„A megszabadult ember tudja, ha szabadságát önmagának megtartja, hogy élvezze, elveszti, mert szabadságának fogságába esik."
Hamvas Béla
Pornótól szabadon
A leghatékonyabb stresszoldó. A kialakult függőség nem látványos, évtizedekig titkolható és a legtöbb lelkigondozó nem tud vele mit kezdeni. Mégis van belőle szabadulás – egy házaspárral beszélgettünk.
Anna és Péter kedves, nyitott, segítőkész, keresztény értelmiségi házaspár. Házasságkötésük óta szolgáló tagjai voltak gyülekezeteiknek, példásan nevelik a gyermekeiket – mégis volt az életük mélyén olyan teher, amivel több mint másfél évtizedes házasság után közösen kellett szembenézniük.
Péter pornófogyasztó volt gyerekkora óta. Több mint húsz éven keresztül kereste a szabadulás útját, míg egy házassággondozó héten feleségével közösen küzdöttek meg a függőségével.
Mit volt előbb az életedben: a hit vagy a pornó?
(Péter) A pornó. Igen.
Hogyan került az életszövetedbe?
(Péter) Amióta az eszemet tudom, tehát óvodás korom óta végeztem önkielégítést. Később olyan könyvekre akadtam a nappalink könyvespolcán, melyben erotikus ábrákat találtam és attól fogva ez a két dolog összekapcsolódott számomra. A gimiben nem tartoztam az osztály nagy hangú, vagány srácai közé, akik a Playboy Magazinnal dicsekedtek, de volt már számítógépem otthon és az egyik osztálytársamtól kaptam egy rakás lemezt, olyan megjegyzéssel, hogy lesz majd rajta olyan, aminek biztosan örülni fogok – ezek is pornográf tartalmak voltak természetesen. Az egyetem alatt a belső hálózaton könnyen ráakadtam ilyen tartalmakra, az internet térhódításával tényleg nem volt határ.
Lassan, lépésről lépésre kúszott be az életedbe, hogyha jól értem. A pornónak szépen fölépített erődítménye lett, és mi volt az első tégla a hitben?
(Péter) Nem kaptam keresztény nevelést, nem jártam hittanra, de reformátusnak kereszteltek. Édesanyám később visszatalált a hitéhez, hitvalló keresztyén lett és engem is elküldött ifire a közeli református gyülekezetbe, de számomra idegen volt a légkör, távoli volt az egész. Érdeklődtem a transzcendens dolgok iránt, sci-fit olvastam, izgattak az UFO-elméletek, de nyitott voltam a humanista filozófiára is. Mindkét szülőm bátorított, hogy ha ilyen nyitott vagyok a világ dolgaira, akkor legalább a keresztény hitet is vizsgáljam meg.
Amikor véget ért egy párkapcsolatom, akkor jutott először eszembe a sebzett szívemmel, hogyha Jézus Krisztus tud segíteni, akkor most jól jönne, mert bajban vagyok.
Bajként a szakítás okozta lelki mélységet élted meg, miközben, hogyha jól értem, ott volt az életedben végig búvópatakként a szexuális bűn.
(Péter) Az folyamatosan jelen volt, igen.
Viszont az éledezőben lévő hited ezen a területen nem találkozott az evangélium erejével.
(Péter) Református lelkészt kerestem akkor is a szívfájdalmammal, rajta kértem számon Jézus segítségét. Akkor még egyáltalán nem gondoltam, hogy nekem van bűnöm, amiből meg kellene térnem, vagy ha eszembe is jutott ilyesmi, akkor sem volt kedvem belőle megtérni. Így elszomorodva jöttem el a lelkipásztortól. De az Isten-keresésem megmaradt, s később egy ösztöndíjjal külföldre kerülve találtam olyan gyülekezetet, ahol megértettem, mit jelent a megtérés, de azt nem értettem továbbra sem, hogyha elimádkozom azt az imát, amit a traktátus végén találok, az mitől lesz igazi? Nem nagyon tudtam elképzelni, hogy hirtelen másképp fogok működni.
Akkor már tudtad, hogy vannak bűneid?
(Péter) Igen, és az az érdekes, hogy a Krisztus-keresésem ezen fázisára esett a pornográfiához kapcsolódó megkötözöttségem felerősödése. Ezt akkor még egyáltalán nem kötöttem össze, bár már rettenetesen feszített.
