A Szentírás egyik nagy érdeme – már ha egyáltalán szabad ilyet mondani –, hogy miközben Isten kijelentése, ugyanakkor nagyon emberi. Az emberi nem csak azt jelenti, hogy szavával lehajol, és érthető, számunkra „lebutított” módon tanít – nemcsak az ókorban, a középkorban, információs korunkban is, hiszen Ő fölfoghatatlan –, de azt is, hogy az ember csüggedései, kételyei, gyötrelmei, és az ezekből származó, ezekkel összefüggő kérdései, sőt, sokszor Istent provokáló kérdései is megfogalmazódnak. „Örökké akarsz haragudni ránk? Nemzedékről nemzedékre tart haragod?” (Zsolt 85,6) Ugyan ki ne tett volna föl közülünk kérdéseket Istennek? „Ha a bűnöket számontartod, Uram, Uram, ki marad meg akkor?” (Zsolt 130,3) Ki ne ismerné azt az elbizonytalanodott állapotot, amely azt az összefoglaló kérdést kényszeríti ki belőlünk: Hol van Isten? vagy: Hol volt Isten? És ezt nemcsak az istentagadó, még az Istent kereső, benne bízó ember is fölteszi. Hisszük, sőt megtapasztaltuk létezését, de nem találjuk. Ezt a vívódást tükrözi számunkra a 77. zsoltár.

A zsoltár két részre tagozódik. Az első az író lelki tépelődését, bizonytalanságát és a nagy kérdéseket tartalmazza, a második rész Isten múltbéli csodálatos tetteit sorolja föl. Nagy dilemma, hogy az ember miként közeledjen a szövegtesthez. Betartsa a versek lineáris egymásutániságát, vagy az idősíkot követve a múltból érkezzen meg a mindenkori jelenbe? A RÚF ezt a címet adta: A csüggedéstől a hálaadásig. A legújabb revideált Károli Biblia: Emlékezés Isten csodás dolgaira a nyomorúság idején. Más fordításokban: Emlékezés Izrael múltjára, vagy: Isten vezeti népét. Mindebből láthatjuk, hogy a hangsúlyok mennyire különbözők. Az alaphelyzet számomra mégiscsak az, hogy Ászáf, aki a zsoltár szerzője, lelkileg meggyötört állapotban van. Nem tudjuk ennek okát, és épp ez az, ami kitágítja a szöveget, és alkalmassá teszi, hogy a legkülönfélébb helyzetekben alkalmazzuk. Mondhatnám azt is, hogy ez által válik univerzálissá.

Egy biztos: a zsoltáríró olyan történeti hittudással rendelkezik, amely nélkül a zaklatott kérdések után nem volna időleges nyugvópont sem. Ez a tudás mégsem menti meg az álmatlan éjszakától és a bizonytalanságot plasztikusan tükröző kérdésektől. A zsoltár hátterében tehát van egy történeti, mi több, üdvtörténeti tudás, amely tagadhatatlanul a zsoltárhoz tartozik, ha nincs is tételesen beleírva. Ez bár megelőzi, de nem akadályozza meg a kétségbeesett kérdéssorozatot. A válaszban azonban megjelenik a jól ismert történelem. Ezzel a dilemma voltaképpen meg is oldódik, igaz, rejtetten: a múltból és a személyes megtapasztalásból indulva megérkezünk a vívódó jelenbe, majd Ászáffal együtt visszatérünk a múltba, megerősítésre, bizonyosságra vágyva.

Mindez miért fontos számomra? Azért, mert ez minden hívő emberrel, sőt, az egyházzal is megtörténik. Ismerjük Isten gondviselését, vannak megtapasztalásaink, ám úgy tűnik, vészhelyzetben Ászáf története újra és újra megismétlődik a mi életünkben is. „Nyomorúságom idején az Úrhoz folyamodom, kezem éjjel is kitárom feléje lankadatlanul, de lelkem nem tud megvigasztalódni. Istenre gondolok, és csak sóhajtozom, róla elmélkedem, és elcsügged a lelkem. Szemeimet nyitva tartod, szótlanul hánykolódom. Gondolkozom a régi napokon, a hajdani esztendőkön. Eszembe jutnak énekeim éjjelente, szívemben elmélkedem, és ezt kutatja lelkem: vajon végleg eltaszít az Úr, és kegyelmére többé nem számíthatok? Végképp elfogyott szeretete, érvénytelen lett ígérete nemzedékről nemzedékre? Elfelejtette kegyelmét az Isten, vagy elnyomta irgalmát a harag?” (77, 3-10)

