Kilencvenöt ponttal kezdődött minden. Ötszáz évvel ezelőtt az egyház reformját célzó lutheri javaslatokkal kezdetét vette a reformáció: egész Európa, sőt, a világ történelmének alakulását meghatározó gazdasági, kulturális és teológiai forradalom. A reformáció kálvini irányzatából idővel körvonalazódni kezdett a református felekezet. A Kárpát-medencében a legutóbbi, 2011-es népszámláláson 1 934 053-an vallották magukat reformátusnak. De vajon mit is jelent az, hogy református? Mit gondolnak erről maguk a reformátusok? A 95 állítás a református identitásról elnevezésű kérdőív erre keresi a választ, célja pedig nem más, hogy az eredmények tükrében megismerjük önmagunkat.

Református identitások
„Egy Köntös Lászlóval készült interjúban a dunántúli főjegyző arra a kérdésre, mi a református identitás, fölkiáltott: olyan nincsen, mert a református az száz meg ezer. Ezzel teljesen egyetértek. A megélt identitásminták alapján nehezen rajzolható ki egy nagy, közös református identitás, hiszen az minden társadalmi rétegben kicsit másként alakul. Az identitás azt jelenti, hogy bizonyos értékek alapján hogyan élem az életem, hidalom át az alapvető problémákat és oldom meg a konfliktusokat. Az identitás meghatározza döntéseinket, szavainkat, tetteinket, köz-és magánéleti szerepvállalásainkat. Akkor vagyunk önazonosak, ha hűek maradunk az olyan alapértékeinkhez, mint amilyen például a kálvini munkaerkölcs és gazdaságetika. Az identitásunk kötelez. Akkor tudjuk megtartani az integritásunkat, ha a mélystruktúráját alkotó értékek szerint töltjük be helyünket a társadalomban” – magyarázta érdeklődésünkre Nagy Károly Zsolt.

A létszámcsökkenés értékcsökkenés?
A református önazonosságot vizsgáló kutatás csaknem egy évtizede indult doktori kutatásaként – számolt be a szakember. A kulturális antropológust a 2011-es népszámlálás eredménye is motiválta munkájában. Akkor ugyanis kiderült, megközelítőleg félmillióval kevesebben vallják reformátusnak magukat, mint az előző, 2001-es népszámláláson. „Különböző reflexiók születtek erre: volt, aki szerint a nem nyilatkozókat is tekintetbe véve arányaiban nem történt létszámcsökkenés. Más úgy tartotta, a szekularizált világban ez csupán stagnálást jelent, ami még mindig reményre ad okot.” A nyilvánosság színterein megjelenő megnyugtató narratívák ellenére ő olyan lélektani pillanatként értelmezte a kiértékelés időszakát, amely felhívást jelentett annak tisztázására, vajon református alapértékeink mennyire nyilvánulnak meg többek között a társadalmi, a közösségi és a hitéletben. Más szóval: a létszám csökkenése mögött nem az identitás változását, a hagyományosan reformátusnak tekintett értékektől, viselkedésmódoktól való elmozdulást kell-e látnunk.

Minden réteg megszólal
A 95 állítást tartalmazó kérdőív olyan, az egyházi médiában, illetve közbeszédben megjelent megnyilatkozásokból épül fel, amelyek a református identitás egyes elemeit fogalmazzák meg. A válaszadó kifejezheti, mennyire ért egyet ezekkel, vagyis reformátusként hogyan definiálja önmagát. A kérdések egyik csoportja a hitvallásokkal, a személyes kegyességgel és a református hagyományokkal kapcsolatos, egy másik, kisebb csoportja pedig az életmódra vonatkozik. Az online is elérhető kérdőív azt vizsgálja, hogy a Kárpát-medence különböző területein, eltérő körülmények között élő reformátusok gondolkodása és életmódja miben hasonlít, és miben különbözik egymástól.