Miért gondoltad, hogy bűn?
(Péter) Talán kezdtem érteni, hogy mi van a „ne paráználkodj” mögött. Megtanultam az elméletet, hogy a bűn az céltévesztettség, a pornóhasználat pedig ikonikus céltévesztettsége a teremtett szexualitásnak.
De ebből akkor még nem kerestél szabadulást?
(Péter) Volt egy kedves barátom, akivel megosztottam a problémám. Világos volt, hogy ez így nem jó, de nem tudtam, mit kellene tennem. Újra és újra visszazuhantam azokba a mélységekbe, ahol ezek a gondolatok gyötörtek: hogyha Jézus azt mondja, hogy akit az Atya neki adott, azokat megőrzi, engem pedig nem őrzött meg, akkor engem az Atya egyszerűen nem adott neki, csinálhatok, amit akarok.
Amikor hazajöttem Magyarországra, kerestem lelkigondozót is ezzel kapcsolatban, próbáltam a függőséggel megküzdeni. Többeknél jártam és nem tudom pontosan megmondani, miért, de nem történt előremozdulás. Talán túlzottan beburkoltam az elméleti problémával, hiszen ennek a hitéletemre való kivetülése is jelentős volt, ezer arca volt a megakadásomnak.
Hitbeli dilemmaként megosztott vergődésem a legtöbbször értetlenséggel találkozott lelki közösségben is.
De volt lelkigondozó, aki a „csak meghallgatlak” stratégiáját követte, volt, aki úgy érezte, én akarom irányítani, amikor rögtön a problémámmal kezdtem a beszélgetést. Nem voltak ezek teljesen haszontalan találkozások – csak éppen a legsötétebb gondon nem tudott segíteni senki.
Úgy érzem, hogy ezek a folyamatok, amiket leírsz a lelkigondozókkal való beszélgetések során, biztosan nem két hét alatt történtek meg, és ez idő alatt az életednek az egyéb területei szépen haladtak előre, változtak, kiteljesedtek. Anna is belépett az életedbe, benne megoldást láttál?
(Péter) Azt megértettem, hogy egy kisebb jót egy nagyobb jó tud kiütni. De hogy mi az a nagyobb jó, azt ezerféleképpen kerestem. Gondoltam arra, hogy ha többet szolgálok, akkor közelebb kerülök Istenhez és a megoldáshoz is. Presbiteri szolgálatot is így vállaltam, de nem vitt közelebb, és ráadásul még méltatlannak is tartottam magam az egészre.
Azért, mert közben ott volt ez a küzdelem a pornográfiával?
(Péter) Igen. Arra vártam, hogyha rendszeresen járok gyülekezetbe, ha naponta imádkozom, vagy a rendszeres bibliaolvasás meghozza majd a változást. A Bibliából azonban állandóan ostorozást, ítéletet olvastam ki, hogy milyen messze vagyok attól az állapottól, ahogyan lennem kellene.
Amikor megismertem és megszerettem Annát, nagyon őszintén, Istennel akartam kezdeni ezt a kapcsolatot, és még a jegyesség időszakában is kerestem lelkigondozót a szabadulás reményében. Azt vártam, hogy a házasság lesz a nagyobb jó, ami majd felülírja ezt a függőséget. (vö. Ézsaiás könyve 43. rész, 18-19. versek)
Az volt a fantáziád, hogy megköttetik a házasság és törlődik a pornófüggőség problémája?
(Péter) Igen. Borzasztó volt azzal szembesülni, hogy nem ez történt. Bár a házasságkötést követően jó darabig visszavonulót fújt a probléma. Nagyon szép volt Annával a házasságban megélni azt az egyesülést, amit Isten teremtett, de sajnos a gonosz visszatüremkedett. Nem tudom felidézni, hogy pontosan milyen lépések során.
A megkötözöttségre jellemző mintázat volt, hogy az eszemmel tudtam, hogy borzasztó, amit csinálok. Az énem egyik fele szörnyülködve vagy döbbenettel nézte, hogy a másik mit csinál. Józan pillanataimban nem értettem, hogy lehetek ilyen?!
