A kezdet szabadsága

Nehéz meghatározni, mikortól számított reformátusnak egy 16. századi magyar prédikátor, az azonban biztos: történelmünk mérhetetlen szenvedéssel teli időszakában szelídségük és állhatatosságuk Krisztusra mutatott, és ez sokakat megérintett. Balogh Judit történész írása a reformáció kibontakozásának első éveiről.

Minden mozgalom, minden folyamat kezdetét utólag szoktuk meghatározni. Amikor egy eseménysor elindul, még a főszereplők sem látják, hogy mi is lesz belőle. Maga Luther, aki már 1517-et megelőzően is fogalmazott vitairatokat, valószínűleg szintén nem sejtette, hogy éppen az 1517. október 31-i vitairata indít majd el egy olyan lavinát, ami a reformáció eszméjének elterjedéséhez vezet.

A Magyar Királyság népességét ugyanígy érték a wittenbergi hírek. A humanizmus és annak egyházkritikája azonban egyáltalán nem volt ismeretlen a korszak elitje előtt. Erasmus nevét és tanításait nagyon sokan ismerték, és rokonszenvvel olvasták a műveit. Luther megjelenése és a híres 95 pont híre nagyon hamar megérkezett az országba – Johann Tetzel domonkos szerzetes, akinek a működése erősen hozzájárult Luther vele is „vitatkozó” gondolatainak a megfogalmazásához, úgy tudta, hogy már 1518-ban is jelen volt a lutheri „eretnekség” a Magyar Királyság területén. De vajon mit gondolt az új tanokról a Magyar Királyság és egyáltalán Európa polgára? Azt minden bizonnyal aligha gondolta, hogy az 1054-es nagy kelet-nyugati egyházszakadás utáni legnagyobb schizma felé halad Európa.

Az egyházkritikát a korszak gondolkodói, sőt átlagemberei is érdeklődve fogadták. Az a körülmény, hogy a Magyar Királyságban ekkor nem működött egyetem, a reformgondolatok elterjedését szolgálta, ugyanis a magyar diákok peregrinációra kényszerültek. A hazai diákok legnagyobb számban a krakkói egyetemet látogatták, ahol nemcsak eleven teológiai viták zajlottak, de innen indultak tovább a legtöbben Luther városának, Wittenbergnek az egyeteme felé. Ekkoriban a bécsi egyetem oktatói is rendkívül jól képzett humanisták és a felekezeti újítások elkötelezett hívei voltak, aki tehát Bécsben kezdte a külföldi tanulmányait, szintén az új tanokkal találkozott.

A korszak tehát a folyamatos teológiai és egyházi, egyházszervezeti viták időszaka volt, ami valójában a 16. század végéig eltartott. Erre az időszakra azonban jellemző volt a kialakulatlanság, sajátos és folyamatos alakulás jellemezte a kereszténységet. Mindez azt is jelenti, hogy rendkívül nehéz megállapítani, hogy a század nagy részében ki melyik felekezethez tartozott, mind a teológiai felfogását, mind pedig a kegyességi gyakorlatát tekintve.

Maguk a teológiai tanulmányokat folytató peregrinus diákok is azzal szembesültek például Wittenbergben, hogy az általuk legjobban kedvelt Philipp Melanchthon, Luther legkedvesebb barátja, a vízválasztónak tűnő teológiai dogmák kérdését tekintve a már ekkor érzékelhető eltérő irányok közötti megbékélésen, azok összehangolásán fáradozott. A német parasztháborúban kulcsszerepet játszó anabaptisták, valamint Ulrich Zwingli Lutherrel való szembefordulása ugyanis fájdalmas felismerésre juttatta Melanchthont és kortársait. Kiderült, hogy Luther radikális lépése, az őt elítélő pápai bulla elégetésével az addigi Európában egyetlen keresztény egyházként megjelenő nyugati egyházból való kilépése, a kezdeményezés mellé odaálló német fejedelmek támogatása révén

már nem egy eretnekmozgalmat indított el, ami a középkorban jól ismert volt, hanem egy világi hatalmak által is legitimált keresztény egyház létrejöttét.

A lutheri őszinte igazságkeresés alapja a Szentírás szabadabb, a középkori egyház hivatalos értelmezésétől eltérő, a Szentlélek vezetésére hagyatkozó magyarázata. Ez azonban új és új szabad értelmezéseket eredményezett. Már Luther és Zwingli híres marburgi vitája megmutatta, hogy még a legalapvetőbb és legfontosabb kérdésekben is, mint az úrvacsora, mennyire eltérő teológiai konstrukciókhoz vezethet mindez. Az 1529-ben megtartott, a protestáns oldal képviselői között zajlott hitvita tehát alig 12 esztendővel a 95 pont megjelenését követően már világossá tette, hogy a Luther bátor tette mellé álló és általa inspirált teológusok nem egyformán értelmezték a Bibliát még ezekben a kardinális kérdésekben sem. Melanchthon számára ez az élmény alapvető és meghatározó volt, úrvacsoratanában meg is próbálta, amennyire lehetséges, valamiképpen elvégezni a két eltérő nézet közötti megbékéltetés munkáját. Hiszen bár a katolikus, teljes átlényegülés tanával minden irányzat szembefordult, de míg Luther szerint Jézus valóságosan jelen van az úrvacsorában, addig a svájci Zwingli csak szimbólumnak, „emlékvacsorának” tekintette azt.

