Az Isten akaratát kereső ember önmagának is, de mások is fölteszik neki a kérdést, s bizony, válaszolni kell. A közelmúltban egy általános, egyszerűnek tűnő, de korántsem könnyen megválaszolható kérdést tettek föl: mit jelent számomra presbiternek lenni, ebben a minőségben szolgálni?

Először is szeretném hangsúlyozni, hogy a kérdés nem az, hogy nekem mit jelent, én a presbiterséget hogyan definiálom, hanem az, mit kell hogy jelentsen számomra. Ez pedig abból következik, hogy a presbiteri tisztség nem ember, illetve emberek, hanem Isten által előhívott, megalapozott tisztség, s evvel együtt járó megbízatás és szolgálat. Ezen fölül azt is látni kell – mint ok-okozati összefüggést –, hogy mivel a fölhatalmazás Tőle való, éppen ezért a feladatot is nem mi, hanem Ő határozta meg. Ekkor azonban, ha mindezt elfogadom, a mit jelent számomra kérdésre adott válasz elsősorban bibliaismerettől és annak értelmezésétől függ. Az Isten válaszának ugyanis nincs alternatívája. A felelet tehát a Bibliában van, de természetesen nem elég, hogy onnan kiolvasható, mindennek személyessé kell válni, hogy az Ige válasza az én válaszom is legyen. Ebben a meghatározottságban azonban keresztyénként lehetőséget kapunk a továbbgondolásra, ahogy az adott kor megköveteli, de úgy, hogy a küldetés lényegét és irányultságát nem változtathatjuk meg.

Ha figyelembe vesszük, hogy Mózes Isten szószólója volt, akkor nem túlzás azt állítani, hogy az elöljárók állításával Isten akaratát valósította meg. Ez jut kifejezésre a következő igeszakaszban: „Jelöljetek ki törzsenként bölcs, értelmes és tapasztalt embereket, és én elöljárókká teszem őket.” (5Móz 1,13) Az elöljárók állítása végigvonul Izráel történetén – erről számolnak be egyebek mellett az evangéliumok is –, s ezt, mint Isten fölhatalmazására létrehozott rendet, az első keresztyének is átvették. Erről elsőként az ApCsel 11,30-ban olvashatunk: „…és elküldték (a segélyszállítmányt) Barnabással és Saullal a gyülekezet elöljáróihoz.” Az első presbiterválasztásról ugyancsak az Apostolok Cselekedetei tudósít: „Miután pedig gyülekezetenként elöljárókat választottak…” (14,23) A Bibliából azt is megtudhatjuk, hogy milyen kritérium szerint történt mindez.

„…presbitereket állíts szolgálatba városonként, ahogyan meghagytam neked: ha van olyan, aki feddhetetlen, egyfeleségű férfi, akinek gyermekei hívők, nem vádolhatók kicsapongással, és nem engedetlenek. A püspök ugyanis, mint Isten sáfára legyen feddhetetlen, nem önkényeskedő, nem indulatos, nem részeges, nem kötekedő és nem haszonleső, hanem vendégszerető, a jóra hajlandó, józan, igazságos, kegyes, önmegtartóztató, aki ragaszkodik a tanítással megegyező igaz beszédhez, hogy az egészséges tanítással tudjon bátorítani, és meg tudja győzni az ellenszegülőket.” (Titusz 1,5b-9)

Igaz, az idézetben mind a presbiter (preszbüterosz), mind pedig a püspök (episzkoposz) kifejezés szerepel, de mindkettő azonos rangú elöljárót jelent – ez a szövegből is egyértelműen kiderül: „A püspök ugyanis…” –, ugyanakkor egyes kommentárok is egyértelművé teszik, hogy a két szó az apostol gondolkodásában egymással fölcserélhető, s mindkettő ugyanarra a megbízatásra utal. Ezek tehát a választás szempontjai, s ugyancsak Pál apostoltól megtudjuk azt is, hogy milyen feladatai vannak a presbiternek.