Ilyenkor folyamatosan kerestem, hogy hogyan tudok belépni igazán a krisztusi kegyelembe. Emiatt akadtak el a társammal a hitbeli beszélgetéseink, azt éreztem, hogy Anna nem ért meg. Valójában nem is tudott megérteni, mert nem tudtam előtte feltárni a nyomorúságomat, meg akartam őt kímélni attól, hogy beavatom.
Anna, te érzékelted, hogy valami gond van?
(Anna) Jó darabig nem. A hitbeli beszélgetéseinkben az elakadást, azt igen. Valóban azt érzékeltem, hogy Péter rébuszokban beszél, nem tudtam hozzá kapcsolódni. Azt gondoltam, hogy a műszaki beállítottsága ver közénk éket, hiszen voltak erős hitbeli pontjai, kegyességi gyakorlatai a házasságunknak. De egy idő után én is éreztem, hogyha előkerült Péter lelki vívódása, inkább eltereltem a szót. Úgy éreztem, már mindent elmondtam az évek során, amit a kegyelem megtapasztalásáról gondolok, és még mindig ugyanott toporogtunk. Érzékelve a vergődését inkább kerültem a témát. Egyszerűen nem akartam már megkérdezni, hogy mit gondol egy-egy istentiszteletről.
Bár tudtam róla, hogy éjjeli bagoly, de egy idő után megviselt, hogy sosem jött lefeküdni, pedig mindent megpróbáltam. Elkészítettem a gyerekek másnapi uzsonnáját, elpakoltam a mosogatógépet, azokkal a feladatokkal is végeztem, amelyeket ő szokott vállalni, tehát neki már csak el kellett volna jutni az ágyig – mégsem jött. Akkor átfutott az agyamon, hogy talán van valami, ami ott tartja a számítógép előtt. Gondoltam arra is, hogy rákérdezek, de ezt vagy nem mertem megtenni, vagy nem gondoltam komolyan – már nem tudom. Utólag azért is hálás vagyok, hogy akkor nem tettem meg. Ha lelki védőháló nélkül szembesülök Péter kötözöttségével, nem tudom, hogy túlélte volna-e a házasságunk.
Ez a gyanú volt a gyújtópontja, hogy kerestél egy házassággondozó alkalmat?
(Anna) Sosem adtam fel az imádságot Péterért. Mindezzel együtt nekünk alapvetően jó volt a kapcsolatunk, de a házasságunkra nézve volt bennem valami hiányérzet. Amikor ezt megpróbáltam megfogalmazni a magam számára, az félelmet keltett. Nagyon rémisztő volt kimondani, hogy valami nem jó házasságomban.
Meg tudtad fogalmazni, hogy mi nincs rendben?
(Anna) Valahogy úgy fogalmaztam meg, hogy bár jól megvagyunk, egyet gondolunk, aranyosak a gyerekek, mégis valami lelki összhang hiányzik. Az intimitásban annyit érzékeltem, hogy kevésbé keres engem.
(Péter) Mielőtt megérkeztünk volna a házassággondozó hétre, bennem történt egy elég nagy változás. Interneten rátaláltam Martoni Molnár Sándor református lelkész igehirdetéseire, és azt éreztem, hogy végre valaki nevén nevezi a problémámat, és talán tudja a megoldást is. Személyesen megkeresve őt kaptam tőle egy beszélgetéssorozatot, ennek keretében hívott életgyónásra, bűnrendezésre.
Megéreztem azt, hogy egy élő hitű ember előtt olyan nyíltan tudok beszélni, mint Isten előtt. Nem volt probléma, hogy mindent odavigyek Isten elé imádságban. Az Úr megadta azt a kegyelmet, hogy ott, az imádságban megláttam a keresztre feszített Krisztust és megértettem, mekkora árat fizetett a bűneimért.
Szintén Martoni Molnár Sándornak köszönhető egy nézőpontváltás. Egészen addig úgy olvastam Isten Igéjét, hogy az mindig ostorcsapás volt a számomra: lám, ez rám nem igaz. Felnyitotta arra a szemem, hogy elfogadva Krisztus kegyelmét igaznak kell tartanom az Igét magamra nézve. Az Igét ezután nem annak láttam, ami ostoroz, hanem mintha Jézus azt mondaná: velem szabad vagy (vö. János evangéliuma 8. rész, 32. vers).