A magyar diákok többsége ekkoriban Melanchton tanítványa lett, ám annak ellenére, hogy Wittenbergben tanultak, nyitottá váltak a svájci irányzat tanításaira is, épp mivel mesterük igyekezett hidat képezni a lutheri és a svájci tanítások között. A magyar diákok hamar megismerték főképpen Zwingli, de Kálvin tanait is – így például Szegedi Kis István. Valójában azonban ekkoriban nagyon nehéz volt világosan elkülöníteni az első magyar reformátorokat felekezet szerint, hiszen maguk is alakultak, változtak az életük folyamán. Ez az oka annak, hogy

a legtöbb korai prédikátort magáénak tekinti a református és az evangélikus egyház is, és az esetek többségében a fordulópontokat is nehéz megállapítanunk.

A korszak vitáit és mind feloldhatatlanabb ellentéteit érzékelve egyre sürgetőbbé vált az újonnan kialakuló protestáns felekezetek számára, hogy megfogalmazzák, hogy miben is hisznek, és mennyiben más az ő bibliaértelmezésük, mint a másik, szintén protestáns felekezeté. Ennek eredményeképpen az 1560-as évek folyamán kezdett el intézményesülni a lutheri vagy evangélikus és a svájci vagy református felekezet is. Nem véletlen, hogy az első generáció legismertebb tagjai közül mind Dévai Bíró Mátyást, mind pedig Szegedi Kis Istvánt úgy tartjuk számon, mint akik a reformátori pályájuk elején Luther és Melanchthon tanítványai voltak, ám az életük végén már hol nagyobb, hol kisebb mértékben észrevehetők náluk a svájci reformáció teológiai hatásai is.

Az egyháztörténeti munkákban komoly szerep jut azoknak a vizsgálatoknak, hogy mely prédikátor mikortól tekinthető vajon egy-egy felekezethez tartozónak. Ha azonban ennyire sok volt a változás, akkor mit érzékelhetett a laikus társadalom mindebből, még akkor is, ha szenvedélyesen érdekelte a teológia? A legfontosabbat, a krisztusi tanítások mellett elköteleződő, azt minden fizikai nehézség ellenére is bátran hirdető Dévai vagy Szegedi Kis hitelességét, egyéni életpéldáját a leginkább. Ezek a prédikátorok folyamatosan átélték az üldöztetést, a nélkülözést, és olyan áttetsző hűséggel követték Urukat, hogy ez a jelenlét a mohácsi csata és a török hadjáratok miatti szenvedések idején olyan Megváltót és Megtartót mutatott fel a számukra, aki sok esetben az egyetlen vigasztalást és támogatást adta a végvidékek lakosságának.

Dévai és Szegedi Kis a börtönöket is megjárták, és az itt tanúsított hitük, szelídségük és állhatatosságuk fényesebben felmutatta a kor embere számára Krisztust, mint bármi más.

Az életpéldájuk tehát elsősorban és először a Krisztus iránti elkötelezettséget tanította meg a kor sokat szenvedő magyarságának, akik ekkoriban bizonyosan nem rendelkeztek teológiai tudatossággal. Nemcsak a falu egyszerű embere, de a főnemesség tagjai sem, hiszen a sárvári uradalma területén nyomdát működtető, Sylvester Jánost és Dévait is támogató, iskolát működtető Nádasdy Tamás nádor éppen úgy katolikus módon közelített az úrvacsorához, mint Perényi Péter, Sárospatak ura, és a kortársaik legnagyobb része.

A kor krisztusi szabad levegője azonban mindegyikőjüket megérintette, hiszen a gyermekeik már a reformáció elkötelezett pártfogóivá váltak.

Most, a reformáció ünnepén a reformátusok is azt a pillanatot ünneplik, amikor Luther megfogalmazta és megjelentette a vitapontjait. Ezen az ünnepen odaléphetünk gondolatban 16. századi eleinkhez, akik elsősorban ezeknek a reformátoroknak a szenvedélyes Krisztus-követését és az általuk bemutatott Krisztust látták, és együtt örülhetünk az ő életpéldájuknak!
 

A szerző történész professzor.

Nyitókép: 
A reformáció csarnoka, szoborcsoportː Luther Márton, Dévai Bíró Mátyás, Kálvin János (​Bálint József alkotása, Balatonkenese)