A re-formálódás nyomában

1517. október 31. egy a számunkra fontos, izgalmas dátum. A kor embere számára azonban éppen olyan nap volt, mint bármelyik másik, sőt minden bizonnyal maga a főszereplő, Luther sem látta ezt a napot olyan választópontnak, ami után a keresztyénség élete gyökeresen eltért volna attól, ami azt megelőzően történt. Az ilyen típusú kezdőpontokat természetesen mindig utólag állapítják meg, és ahogyan távolodunk tőlük, úgy telnek meg újabb és újabb tartalommal.

A múltunk tele van olyan eseményekkel, melyeket időről időre át- vagy újraértelmezünk, hiszen a gyökereink erősen formálják az identitásunkat, és fordítva, az identitásunk is formálja azt, amit a múltról gondolunk.

Ez az oka annak, hogy a reformáció idejét is másként látták azok, akik az első generáció tagjai voltak, és másként az utánuk jövők.

Maga a reformáció kifejezésünk is kétarcú: egyszerre hordja magában az apostoli örökséghez való visszakanyarodás szándékát és az újat kezdést, a megújítást is. Valahogy így láthatták ezt Luther és társai, de Kálvin is. Ma már talán hajlamosak vagyunk elfelejteni, vagy legalábbis kisebb jelentőségűnek látni azt a tényt, hogy az első reformátorok szőröstül-bőröstül a középkori kereszténység gyermekei voltak. Mindannyian kiválóan ismerték a Szentírás mellett az egyházatyákat és a középkor teológusait, és magukat az ő tanítványaiknak tekintették. Kálvin például a lausanne-i hitvitán a reformációval szembenálló egyháziakat valósággal leiskolázta a középkori teológiai irodalom ismeretét tekintve. Fejből és pontos adatokkal volt képes idézni Tertullianustól Ágostonig, mert ő maga azt vallotta, hogy a reformáció hívei a „régi doktorokkal” azonos teológiai állásponton voltak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy akár ő, akár Luther ne vitatkoztak volna a középkori teológia számos elemével. Azt viszont nagyon is, hogy nemcsak nagyon jól ismerték a saját koruk és a korábbi évszázadok teológiáját, de számos kérdésben egyet is értettek vele. Azaz nem fordultak el teljesen mindattól, amit az őket megelőző évszázadok során állítottak a keresztény bölcselők.

Fontos azt is tudnunk, hogy a középkori egyházi gondolkodás korántsem volt homogén, hanem sokszor egymás mellett éltek teológiai irányzatok, amelyek nem ritkán vitába is szálltak egymással. A keresztény egyház kialakulásának az évszázadaiban még gyakran megesett, hogy apróbb hitvallási eltérések miatt is eretnekké nyilvánítottak csoportokat, a 10. századtól azonban Európa nagy részének országaiban a kereszténység államvallásként kezdett létezni. Egy ilyen új struktúrában az egyházhoz tartozás feltétele többé már nem a teológiai tudás lett, hanem elsősorban a pápa főségének és az egyház, mint intézmény szabályrendszerének az elfogadása. Nem véletlen, hogy az eretnekmozgalmak esetében is sokszor az a pont váltotta ki az elítélést és az eretnekké nyilvánítást, amikor az illető mozgalom látványosan szembefordult a pápával és a főpapsággal, papsággal. A hitvallás tudatosítását, a teológiai tételek alapján történő elkülönülést éppen a reformáció hozta vissza, azáltal, hogy a reformátorok a korábban a középkori egyházban jelen lévő gondolatok közül bizonyos tételeket kiemeltek, míg másokat nyilvánosan károsnak vagy Szentírás-ellenesnek ítéltek.

A középkori egyház számos pontját élesen kritizáló reformátorok mindazonáltal, mint ahogyan ezt tőlük is tudjuk, nem tekintették a fellépésüket gyökeres újat kezdésnek. Napi hitéleti gyakorlatukban, teológiai gondolkodásukban is sok elemét megőrizték mindannak, amiben felnőttek. Ugyanezt láthatjuk a közvetlen baráti és tanítványi körük esetében is. Luther legközelebbi barátja és kollégája, harcostársa, Philip Melanchthon egész pályája alatt azon dolgozott, hogy ne csak a reformátori tanokat békítse össze egymással, például Luther és Zwingli esetében, de arra is törekedett, hogy az új teológiai irányokat összhangba hozza a középkori egyház tanításaival.

