekedni.

Meghatódva álltunk meg az első keresztelőnél évekkel ezelőtt, majd az idén júniusban megtartott első esküvőnél elfogódott a szívünk: áldásban élünk, ha lassan és kismértékben is, de mi növekszünk!

Mégsem gondoltuk volna, hogy szeptember 22-én, vasárnap még ezeknél is nagyobb csoda vár.

Nemcsak attól volt különleges ez a vasárnap, hogy kint, az imaház udvarán tartottuk, hiszen bent nem fért volna el 88 ember, hanem attól a 14 kisgyermektől, akik keresztvíz alá hajtották fejüket.

14 kisgyerek 8 családból, akik az előző hetekben, hónapokban már rendszeresen kezdtek járni gyülekezetünkbe.

Nagy gyülekezetben sem kevés, ha ennyi gyermekre kérnek áldást, hát még nálunk, ahol nyolc éve azzal indult a gyülekezet, hogy volt két idős, gyermektelen néni…

Ma csak csendben állunk. Alázattal, csodálva az Istent. Hálát adva azokért, akik tették a képtelenségnek tűnőt, lelkészként, falubeliként. Ennek ellenére tudjuk: nem mi tettünk ennyit, nem mi dolgoztunk meg ezért, csak mertük hinni, hogy az Isten a lehetetlenek felett is Úr, hogyha az életet, az áldást választjuk. S Ő többet adott, mint valaha reméltük volna.

Csak szeretnénk elmondani, világgá kürtölni, hogy reményt adjon másoknak: nagy az Isten!  Virágot tud sarjasztani a sivatagban. Mi láttuk! Megéltük! Tapasztaltuk! Áldott legyen az Ő szent neve mindezért!

Kovács Henrietta Judit
református lelkész

Képek: Császár Mónika, Palágyiné Balogh Orsolya