„Tévedhetetlenül megsejtette, hogy ez hívás, és aki csak meghallja, az követni akarja, sőt, képes is lesz rá, hogy kövesse, ha kell, akár világok vagy évszázadok messzeségén keresztül is."
C.S.Lewis
Barlangvilág
Az emberről, aki leereszkedett a barlangvilágba...
Olykor egy-egy ókori klasszikust olvasva olyan mondattal találja magát szembe az ember, amely nem csupán igazságtartalmával, de a későbbi korok történelmi eseményeivel mutatott párhuzamosságával is megdöbbenti. Egyik ilyen kérdő mondatra a sokak által ismert platóni barlanghasonlatban találtam rá (Platón: Az állam. Összes művei II. köt. VII. könyv 514a – 518b).
Mint ismeretes, Szókratész – aki Glaukónnal, Platón egyik bátyjával beszélget – a világot egy börtönlakáshoz hasonlítja, ahol az emberek oly módon vannak lekötözve, hogy még a fejüket sem tudják elfordítani, ezért egymást nem láthatják, s hátuk mögött, fölülről, egy tűz éppen csak beszűrődő fénye világít. Mindaz, amit szemükkel érzékelhetnek, csupán sötét sziluettek, ember- és állatszobrok, melyeket nem látható emberek hordoznak föl s alá egy titokzatos úton, amely mellett bábszínház paravánjához hasonlított építmény húzódik.
E lakók ebben a félhomályban élnek, s helyzetükből adódóan determinálva értelmezik az általuk inkább csak vélt, mint látott világot. Szókratész azonban tovább tornáztatja képzeletünket és azt mondja: „Képzeld el most, milyen volna a…” És előbb a bilincsektől való megszabadulásról és az értelmetlenségből való kigyógyulásukról beszél, majd arról, hogy van egy ember, akit följuttatnak a még csak nem is sejtett világba, és végre az árnyak után rácsodálkozhat a valódi világosságra. Igaz – mert a szemnek hozzá kell szokni a fényhez –, először csupán a megszokott árnyakat látja, majd a vízben tükröződő emberek képét, aztán magukat a dolgokat, végül magát a napot is. A filozófus ugyanakkor evvel nem zárja le a feltételezést, még egy csavart tesz a kigondolt történetbe, és azt mondja, most képzeljük el azt, hogy ez az ember visszamegy a barlangvilágba, aki leérkezve a sötétség miatt átmenetileg nem lát. S ezek után azt kérdezi Szókratész, vajon a börtönlakásban maradottak nem mondják-e – látva a visszatérő időleges vakságát –, hogy „…nem érdemes még csak megpróbálni sem a felmenetelt”. Ám az igazán megdöbbentő mégsem ez, hanem az ebből következő kérdés: „S ha valaki aztán megpróbálná a többieket feloldozni s felvezetni, s ezt valamiképpen kézre keríthetnék és megölhetnék, nem ölnék-e meg?” (517a) Már a kérdés puszta föltevésére is micsoda végzetes drámai szín rajzolódik ki előttünk!
Ám mielőtt bárki azt gondolná, hogy a barlanghasonlatnak ezzel vége, annak szeretném jelezni, hogy van folytatás, az összegzés ezután következik. Az, hogy én itt megállok, azért van, mert a kérdés, amely valójában állítás, igaz, és ugyanakkor van benne valami profetikus. A kérdésre Szókratész nem ad választ, már csak azért sem, mert klasszikus költői kérdésről, továbbá dialógusról van szó. Glaukón viszont azonnal és tömören válaszol: „Feltétlenül.” Feltétlenül megölnék – erősíthetjük meg mi is.
És itt jön a fölrázó fölismerés. Van ebben valami meghatározhatatlan indirekt jövőbelátás. S ha a tudománytörténetre gondolunk – bár Szókratészre is eshetne a választás, de hogy a korok közötti távolság még nagyobb legyen –, Giordano Bruno élete eklatáns példa. Ő volt az, aki először beszélt a végtelen világegyetemről, a galaxisok sokaságáról, aki ezzel szembeszállt a ptolemaioszi földközpontú világképpel. Szellemi értelemben megpróbálta a bilincseket leoldani, s az embereket fölvezetni ama ígéretes úton, hogy úgy és azt lássák, amit ő. Ami helyes. Ami a valóság. Aztán a vége ismert. 1600. február 17. Igen, Rómában az inkvizíció máglyáján végezte.