A 16. század protestáns közösségei is nagyon sokat megőriztek a középkori liturgikus gyakorlatból, és egészen a század végéig megfigyelhető a folyamatos formálódás, alakulás a teológiai gondolkodásban is. A hívek nemcsak az istentiszteleti rend tekintetében tartottak meg sok elemet, de a Bibliának is a középkori, ún. Vulgata verzióját ismerték és használták. A deuterokanonikus könyvek, tehát azok az ószövetségi szövegek, amelyek a görög nyelvű úgynevezett hetvenes fordításban szerepeltek és később a héber kanonizációból kimaradtak, ebben a korszakban nagyon népszerűek voltak. Az ezeket a könyveket szintén elhagyó protestáns Biblia csak hosszú idő múlva terjedt el még a lelkészek között is.

A reformáció első generációját követően az utódok számára még elődeiknél is fontosabb volt az újonnan kialakult felekezetek kereteinek a megőrzése. Amíg Luther, Kálvin és társaik benne álltak a középkori egyház örökségében, addig a követőik elsősorban őket akarták másolni. A reformátori hagyomány megtartására való törekvéssel párhuzamosan alakult ki az attól való félelem vagy inkább szigorú óvatosság, hogy nehogy valami „katolikus” visszaszivárogjon az új egyházak liturgiájába, teológiájába. A 17. századi puritán mozgalmak élen jártak a katolikus maradványok felszámolásában, de a kicsit korábban felvirágzó, úgynevezett református ortodoxia követői is nagyon szigorúnak bizonyultak e téren. Így fordulhatott elő, hogy a gyulafehérvári lelkészi kar minden erejével igyekezett megakadályozni, hogy Bethlen Gábor orgonát tétessen a templomba, vagy hogy míves szószékkel szerelje fel azt. Ez a szigorúság kezdte el teljesen kigyomlálni a 17. század végére a korábban még ismert reggeli és esti közös imaórák gyakorlatát ugyanúgy, mint az istentiszteleten sokáig alkalmazott antifónákat (több kóruscsoport egymásnak felelgető énekmódját – a szerk.).
Ugyanezt figyelhetjük meg az úrvacsora-értelmezés kérdését tekintve is. A 17. század elsősorban puritán prédikátorai még a kenyér és a kehely felemelését is gyanakodva figyelték a szereztetési igék elhangzása kapcsán, hiszen attól tartották, hogy a hívek ebből a katolikus egyházban vallott teljes átlényegülés tanítására fognak asszociálni. Ezért fordulhatott elő az is, hogy noha Kálvin az Institútióban az úrvacsorát zürichi kollégájánál több spirituális tartalommal magyarázta – „Meg kell vallanunk most már, hogy ha a jelképezés, melyet Isten nekünk ad, valódi, a sákramentum belső állaga össze van kötve a külső jegyekkel, és amint a kenyeret kézzel osztogatják nekünk, úgy Krisztus teste is avégből közöltetik velünk, hogy részesei legyünk annak. Ha egyáltalán nem volna is más, volna okunk rá, hogy elégedettek legyünk, mikor azt halljuk, hogy a Jézus Krisztus az úrvacsorában testének és vérének saját állagát adja nekünk avégből, hogy azt teljesen birtokunkba vegyük s birtokunkba vevén, részesüljünk minden javaiban.” In: Kálvin: Rövid értekezés az úrvacsoráról. – a reformátusság túlnyomó többsége mégis a zwingliánus „emlékvacsora” tanítást fogadta el sajátjaként. Zwinglinek ez a szerfölött racionális gondolkodása, később pedig a felvilágosodás hatásai csak erősítették azt az érzést, hogy a transzcendencia „titokzatosságát” elveszítette a reformátusság. Sokan úgy érzik, hogy amit keresnek, az sosem volt jelen a reformációban. Ha azonban rápillantunk az első nemzedékre, éppen azokra, akiket ma ünneplünk, akkor észrevehetjük, hogy mind Luther, mind Melanchthon vagy Kálvin maga volt a folytonosság letéteményese. Mindannyian ismerték és ápolták az egyetemes egyház legmélyebb és legszebb teológiai és liturgikus hagyományait.

A re-formáció szavunk kijelöli tehát a helyünket is az időben. Miközben folyton, élő módon változunk, a gyökereink is folyamatosan táplálnak minket. Így, a múlt és a jövő közötti térben válunk képessé arra, hogy megragadhassuk a jelent.
Ma, amikor ünneplünk, telepedjünk le újra Luther és Kálvin mellé, és velük együtt lássuk az Úr Jézust, velük együtt hallgassuk a tanításait és örvendezzünk annak a gazdagságnak, amit bennük megtalálhatunk, ha figyelünk rájuk!

 

Balogh Judit
A szerző történész professzor.