Anna, te ezután tapasztaltál valami változást?
(Anna) Azt tapasztaltam, hogy Péter meghallott valamit, amit eddig nem; mintha rátalált volna a forrásra.
De a hétköznapokban nem láttad a változást?
(Anna) Nem jelentősen. Így érkeztünk a házassággondozó hétre. Amikor imádságot lehetett kérni a kapcsolatunkért, megkerestünk egy házaspárt. Egy gyereknevelési gondunk terítettük ki előttük, ami nagyon beárnyékolta az azt megelőző másfél évünket. Ők visszakérdeztek, hogy ez a probléma többször előkerült-e a héten. Arra emlékszem, hogy belül az volt a válaszom, hogy nem, de persze azt mondtam, hogy igen. Utólag ez is egy jelzés volt, hogy nem az volt a mi témánk azon a héten.
Hogyan tárult fel a valódi probléma?
(Péter) A hét a kánai menyegző Igéjével indult: „Bármit mond, megtegyétek!” Számomra megelevenedett az a történet is, amikor Jézus a Genezáreti-tavon járva közeledik a tanítványokhoz. Ezen a napon volt központi téma a szexualitás. Az egyéni imádságban gyötrődtem az Úr előtt, hogy kell-e erről beszélnem. Féltem a következményektől, de amikor imádságban megláttam a feltámadt, élő Jézust, ahogy arra hív, hogy lépjek ki a biztonságot jelentő csónakból, abban bíztam, hogy aki elkapta Pétert, amikor süllyedni kezdett, az el fog kapni engem is, ha süllyedek. Így mentem Annával a páros imába.
(Anna) Utólag beleremegünk, hogy ez nekünk elő volt készítve. Azokban a napokban végre elkezdtünk beszélgetni olyan témákról, amelyekről legalább tíz évig a pelenkák és az ebédbefizetések sodrásában nem volt lehetőségünk. Sok időnk volt egymásra, és a páros imában én mondtam ki, hogy Péter, azt gondolom, a pornó tart a gép előtt. Akkor Péter kilépett a mélységbe.
(Péter) Igen, akkor én ezt megvallottam neked.
(Anna) Amikor kiderült, hogy a gyanúm igaz, fájdalmas arculcsapás volt, nem voltam rá felkészülve. Ráadásul a páros imát követően Péteren azt láttam, hogy megélte a nagy szabadítást, meglátta Krisztust. Én viszont sosem tapasztalt mélységbe zuhantam.
Átéltem, hogy az tud igazán megsebezni, aki közel áll hozzám. Emlékszem, hogy minden lélegzetvétel fájt, aludni sem tudtam. Tényleg, minden percnek örültem, amit túléltem.
Mit éltél meg? Árulást?
(Anna) Nagyon nagy bizalmi törést. Hirtelen hazugságnak tűnt az életünk. Amikor én azt hittem, hogy a családi ügyeket, a banki átutalásokat intézi, akkor valami egészen más történt.
Ez valami olyan sötét, bénító fájdalom volt, amivel addig nem is találkoztam. Nem az kapott hangsúlyt, hogy több ezer nővel megcsalt, hanem megkérdőjeleződött az addigi életünk minden percének valódisága.
Eszembe jutott, amikor azt gondoltuk, hogy az alsós fiunk pornót lát, és megbeszéltem Péterrel, hogy akkor mit tegyünk. Felsejlett az az istentisztelet, ahol érintette a prédikáció a problémát, mi pedig ott ültünk egymás mellett. Azt éltem meg, hogy hazugság volt a házasságban, ami időt rabolt el. Amikor sajnáltam, hogy milyen keveset alszik, és egyszerre kiderült, hogy rég jöhetett volna lefeküdni.
De az egyáltalán nem kérdőjeleződött meg, hogy mi házastársak vagyunk, hogy ő a másik felem. Azt nem tudtam, hogyan fogunk tudni működni ezek után. Képtelen voltam magamhoz közel engedni. Zavart, hogy függött valamitől, amitől én undorodom. De rögtön az a gondolat is átfutott az agyamon, hogy jobb, hogy ez megtörtént, mintha nem. Világos lett, hogy ezért nem tudtunk mi hitben együtt továbblépni. Az első sokk után aztán kezdett árnyalódni a kép, hogy persze nem mindig csak ezt csinálta a számítógép előtt, és nyilván ő is félti a fiát.
