„Tévedhetetlenül megsejtette, hogy ez hívás, és aki csak meghallja, az követni akarja, sőt, képes is lesz rá, hogy kövesse, ha kell, akár világok vagy évszázadok messzeségén keresztül is."
C.S.Lewis
A presbiter és gyülekezete
Egyházunk tisztújításához, az idei presbiterválasztáshoz szeretnék néhány gondolattal hozzájárulni. A jól ismert igehelyek adnak ugyan támpontokat azzal kapcsolatosan, hogy milyen legyen a jó presbiter, ezeket azonban bizonyára már kívülről fújjuk.
Péter és Pál apostolok a leveleikben felsorolják, hogy a „közösség vénei” legyenek feddhetetlenek, nem kicsapongóak, akik példaértékű életvezetéssel járnak elöl és gyermekeiket is ezek szellemében nevelik. Szolgálataikat önkéntesen vállalják, se a kényszer, se a nyereségvágy ne vezérelje őket.
Ezek mellett az útbaigazítások mellett azonban sokkal szélesebb körű meghatározását kapjuk a presbiteri tisztségnek, ha annak a lelkületnek eredünk a nyomába, amely mondjuk Pál apostolt meghatározta a gyülekezetei irányába. Végigolvasva a Cselekedetek könyvét és Pál tizenhárom levelét, számtalan megnyilvánulását találjuk annak, hogy Pál mit érzett a közösségek és az azokban élő hittestvérek iránt. Az alábbi összegzést részint ajánlom tehát megfontolásul gyülekezeti tagoknak, akik felelős választásra készülnek ősszel, részint pedig presbiter vagy akár leendő presbiter testvéreknek, akik nyitottak egy újfajta önvizsgálatban elmélyülni Jézus Krisztus Urunk segítségét kérve.
Pál apostol nem volt ugyan presbiter, leveleinek kivonata mégis alkalmas lehet egy presbiteri „kiskáté” meghatározására. Széleskörű és változatos munkálkodásából általánosítható az a hozzáállás, mellyel a gyülekezetek felé fordult, amely lelkület nekünk is támpontokat adhat. Tájak, gyülekezettípusok tekintetében, de még az időtávlatban is széles ez a merítés, amely a következő kérdésekre segít felelni. Milyen volt Pál és a gyülekezetek viszonya? Milyen helyen állt lelkében és milyen jelentőséggel bírt számára az egyes közösségek sorsa? Milyen lelki megmozdulásokat váltott ki belőle az a szolgálat, amit az emberekért végzett? Vagyis milyen belső tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy valaki megfelelően gondozza gyülekezetét: jó presbiter legyen?
Az első szív szerinti érzés, mellyel egy közösségi elöljárónak rendelkeznie kell, az az Isten előtt megélt mély hála. Hála a gyülekezetem irányában, az iránt a közösség iránt, ahol a mindennapi hitgyakorlatomat megélem. Pál apostol azzal kezdi a leveleit, hogy megfogalmazza, mennyire hálás a közösségért: „Először is hálát adok az én Istenemnek Jézus Krisztus által mindnyájatokért” (Róm. 1:8, de ugyanúgy I. Kor. 1:4, Ef. 1:16, Fil. 1:3, Kol. 1:3, I. Thessz. 1:2 és II. Thessz. 1:3 is). „Hálát adok értetek” – visszhangzik újból és újból minden levél kezdetén. Én vajon szeretem-e eléggé a gyülekezetemet? Hálás vagyok-e a templomért, a misszióért, a különféle alkalmakért? Örülök-e a megtérőknek, a szolgálóknak és az oszlopos régi tagoknak? Bizonyára nem minden gyülekezeti tagunk tökéletes, de pontosan emiatt szoktam-e hálát adni, hogy mégis az Isten családja lehetünk (Ef. 2:19)? Mindannyian!