Területi identitások
A minden eddiginél nagyobb, hétezer fős minta az egész Kárpát-medencére kiterjed. A kutató ezer református középiskolást és egyetemistát – köztük teológiai hallgatókat – kérdezett már meg eddig, de a kérdőívet a közeljövőben eljuttatja további hatezer gyülekezeti taghoz – köztük lelkészekhez – is.
„Ahhoz, hogy egy kutatás reprezentatív legyen, biztosítani kell, hogy a vizsgált társadalmi csoport bármelyik tagja egyenlő eséllyel kerülhessen bele a mintába. Ehhez azonban az lenne szükséges, hogy egyértelműen meg tudjuk mondani, kik is a reformátusok. A probléma itt kezdődik, hiszen nem tudjuk pontosan, hogy a „népszámlálási reformátusok” és a – valamilyen rendszerességgel – templomba járó, Bibliát olvasó, imádkozó reformátusok között milyen átfedésekkel kell számolnunk. Nem tudjuk, hogy az utóbbi csoportnak milyen a társadalmi összetétele, életkori megoszlása, milyenek az iskolázottsági jellemzői. Ami sejthető, hogy a területi elhelyezkedésük nagyjából a népszámlálási adatok által a reformátusok területi elhelyezkedését tükrözi, ezért ún. rétegzett szakértői mintavétellel dolgozom, és elsősorban a területi elhelyezkedést veszem figyelembe. Ez a szempont ritkán szokott megjelenni a társadalomtudományi kutatásban. Nekem ez azért fontos, mert a kutatás egyik fő célkitűzése, hogy a közbeszédben, az egyháztörténetben és az anekdotáinkban élő területi identitásmodelleket körvonalazza. Különbözik ugyanis a tiszántúliság, a tiszáninneniség és a dunántúliság, de más az erdélyi, a kárpátaljai vagy a délvidéki református identitás is.”

A tradícióelhagyók, a hagyománytisztelők és a kisebbségben élők
Hogy miben különböznek a területi identitások, arra is említ néhány példát. „A Dunamelléken a legjelentősebb hatást az identitás alakulására a mobilitás teszi. Már Ravasz László is leírta a két világháború között, hogy ez az az egyházkerület, ahol óriási a migráció, mert sok református költözik ide például a Tiszántúlról. Ők hozzák magukkal a hagyományos identitásmintáikat, de ezeket az új környezetben idővel sokan elhagyják. Kósa László szerint nagy valószínűséggel azért, mert akik a két világháború között falusi környezetüket elhagyva a fővárosban vagy az agglomerációban telepedtek le, talán otthon sem tartoztak az identitásukhoz legerősebben ragaszkodók közé. Ezért mozdulhattak könnyebben, és ezért is hagyják el könnyebben identitásuk egyes elemeit. Ezzel szemben a Tiszántúl, azon belül is Szatmár – Tomka Miklós és Gereben Ferenc kutatásai alapján – a legvallásosabb, a tradíciókhoz leginkább ragaszkodó vidéke az országnak. A Dunántúlra kettősség jellemző: egyrészt erős a ragaszkodás a református identitáshoz, ugyanakkor nagy a nyitottság is a más felekezetű közösségekkel való kapcsolatra. A kisebbségi helyzet ugyanis mindig kettős reakciót szül.”

A legbizonytalanabbak
A kérdőív válaszait a kutató az alapján is vizsgálja, hogy etnikai vagy vallási többségben vagy kisebbségben él-e a válaszadó, de bevezetett egy új kategóriát is: az etnikailag vagy vallásilag más közösségekkel egyenlő arányban élők kategóriája. „Az eddigi válaszok alapján is látszik, hogy nem a kisebbség vagy a többség, hanem ez az egyenlő arány a rizikós, amit azért fontos látni, mert efelé haladunk sok helyen. Ahol többségben vagy kisebbségben élnek a reformátusok, ott megvannak a rutinos válaszok az élet különböző területein, de az egyenlő szituációban nagyobb a bizonytalanság az identitást illetően.”

Népi vallásosság
Nagy Károly Zsolt nem csak a lelkészek vagy vallástanárok identitását vizsgálja. Ők teológiai végzettségüknél fogva tudatosabbak lehetnek református identitásuk körvonalazásában, de a református közösség nem csak belőlük áll. „Szigethy Jenő professzor szokta mondani: a népi vallásosságnak nincs dogmatikája, csak etikája. A mindennapjainkat meghatározó vallásosságunkkal nem reflektálunk ennyire erősen hitvallásos vagy kegyességi háttereinkre, noha kisebb-nagyobb mértékben aszerint működünk. A kérdőívben éppen ezért bújtatottan szerepel például a kálvini hivatásetika, de a válaszokból vissza lehet fejteni, mennyire van jelen a ma élő magyar reformátusok életében.”