Vajon kell-e beszédesebb példa? No, persze ezzel nem azt állítom, hogy évezredekkel előrelátva Szókratész megjövendölte volna Giordano Bruno halálát – személyére vonatkoztatva semmiképpen, bár a személyiségét tekintve már nem tagadhatjuk –, de azt igen, hogy amit az emberekről föltételezett, mi több, állított, az beteljesedett. Ami virtuálisan megtörtént a kérdés megfogalmazásakor és elhangzásakor, az a távoli jövőben megismétlődött, de immár a valóságban. És itt van az eseménybeli párhuzamosság. A feltételezett és a valós esemény között ugyan időben eltolódás van – nem csekély, akár kétezer év! –, csakhogy itt nem az idői egybeesés a lényeg, hanem a jelenség, a jelenség megismétlődése, vagy ami még rémisztőbb, koroktól és helyszínektől független megismétlődhetősége.
Amikor ezen elmélkedem, hirtelen visszalépve az időben, Jézus Krisztus személye és élete jut eszembe. Ki is volt Ő? Ő volt az, akiről már Ézsaiás próféta megjövendölte, hogy „A nép, amely sötétségben jár, / nagy világosságot lát, / a homály földjén lakókra / világosság ragyog.” (9,1). Máté evangélista, hogy egyértelművé tegye a prófécia beteljesedését, és annak helyes alkalmazását és érvényességét, Jézusra vonatkoztatva ezt így ismétli meg: „A nép, amely sötétségben él, nagy világosságot lát, és akik a halál árnyékának földjén élnek, azoknak világosság támad.” (4,16) János evangélista tömörített változatában pedig így olvashatjuk: „Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba.” (1,9) Majd ezzel folytatja, a tragikus végkifejletet (bár leplezett módon) is előrevetítve: „A világban volt…, de a világ nem ismerte meg őt: a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt.” (1,10) Íme, a barlanglakás-ember és a világosságról tanúságot tévő Emberfia próféciát beteljesítő viszonya! „Fogság és ítélet nélkül hurcolták el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétkei miatt éri a büntetés?!” (Ézs 53,8)
A párhuzam lehetőségével élve azt mondhatjuk, hogy ő az a bizonyos ember, aki leereszkedik a barlangvilágba, hogy bizonyságot tegyen a fölöttük lévő világosságról. Ezért mondhatta: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, az nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8,12) És mi erre a barlanglakók válasza? Mielőtt az illetékes hatóság kimondaná az ítéletet, már halálra ítélik. Kézre kerítik, meghurcolják, feszítsd meg-et üvöltöznek, megkínozzák és megölik. Igen, ez történt Jézussal. Brutálisan, szadizmusukat kiélve, bűnűket gúnyolódással tetézve keresztre feszítették.
Döbbenetes. Az, amit a barlanglakók nem is látnak, inkább csak sejtenek, egy idő után olyannyira beléjük írja magát, hogy az lesz meghatározója látásuknak, mégpedig anélkül, hogy a valóság keresése, mint igény és alternatíva ténylegesen fölmerülne. Ez a célzatosan és manipulatív módon megrendezett homályos bábelőadás bűvöletében élő ember, aki ráadásul mindenre képes, csakhogy az őt lebilincselő produkciót zavartalanul nézhesse. Ez az ő szemlélődése. Pontosabban annak hiánya, mi több, egyben e hiány tudatosulásának teljes hiánya is. A látás a látotthoz deformálódik, azonosul a láttató látásával, értékítéletével, ezért számára az jelenti a kijelentést, a világosságról szóló hírnök pedig a megszemélyesített spekulatív ősellenséget. Minden tette, és minden szava számukra istenkáromlással egyenlő. A saját, a sötétségben kreált bálványistenük elleni támadással. Hiába jelenik meg a világ világossága, hiába testesíti meg a fényt, meg- és elvakulttá válnak, s mindez csupán fölingerli őket, önigazolási kényszert, dühöt és gyilkos kegyetlenséget vált ki belőlük, és nem bírják, nem tudják nem megölni.
De vajon nem ezt tapasztaljuk-e – ha nem is ennyire nyíltan és ilyen mértékben – olykor szűkebb életterünkben is? Jogos tehát ma is föltenni a kérdést: „S ha valaki aztán megpróbálná a többieket feloldozni s felvezetni, s ezt valamiképpen kézre keríthetnék és megölhetnék, nem ölnék-e meg?” Érezzük a kérdés profetikus jellegét és tragikumát, sőt, aktualitását?
És ezek után mondja még valaki, hogy nincs szükség Megváltóra.