Jelent-e maga a gyülekezeti élet erőforrást a számomra? Isten egy bibliaóra, egy imaközösség, egy hittestvérrel való beszélgetés által építeni akarja a hitemet. Természetesen az is nagy öröm, szép és izgalmas esemény, ha épül mondjuk az egyházközség temploma. Mégsem olvassuk különösebben sehol sem, hogy Pál apostol lelkendezne egy zsinagóga-felújítás kapcsán. Inkább ilyesmit mond: „Testvéreim, akiket szeretek, akik után vágyódom, örömöm és koronám” (Fil. 4:1). Vagy másoknak: „minden bajunk és üldöztetésünk között megvigasztalódunk veletek kapcsolatban, testvéreim, a ti hitetek által” (I. Thessz. 3:7). Arra szeretném tenni a hangsúlyt, hogy az ilyen-olyan sikerek, növekedések, létszámban vagy ingatlanokban való gyarapodás mellett örömöt és hálát vált-e ki a szívedben az is, ha együtt lehetsz a testvéreiddel? Vágyódsz-e a velük való hitbeli közösségre az egyes találkozások után?
A páli levelek tanulsága alapján kimondhatjuk továbbá, hogy egy presbiter legyen büszke is a gyülekezetére. Olyan könnyű pletykálkodni és lehangoló, elszomorító eseményekről hírt adni. Rossz mindenütt van, erre kár a szánkat felnyitni. Nem így az apostol: „Dicsekszünk veletek az Isten gyülekezeteiben” (II. Thessz. 1.4). Buzdíthatok is másokat azzal, ami nálunk jól megy, ami büszkeséggel tölt el, ami jó példával járhat elöl. Inkább ezeket forgassam a szívemben hálaimákat mondva. Eközben persze ne felejtsem el a bátorító szavakat, az ösztönzést közvetlenül a sajátjaimnak is mondani: „Örömmel látom a köztetek uralkodó szép rendet és a Krisztusba vetett hitetek szilárdságát” (Kol. 2:5). Nem folyhatnak presbiteri gyűléseink sem csak problémák megtárgyalásáról, kritikai észrevételek átbeszéléséről. Legyen szokásunk a hálaadás, az áldások számbavétele is ezeken az alkalmakon. Beszéljük el egymásnak milyen nagy dolgokat cselekedett velünk az Isten. (Sőt, ezt már csak zárójelben írom le, de a lelkészeknek is jólesik néha a buzdítás, a jó szó.)
Összegezzük tehát az első gondolatot azzal a kérdéssel, hogy látva Isten munkáját az emberi lelkekben, érzek-e megrendülést, elfogódottságot, meghatódottságot? Mert egy-egy jól sikerült pályázat, a helyére kerülő toronysisak, vagy egy eredményes adománygyűjtési akció is nemes érzelmeket tud kiváltani; de vajon szerez-e örömöt mások hite, lelkisége, a gyülekezet lelki épülése és gyarapodása? Ha mindez jelenleg nem tud megérinteni, akkor ne fogadjam el a jelöltetésemet. Várjak, míg Isten Szent Lelke megadja, felfakasztja lelkemben a hála érzetét a közösségem irányában.
Másodikként ott találjuk Pál imáiban, leveleit átolvasva szíve közepében a féltő szeretetet, az aggódó együttérzést is. Az apostol szívén hordja a közösség gondjait, bajait. „Nagy az én szomorúságom, és szüntelen fájdalom gyötri a szívemet” (Róm 9.2). Gyötrelmet, aggódást leginkább a gyermekeink, az unokáink miatt szoktunk érezni, ha valami baj van a családunkban, legközvetlenebb szeretteinkkel, vagy éppen a saját egészségünkkel. De hogy a gyülekezet is ilyen hatással legyen ránk? Van éppen elég bajunk, nemhogy még egy egész közösség gondjai felé is kinyissuk a szívünket… Ezzel szemben Pál pont fordítva gondolja: „Szívemben hordozlak titeket” (Fil. 1:7) – írja. A közösség a szívünket kívánja, bevonódást, megérintődést, érzékenységet. „Félek, hogy viszálykodás … lesz közöttetek” (II. Kor. 12:20).
Aki szeret és felveszi mások gondját, az a sérülést is kockáztatja; akinek a szíve nyitott és érzékeny a gyülekezete felé, az egészen másként fogja pásztorolni azt.