Többdimenziós
A református identitásnak több rétege van, ezek közül csak egyik a lelkészi. „Érdemes lenne körvonalazni, milyen identitásképpel rendelkeznek a presbiterek, és azok, akik az egyházközségekben valamilyen funkciót töltenek be. Az egyháztagság identitása is vélhetően több szintre bontható, például a kegyességi irányzatok szerint. A kérdőív arra is jó, hogy egyszerre többféle dimenzióban is vizsgálja, és kiderítse, vajon ugyanarra a problémára milyen válaszokat adnak például azok, akiknek a vallásosságát a Biblia Szövetség vagy az evangelikál újkálvinista irányzat által képviselt fundamentális kegyesség, illetve a megengedőbb, liberális irányzat határozza meg. Kiderül, mekkora ezeknek a kegyességi irányzatoknak a hatása, és az is, vajon lehet-e őket életmódhoz vagy élőhelyhez kötni. Kérdés az is, hogy az ébredések mentalitásából, életmódra gyakorolt hatásából kitapintható-e még valami.”

Párbeszéd
A kérdőívben szereplő 95 pontot egy blogban is közzéteszi Nagy Károly Zsolt. Ezen a felületen hétről hétre újabb állításokat bocsát megvitatásra. A célja, hogy párbeszédet generáljon arról, mi az, ami valóban a református identitásunk része, és mi az, amit személy szerint nem tartunk annak. Az állításokat különböző Facebook-csoportokban is megosztja – tapasztalatai szerint a kérdésekhez hozzászóló lelkészek, egyháztagok sokkal közvetlenebb hangvételben foglalnak állást a közösségi oldalon, míg a blogon összeszedettebben próbálnak fogalmazni. „Vitakultúránknak még fejlődnie kell, de egyre inkább megjelenik a szándék a vélemények kiegyenlítettségére, a másik meghallgatására és az erőszakmentes kommunikációra. Most már eljutottunk oda, hogy szóvá is teszik egymás közt a csoport tagjai, ha valaki nem így vesz részt a diskurzusban.”

Női lelkészség
A tárgyalt kérdések között megjelenik például a női lelkészség kérdése is. „A nők a szocializmus időszakában lettek felszentelhetővé, egy olyan időszakban, amikor óriási lelkészhiány volt. Ezt a kérdést akkor teológiailag is tisztázták, ma mégsem mindenki ért vele egyet. Vajon miért? A szocialista egyházpolitikának szól az ellenállásuk? Vagy férfiközpontú lelkészi karunk ódzkodik még mindig ettől? Eddigi benyomásaim szerint nem lelkészi körökben kétféle vélemény jelenik meg markánsan ebben a kérdésben: az egyetemes papságra hivatkozva sokan egyetértenek a női lelkészséggel, mások szerint viszont egyáltalán nem szabadna nőket lelkésszé szentelni. A kutatásban azt vizsgálom, hogy a vélemények területi eloszlás szerint hogyan változnak. Arra keresem a választ, hogy ott, ahol támogatják a női lelkészséget, vajon milyen más identitáselemek fordulnak elő. Az is lehet, hogy kiderül: a helyi tapasztalatokból következik, ki hogyan vélekedik erről – attól függően, mennyire voltak elégedettek saját lelkésznőjük szolgálatával.”

Reflexek és tudatosság
Az identitás kérdésköre a 2004-es, kudarcba fulladt népszavazás után kezdett egyre élénkebben megjelenni a nyomtatott és online egyházi médiumokban. (A szavazati joggal rendelkező magyar állampolgárok a magukat magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon élő, nem magyar állampolgárok kedvezményes honosítását lehetővé tévő törvény megalkotására is voksolhattak. A népszavazás eredménytelen volt az alacsony részvétel miatt – a szerk.)  Akárcsak a 2011-es népszámlálás, úgy ez a népszavazás is jelzésértékű volt – véli a szakember –, hiszen egy közösség akkor kezd el az identitásával foglalkozni, vagyis reflektálni arra, ami egyébként általában egyértelmű, amikor az egyértelműségek kérdésessé válnak, amikor problémák jelentkeznek. „Az identitásunkra való reflexió a médián kívül, a közösségeinkben mintha kevésbé jelent volna meg, vagyis úgy tűnik, mintha sokáig ezeket a problémákat csak az egyházi nyilvánosság formálói érzékelték volna. Az eddig visszaérkezett kérdőívek alapján is az tűnik ki, hogy sok a rutinszerű, tradicionális tudáselemeket tükröző válasz, és kevesebb az igazán kiérlelt tudatosság az identitás kérdésében.”