Hogyan tudtad elképzelni, hogy fölépülsz, hogy fölállsz?
(Anna) Láttam, hogy mennyire fél, hogy elveszít. Láttam, hogy mennyire fáj neki az én fájdalmam. Előjött, hogy hány lelkigondozónál járt már, megértettem, hogy küzdött folyamatosan. A mai napig kérdés nekünk, hogy a házasság előtt miért nem tudott ezzel megküzdeni, viszont azt megértettük, hogy amikor beléptem, akkor már nem lehetett engem kihagyni.
Azzal együtt, hogy nem jöttünk el a hétről teljes örömben, elkezdtünk közösen Bibliát olvasni. Mindjárt első nap az 51. zsoltár volt a napi Ige. Péter kérdezte is, hogy miért pont azt olvasom föl? Jó volt látni, hogy ez nem véletlen egybeesés, éppen a bűnbánati zsoltár, amelyben ott van Isten megbocsátó kegyelme is.
Nagyon élessé vált számomra, hogy ha Isten megbocsát, akkor ki vagyok én, hogy ne bocsássak meg?!
Tudtam, hogy a megbocsátás az én gyógyulásom útja is. A fájdalom mellett pedig láttam, hogy Péter valóban megszabadult.
(Péter) Amikor láttam, hogy a bűnvallásom milyen fájdalmat és szenvedést okozott Annának, az mélyen a szívembe hasított. Rájöttem, hogy addig nem tudtam e fölött a megkötözöttség fölött őszintén megszomorodni. Amikor láttam, hogy összetörtem a szívét, hogy megsebeztem azt, akit tényleg szívből szeretek, és csak a javát akarom keresni, az egy nagyon mély, szív szerinti megbánást hozott elő. Általa ajándékoztattam meg ezzel a szabadulással a több évtizedes gyötrelemből, mert így tudtam végül ezt a bűnt teljes megbánással Krisztus keresztje alá helyezni és szabadító kegyelmét kérni.
Ott azt éreztem, hogy ezt kihoztam a fényre, letettem, és Krisztus megszabadított.
Megláttam, hogy a Gonosz hazugságának áldozata voltam: elhitette velem, hogy ez a vágy a lényem része, és hogy erre nekem szükségem van. De Krisztus fényében lelepleződött a hazugság. Mintha egy béklyó esett volna le a lábamról; megszabadultam és fellélegeztem, a függőségnek nem volt többé hatalma rajtam. A házassággondozó hét végére mindketten megéltük az Ige igazságát, hogy a „hármas fonál nem szakad el egyhamar.” (Prédikátor könyve 4. rész, 9-12. versek)
(Anna) Szinte láttam magam előtt, ahogy a házasságunk szövete szétszakad. De ott volt benne a harmadik, az aranyszál, ami megállította ezt a szakadást. Sokszor bizonytalanodtam el a kapcsolatunk elején, mert azt láttam, hogy Pétertől mennyi mindent kapok, de azt nem láttam, hogy én tudnék-e adni neki bármit is. Ezen a héten megkaptam a választ, ahogy Péter bizonyságot tett arról, hogy rajtam keresztül kapta a szabadulást.
Nem így gondoltam egészen a házasságunk a megújulását. Nem ilyen mély fájdalmon keresztül, de ezt a fájdalmat is kaptam vele együtt. Úgy érezzük, Isten újra megpecsételte szövetségünket. Számos olyan momentum történt a következő hetekben, ami az első randevúnkra, a megismerésünkre, az esküvőnkre emlékeztetett, valahogy azt az időszakot éltük újra, kegyelemből. Az aranyszál végül be is foltozta a szakadást.
A teljes gyógyulásban az is segített, hogy beszélhettem olyan feleséggel, aki ugyanezen ment keresztül. Mégis legalább fél év kellett ahhoz, hogy ki tudjam mondani, hogy ezt nem szégyellni kell.
Nem az a feleség vagyok, akivel ezt meg lehetett tenni, hanem mi vagyunk az a pár, akik győztek Krisztussal a függőség felett.