Micsoda őszinte helyzetleírás és vallomás! Nem akar több lenni, mint ami. Pedig a templomi énekesek egyik őse, a szövetségláda kíséretére rendelt énekesek vezetője (1Krón 16,5-4). Nem akar az emberek előtt tetszelegni mindenkinél erősebb hitűnek mutatva-álcázva magát. Bevallja, hogy időnként ő is gyötrődik, ő sem ért mindent, kérdései vannak, és nem talál észérvet, logikus választ, és kénytelen a hittudással és a múlt tapasztalataival beérni. Fölemelt karokkal imádkozik, de nyugtalansága nem múlik el, az Úrról elmélkedik, de nincs lelki fölemelkedés, eszébe jutnak a magasztaló énekek, de a kérdések nem csitulnak, nem szűnnek meg. Az eltaszítottság, a kegyelem és a szeretet hiányának érzése gyötri, amikor nem marad más, csak a választott nép beszédes, tanúvallomásos története, a visszatekintés. Ászáf még nem ismerhette Ézsaiás könyvét, akinél ezt olvashatjuk: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (43,1b). És itt joggal merül föl a kérdés: Elfogadjuk-e ezt végső válaszként? Tudjuk, a kérdések ettől még nem maradtak el. Húsz fejezettel később újra megszólalnak: „Hol van féltő szereteted és hatalmad? Szánalmadat, irgalmadat miért vonod meg tőlünk?” (Ézs 63,15b). A zsoltárhoz visszatérve megállapíthatjuk, Ászáf tapasztalata ellenére tipródó, tusakodó ember volt.

Mindezek fényében nagyon is ráismerhetünk önmagunkra. Ez a hiteles keresztyén életleírás. Mindig vannak kérdéseink, akár ismétlődő kérdéseink is, de mindezt fölvállalva, így vagyunk hitelesek. Másfelől épp a kérdések által munkálkodik bennünk az Úr. Ily módon nagyon is érthető, hogy miért kapnak helyet vívódásaink, kérdéseink a Szentírásban. Ezek épp úgy sugalmazottnak tekintendők, akár az ígéretek, kijelentések. Isten nemcsak kijelent, de beszél, beszélget az emberrel saját nyelvén, gondolatain, kételyein keresztül. Ha az egyháztörténelem maga is egy óriási párbeszéd, a Bibliára ez még inkább igaz. És itt merül föl az a megkerülhetetlen kérdés, hogy Isten adott-e az embernek teljes és végső választ? Az újabb és újabb kérdéseket tekintve bizonnyal úgy gondoljuk, hogy nem. Sokszor mi is tele vagyunk kérdésekkel. Éppen ezért talán joggal gondolhatjuk úgy, hogy nincs megnyugvás.

De valóban? Az Ószövetségben még csak ígéretek, próféciák vannak. Még hiányzik a beteljesedés. Az újszövetségi ember számára azonban új alternatíva nyílt. Isten nemcsak a választott nép ókori történetében bizonyította szeretetét. Bármennyire nehéz helyzetben vagyunk is, mégsem tehetjük föl az ászáfi kérdést a nélkül, hogy válaszra ne lelnénk: „Vajon végleg eltaszít az Úr, és kegyelmére többé nem számíthatok? Végképp elfogyott szeretete…?” Isten az Újszövetségben ugyanis erre tökéletes és végső választ adott. „Az Ige testté lett…” (Jn 1,14a) „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)

Pálnál ezt olvashatjuk: „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,32) Az apostol által itt az Isten kérdez és egyben a retorika eszközével válaszol. A mi kérdéseinkre nem a történelem, a visszaemlékezés adhat választ, ahogy Ászáfnál láthatjuk. Mi már nagyobbra, az élő Jézus Krisztusra tekinthetünk, aki ígérete szerint minden nap velünk van! Ő az Isten fölülmúlhatatlan, legteljesebb és végső válasza.

Kép: Füle Tamás