Tisztázási folyamat
Az identitás kérdése még mindig napirenden van a médiában, a reformáció emlékéve miatt is – tette hozzá a kutató. „Az evangélikus egyházzal közös reformációi emlékzsinat programszerűen is megfogalmazta, melyek azok az értékek, amelyek meghatározzák döntéseinket. De a református emlékezet kapcsán is előtérbe került az identitás kérdése. A Földváryné Kiss Réka vezette Nemzeti Emlékezet Bizottság, valamint a Református Közéleti és Kulturális Központ Alapítvány egyik közös projektje is többek közt arra keresi a választ, hogy az az alapérték, miszerint a református ember szembemegy minden olyan hatalommal, amely Isten elé helyezi magát, vajon a diktatúrák idején mennyire volt tetten érhető. Általában vagy az a kép él bennünk, hogy a református egyház kollaboráns volt, vagy – és ez a narratíva mostanában egyre erősödik az egyházban – hogy azok is áldozatok, akik együttműködtek a rendszerrel. Nekünk, kutatóknak a feladatunk, hogy kiderítsük, lehet-e árnyaltabban is értelmezni a történteket. Tényleg megvalósul-e nemzedékről nemzedékre azoknak a konszenzusos értékeknek a képviselete, amelyek mentén az egyháztörténet-írásunk és az emlékezetpolitikánk a református identitást mint folytonosságtudatot megpróbálja fönntartani. Nagyon rizikós kérdés ez, mert mi van akkor, ha kiderül: identitásunk egyes alapelemei már csak a narratíváinkban léteznek? Mi van, ha nem éljük meg ezeket? Ha azonban éppen ezt a kérdést nem tesszük föl magunknak, akkor identitásunk nem több, mint identitáspolitika. Szembe kell néznünk azzal, ha bármilyen történelmi helyzetben a teológiailag lefektetett alapértékeink nem jelentek meg az életünkben, és szembe kell néznünk azzal is, hogy most, amikor a világ eresztékeiben recseg, megjelennek-e. A kérdőív segít tisztázni, melyek ezek az értékek, és hányadán állunk velük most.”

Hatékony identitáspolitika
A tudatosított identitást érdemes cselekvési tervvé alakítani, vagyis szükség van identitáspolitikára – hangsúlyozza a szakember. Identitáserősítő kísérletként értelmezhető például a május 22-ei egyesítő zsinat és a trianoni emlékharangozás – mindkettő a nemzeti identitást is mozgósító, szimbolikus üzenettel bírt, illetve bírt volna. Utóbbi esetben a feltételes mód hangsúlyos. „A harangozással kapcsolatos emlékezetes polémia, melynek eredményeképpen az egyház végül is visszakozott, és korábbi álláspontját felülbírálva lényegében a harangozás mellett döntött, éppen május 22. nemzeti szempontból legerősebb üzenetét, a trianoni falak lebontását tette zárójelbe.”

De vannak sikeres identitáspolitikai megmozdulások is a kutató szerint, ezek közül a Szeretethidat emelte ki. Szerinte az idei megnyitó ünnepség rendkívül innovatív volt. „Tudatosan vagy sem, de a megnyitó esemény alapkoncepciója református identitáselemekre épült. Ilyen például az Isten dicsőségének a munkálása, ami azt is jelenti, hogy Isten dicsősége nem más, mint Isten uralmának az érvényre jutása. Az isteni rend érvényre jutásában pedig az egyik leghangsúlyosabb elem a szeretet érvényre jutása. Ezt pedig feladatunk gyakorlati vagy szimbolikus úton megjeleníteni a társadalomban. Nagyváradon pontosan ez történt: ahogy fiatalok és idősek kimentek a város sétálóutcájára, és sütivel, gyümölccsel kínálták a járókelőket, pólójukon a Szeretethíd emblémájával, annak nagyon pozitív üzenete volt, ez az emberek arcán is tükröződött. Ez jó példa arra, hogyan lehet egy alapvető református identitáselemet cselekvési programmá formálni. Olyan programmá, amely legitim társadalmi jelenlétet biztosít számunkra. A legitimitás itt nem a társadalom, hanem a transzcendens felől értelmezhető, és azt jelenti, hogy valamit, ami az Istentől kapott lényegünk, meg tudunk mutatni, és persze, azáltal akár gyógyítani is tudjuk a társadalmat.”