Ha egyetlen szóval kellene leírni a függőség erejét, elég lenne azt mondani: hatalmas. Olyan mértékben, amelyről idővel kiderült, hogy nagyobb az akaraterőnél, messze túlhaladja mindazt, amit valaki a saját emberi minőségéről valaha is gondolt. Éppen ezért a függőségek kapcsán megjelenő két legmeghatározóbb érzelem a szégyen és a tehetetlenség. Ezért is marad a legvégsőkig rejtve és titokban a függőség, s mivel nagyobb az emberi akaraterőnél, ezért egyedül senki nem tud úrrá lenni rajta, és mert mindez együtt borzasztóan szégyenletes.
Aki már belátta, hogy saját maga kevés a szabaduláshoz, és egy idő után kétségbeesésében le is mond a szégyen takargatásáról, a tagadásról, és kilép valaki más nyilvánossága elé, akitől segítséget remél, ezzel együtt még mindig fennáll, hogy ott van valami az életében, ami lassan felemészti, elpusztítja mindenét, magát az életét is.
Mi lehet a szabadulás útja?
Erre a kérdésre nincs szabvány válasz. Egyéni utak, sajátos emberi életek vannak, különféle kontextusban, melyeket lelkészként kellő alázattal jó közelíteni.
A függőségeknek – jelentkezzen az bármivel szemben – különféle kiváltó okai vannak, így minden helyzet egyéni megértést és minden ezzel küzdő ember egyéni kísérést igényel. Minden függőség ereje nagy az emberen, nem immanens, hanem transzcendens, negatív erő. Éppen ezért a teljes szabadulás attól függ, hogy megjelenik-e a függőségnél NAGYOBB erő az ember életében, amely képes teljesen kiszorítani a nálánál kisebbet.
Ez a nagyobb erő, az Evangélium, az élő Jézus Krisztus igazságának, szeretetének, jelenlétének, a feltámadásnak az ereje (vö. Efézusiakhoz írt levél 1. rész, 18-20. versek). Ez az a több, amit az ember ha valóban megismer, megízlel, úgy ennek a nagyobbnak a jelenlétében képes elengedni a kisebbet. Azt, ami nélkül addig azt hitte, hogy nem tud élni, vagy nem tudta elképzelni a mindennapjait, az estéit, a megküzdési stratégiáit. Elengedni azt az utat, amelyen keresztül valaki éveken keresztül igyekezett kétségbeesetten örömhöz, elismeréshez vagy elengedéshez, felejtéshez juttatni saját magát, csak úgy lehetséges, hogyha mindezt megkapja addig elgondolhatatlan mértékben máshonnan.
Így tudja valaki magához ölelni azt az igazságot, hogy van nagyobb erő, öröm, teljesség annál, amit addig ismert. Megérti és megragadja szíve szerint azt az örömhírt, hogy nem kell hordoznia szégyent, mert azt – személyesen az ő szégyenét – Jézus Krisztus elhordozta a kereszten. Végül átjárja a teljes és tökéletes elfogadásnak a semmihez sem hasonlítható szeretete-ereje, ami egyszerűen összetöri az ember szívét.
Azt is láttam, ahogy a vergődő embernek a Szentlélek megmutatta Jézus Krisztus keresztjét, lélekben. Itt szakad át a gát, és érti, éli, ragadja meg a szívével is az ember azt a többet, nagyobbat, ami ha az övé lesz, hatalmas lesz rajta (vö. Efézusiakhoz írt levél 1. rész 19. vers), úgy mindazt, ami annál kisebb, egyszerűen elengedi. Átéli az Ige igazságát, hogy „akit a Fiú így megszabadít, az valósággal szabad” (János evangéliuma 8. rész 36. vers) lesz. A körülmények nem mindig változnak. De változik az ember ugyanazon körülmények között, ami nagyobb csoda, mint az előbbi. Ez olykor hosszú út, visszatérő körökkel, egészen sajátosan személyre szabott: kijutni a pusztító függőségből a teljes szabadságot jelentő Krisztus-függőség felé.
Illusztráció: Füle Tamás
Martoni Molnár Sándor portréja: Sebestyén László/reformatus.hu
A függőségekkel való szembenézéshez segítséget kaphatnak a Bonus Pastor Alapítvány rövidebb, hosszabb terápiás programjain.