Ne az legyen a fő kérdés, kedves (leendő) presbiter testvérem, hogy „mi van veled”, hanem az, hogy „mi van Isten országával”. Természetesen ez a lelkület sem kérhető számon senkitől tételesen, hanem csak az önvizsgálat miatt fontos. Aki a nyáját vezeti, annak ismernie kell a lelkiállapotát, és akkor együtt rezdül vele. Ez hozzáállás kérdése. Mindez nem mérhető, nem számszerűsíthető, nem is fog így kimondva előkerülni majd az őszi választások során.
Pál - rengetegszer látjuk, olvassuk - közbenjár a gyülekezetekért. Te vajon teszed-e ezt az egyes tagokért?
„Könyörgök értük Istenhez, hogy üdvözüljenek” (Róm. 10:1). „Gyermekeim, akiket újra és újra fájdalmak között szülök meg, amíg kiformálódik bennetek a Krisztus” (Gal. 4:19).
Itt már nem csupán érzésekről, hanem az ezekből fakadó cselekedetekről is szó van. Ha hálás vagyok a gyülekezetemért, aggódom értük, akkor magától értetődően imádkozom is értük. „Sok gyötrődés és szívbeli szorongás között, sok könnyhullatással” (II. Kor. 2:4) teszi ezt az apostol. Nemcsak „ügyeket” visz tehát egy presbitérium, hanem az ügyek mögött lelkekért tevékenykedik. Legyen rendszeres szokásommá a közbenjáró imádság, és lelkiekben gyarapodó embereket fogok tapasztalni magam körül a szolgálataim nyomán.
Mindezek azt a felelősséget ébresztik lelkünkben, amelyet Káin éppen lesöpört magáról: „Talán őrzője vagyok én a testvéremnek?” (I. Móz. 4:9) Igen, felelős vagyok mások hitéért is, presbiterként pedig különösen. Nem elég, ha én csak „töltődni” járok el vasárnaponként a templomba. Amikor örömeim és lelki próbáim is kapcsolódnak gyülekezetemhez, akkor formálódik ki bennem egy felelős lelki hozzáállás a rám bízottak iránt. „Nem győztem türelemmel, elküldtem hozzátok” Timóteust (I. Thessz. 3:5), és egy másik közösségnek írt levelében: „Remélem…, hogy Timóteust hamarosan elküldhetem hozzátok, hogy én is megnyugodjam” (Fil. 2:19). Türelmetlenség, nyugtalanság, melyből cselekvés ered. Meglátogatod-e a testvéreidet? Felhívod-e őket telefonon? Vagy ez csak a lelkészek dolga lenne? Akkor nem sok jövője van egyházunknak. Micsoda őszinte aggodalom árad az apostol szavaiból, aki nem volt semmilyen missziós társaságnak fizetett alkalmazottja: „Félek, hogy eltántorodnak gondolataitok a Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől” (II. Kor. 11:3). Élessze ez bennünk is a felelősségérzetet, mozgósítsa a mások hitéért való tenni akarást.
A hálás szív és a féltő szeretet után végül egy harmadik érzület, amely jellemezte Pál apostol hozzáállását a gyülekezetekhez: az áldozathozatal készsége. Nem annyira a tettekről, hanem megint csak inkább a lelkületről beszélek. Részt veszünk-e saját kezűleg is a gyülekezeti feladatokban? „Nézzétek, mekkora betűkkel írok nektek a saját kezemmel” (Gal. 6:11). A saját kéz ebben az esetben azt jelenti, hogy itt vagyok, elérhető vagyok, nektek vagyok. „Szeretném, ha tudnátok, mennyit küzdök értetek” (Kol. 2:1). Küzdelem időt kiszorítani a különféle alkalmakra is manapság. Sokszor látni, hogy némelyek szinte versenyt futnak a templomajtó és a kertkapu közötti rövid távon, hogy minél előbb elhagyhassák az intézmény területét: sietnek haza. Meggyőzni az embereket, hogy a presbiternek van ideje rájuk, sőt, értük tevékenykedik – kétségkívül olyan feladat, amely áldozatokat kíván. Az Úrért való buzgólkodás egy presbiter számára elsősorban a gyülekezete közösségében kell hogy megnyilvánuljon. „Krisztus szolgái? … Én még inkább, hiszen többet fáradoztam” (II. Kor. 11:23). Lehet akár ebből is egy jó ízű „versenyt” csinálni, és ebben ösztönözni egymást. Áldozathozatal tekintetében mellesleg Pál apostol itt említi meg bebörtönzéseit, a sok verést és a halálos veszedelmet, melyben neki még inkább része volt, mint más szolgálóknak. Ne tekintsük ezt a megjegyzést se hátráltatásnak. Kinek-kinek úgy jut, ahogyan az Úr Isten rendeli. Néha egyik presbiteren van több teher, néha a másikon. A lényeg, hogy olykor mi is képesek legyünk nagy vállalásokra, erőn felüli teljesítésre. Várjuk, készüljünk rá, imádságban kérjük is Istent, hogy legyen olyan, amikor miránk számít. A feladatok előli elrejtőzés helyett vállaljuk örömmel, ahogyan Péter is említi: „méltónak bizonyultunk arra, hogy gyalázatot szenvedjünk az Ő nevéért” (Ap.Csel. 5:41). „Szolgálatot szenvedni” pedig méltóság, sokra tartás, megbízatás. „Jutalmam, hogy tehetem” – hangzik a valamikori diakonisszák jelmondata.