Felekezeti identitás
Vajon milyen következményei lehetnek annak, ha nem vagyunk tisztában identitásunkkal? Megszűnhet-e az egyház? Nagy Károly Zsolt válaszában elmondta: a felekezeti identitás nem más, mint vallási kategóriákra hivatkozó kulturális identitás. „Ez azt jelenti, hogy azok a felkészültségek, attitűdök, tudások, amelyek alapján Istenről gondolkodunk, és amelyek mentén közösségekké szerveződünk, ezer szállal kötődnek a kultúránkhoz. Kölcsönösen meg is határozzák egymást. Mivel a református azonosságtudat elemei emberi közösségekbe vannak ágyazva, megszűnésük nem olyan egyszerű. Arra már volt példa, hogy az intézményes egyház majdnem megszűnt, de a közösségekben továbbélt a református identitás, például az ellenreformáció idején. A lelkészeket elzavarták, nem volt templomlátogatás, a sákramentumok kiszolgáltatása akadozott, vagyis voltak olyan területek, ahol az intézményes egyház elérhetetlenné vált az emberek számára. A közösségek azonban sokszor mégis megmaradtak. Ez olyan identitáselemeinknek is köszönhető, mint például az egyetemes papság elve, vagy az a gyorsan elterjedő elv, hogy a református egyházat a közösségei alkotják, nem a hierarchiája. Hogy a templom a közösség temploma és nem a pap temploma – ahogy Péter Katalin fogalmaz. Az emberek összegyűltek és felolvasták a Bibliát, énekeltek és imádkoztak, vagyis magában a közösségben élt tovább az egyház lényege. Ezek az identitáselemek vezettek ahhoz is, hogy a közösségek hamar önfenntartóvá váltak. Ebből is látszik, hogy a tudatosság munkálása hosszú távon a túlélésünk munkálása is lehet. A túlélésünk, persze, ma is alapvetően Isten kegyelmétől függ.

Ez az identitás problémája felől nézve azt is jelenti, hogy a semper reformanda (szüntelen megújulás) elvét ténylegesen azonosságtudatunk részévé kell tenni, ami nehéz dolog, mert radikálisan szemben áll azzal, amit az identitásról gondolunk. Sokszor tekintünk úgy a reformációra, a reformátorok tanítására és hitvalló eleink életére, mint tértől és időtől független monolitokra, melyeket állandósult identitáselemekként változatlanul kell megőriznünk. A helyzet azonban az, hogy amit ők mondtak vagy tettek, az az Istennel való kapcsolatuk következménye volt – annak, ahogyan Őt Lélek által a Bibliából megismerték. Ennek a megismerésnek az összefüggésében igyekeztek válaszolni az élet kihívásaira, ezek a válaszok mintákat adtak, s ezek rögzültek azután a közösségeinkben identitáselemekként. Az ő válaszaik azonban nehezen érthetőek meg a saját koruk és környezetük nélkül, és nem alkalmazhatók automatikusan a saját problémáinkra. Egyszer kezembe került egy gyülekezet hirdetési könyve a 19. század végéről. Ugyanazok a szófordulatok voltak benne, melyekkel ma a gyülekezet lelkésze a hirdetéseket elvégzi, jóllehet közben néhány fogalom vagy kikopott a nyelvünkből vagy az értelme változott meg. Ez nem normális. Néha nyelvet kell váltani, különben mehetünk a skanzenbe látványosságnak. Ez viszont nyitottságot követel, és elsősorban nem a világ, hanem Isten felé. A vele való élő kapcsolat teremhet olyan értékeket – vagy újíthat meg olyan történeti értékeket –, amelyek segítenek megoldást találni a saját életünk, a saját körülményeink által felvetett kérdésekre, és ezek lehetnek a folyamatosan megújuló református közösségek identitásának alapjává. Ez a folyamat azonban szükségszerűen az identitás változását, bizonyos elemek háttérbe kerülését, mások – vagy újak – hangsúlyossá válását jelenti, és természetszerűen változhatnak meg azok a formák is, melyek között ezek az értékek megvalósulnak. Ez nem egyszerű és fájdalommentes folyamat, de az élet jele. A kutatás lényege tulajdonképpen az ehhez szükséges reflexió mögötti önismeret gyarapítása.”

A 95 állítás a református identitásról című kérdőívet online is kitöltheti. A kitöltés mintegy 45 percet vesz igénybe. Ha félbe kell hagynia, akkor visszatérhet hozzá később is. A jövő szeptemberben záruló kutatásban bárki részt vehet, aki reformátusnak vallja magát.

Képek: Füle Tamás