Pál apostol nagyon sok mindent vállalt a rábízottakért. Furcsa olvasni erről, de lelkesedésében még a saját üdvösségét is átadta volna nekik/értük. „Azt kívánom, hogy inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva, testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett” (Róm. 9:3). Hát, ehhez képest egy-két óra munka a templomkertben vagy a gyerekmisszióban igazán semmiség… „Készek voltunk odaadni nektek nemcsak az Isten evangéliumát, hanem a saját lelkünket is, mert annyira megszerettünk titeket” (I. Thessz. 2:8) – írja egészen más híveknek is ezt. És nem azért mondja, mert a jó barátairól van szó, földijeiről, rokonairól. Ellenpélda egy valamikori presbiter, aki azzal adta vissza idő előtt a megbízatását, hogy rájött, neki más a baráti köre. Presbiter Testvérek! Mi nem csak azokért tevékenykedünk, akik szimpatikusak, akik kedvesek nekünk, akikkel mindenben egyetértünk. Megváltó Urunk az ellenségeiért is meghalt, odaadásunk tehát ne ismerjen efféle határokat.
Végül ez is áldozathozatallal jár: személyesen figyeljünk az emberekre, a ránk bízott hívekre. „Mint gyermekeit az apa, mindenkit egyenként intettünk és buzdítottunk” (I. Thessz. 2:11-12). Az egyenkénti törődés, lelki kísérés nagyon fontos ebben a szolgálatban, hiszen a fenti érzületre, lelki hozzáállásra másokat is meg kell tanítani. Ez pedig csak személyközpontú munkával működik. Máris megkérdezem a leköszönő presbiterektől: meg tudod-e nevezni azokat, akiket te neveltél ki? Kik azok, akikben a gyülekezeted iránti féltő szeretetet segítettél kialakítani? Vannak-e olyanok, akikről biztosan mondhatod, hogy átveszik majd a feladataidat? Gondoskodtál-e utód(ok)ról? Mert nagyon is hiányzik az az atyai vonás, hogy a tejnek italától az érett keresztyén hitre felneveljük a fiatalabbakat. Szeretettel, türelemmel bevezessük őket a szolgálatba. „A Krisztus szelídségével és gyöngédségével kérlek titeket” (II. Kor. 10:1). Legyünk olyan presbiterek, akik ezzel a szelíd szeretettel győzünk meg másokat.
Még egyszer röviden összefoglalva a fentieket, a cél tehát az, hogy maradjon mindenki „egyfeleségű” (Tit. 1:6), de emellett alakítsa ki a szeretet kézzelfogható vonásait is. Akkor és úgy esküdjünk fel a presbiteri feladatokra, ha jellemez bennünket 1.) a hálaadás lelkülete, az öröm gyülekezetünk iránt, ha 2.) aggódó, féltő szeretet él bennünk és közbenjáró imákkal hordozzuk szívünkben testvéreinket, ha 3.) áldozathozatalra is képesek vagyunk, időt és személyes törődést is tudunk adni, olykor-olykor nagy vállalásokat is. Őszintén kívánom, hogy tudjuk megtalálni az Istentől rendelt embereket közösségeinkben, akik bizonyára már ott vannak köreinkben.