„Milétoszból azután elküldött Efezusba, és magához hívatta a gyülekezet véneit. (…) Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett.” (ApCsel 20,17.28)

Mit jelent tehát számomra az Isten szerinti presbiteri szolgálat? Mindenekelőtt feddhetetlenséget, tiszta erkölcsöt. Ez a szolgálat alfája. Nem a templomban, és nem a gyülekezetben kezdődik, hanem a magánéletben. És itt akár kettőspontot is tehetnénk. Nem szexuálisan csapongó, és nem házasságot mellőző együttélési formában élő, hanem egyfeleségű férfiúról van szó, aki ugyanakkor jó apa, a család igazi papja, s akit a gyermekei hitben követnek. Olyan szolgálatról van szó, melyben nem az érzelmek érvényesülnek, hanem az Isten tanításával egyező igaz beszéd, s az ahhoz való ragaszkodás, gyakorlati megvalósítás. Mit jelent a presbiteri szolgálat? Pál apostol az efézusi presbitereknek az előbbieket úgy summázza, hogy viseljetek gondot magatokra, majd kibővíti a kört, és azt mondja: és a nyájra. A folytatásban pedig egyrészt megismétli a szolgálat isteni eredetét – mindez a Szentlélektől van –, másfelől pedig – anélkül, hogy kibontaná – konkrét feladatokat fogalmaz meg, tehát őrizni, védelmezni és legeltetni, azaz táplálni kell a gyülekezetet. Mindezek együttesen jól mutatják, hogy mit jelent, mit kell jelentsen számomra a presbiteri szolgálat. Ha nem ezt jelenti, akkor nagyon elvétettem a célt. S csak félve jegyzem meg, hogy a bűn bibliai értelmezés szerint nem más, mint céltévesztés.

Igen, ezekkel kell nekem is szembenéznem. És ha most magamnak teszem föl a kérdést – mit jelent nekem a gyakorlatban presbiternek lenni? – bizony, beleremegek. Az év elejei presbiteri beszélgetésen – amelyek célja a választásra történő fölkészülés volt –, amikor a Tituszhoz írott levél verseit idéztem, az egyik presbiter az igétől megérintve hirtelen fölpattant, és földúltan azt mondta: Ilyen alapon senki sem alkalmas! Magam is újra és újra ezt élem át. Még akkor is, ha Pállal együtt el tudom mondani: „Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak, hogy bármit is megítéljünk; ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk az Istentől van.” (2Kor 3,5) Mégis szüntelenül önvizsgálatra kényszerülök. Vajon milyen férj és milyen apa tudtam lenni? Mi több, tudtam-e a Felséges papjává válni a családban? Mit tudtam átadni abból a hitből – még akkor is, ha tudom: a hit Isten ajándéka –, amit én vallok? Vagy csak mondtam és mondtam az igaz, vagy legalábbis annak vélt tanítást, de bátorításra már képtelen voltam, mert magam is bátorításra szorultam, magam is kétségbeestem? Miről szólt, és ma miről szól az életem? Meg tudtam-e mindattól őrizni magamat, amitől az apostol óv? Az önkényeskedéstől, az indulattól… De nemcsak a családban. A közéletben. Ügyeim intézésekor. Hivatalban. Metrón. Boltban. Továbbmegyek: a gyülekezetben. Hogyan tudtam, egyáltalán tudtam-e gondot viselni a gyülekezetre? Vajon képes voltam-e bármitől megőrizni, megóvni? Tudtam-e táplálni? S ha igen, milyen eledellel? Vagy mindebből jóformán semmi sem valósult meg, vagy ha mégis, mennyire volt mélyreható? Bizonyára rajtam kívül még nagyon sokan elmondhatják: részt vettem a gyülekezeti ház építésében a tervezéstől a kivitelezésig, agyaltam tervrajz fölött, pénzeztem, tárgyaltam, ástam, csákányoztam… Ám ettől a kérdés még aktuális marad: vajon tudtam-e a lelki házban igei mértékben élő kővé válni? Mit tettem a gyülekezet növekedéséért? Netán úgy gondoltam, hogy ez már nem az én feladatom, nem az én hatásköröm? De hát ugyanazon Lélek által Péter apostol egyértelműen erősíti meg Pál szavait, amikor ezt írja: „A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs (…) legeltessétek Isten közöttetek levő nyáját…” (1Pét 5,1-2)

 Az esztétika ismeri a költői kérdést. Tudjuk, hogy az író nem várhat, és nem is vár választ, mert a lényeg, hogy az olvasó önmagával szembesüljön, és önmagának adjon őszinte és tisztességes választ. A fölsorolt kérdések, bizony, többségükben ilyenek. Kíméletlenül odamondók, vívódók, önmarcangolók, olykor kétségeskedők. De úgy, hogy ez nem mond ellent az „Örüljetek az Úrban mindenkor!” páli buzdításnak (Fil 4,4). Hiszen ő maga írja: „…kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe…” (2Kor 4,8b) Kérdést kaptam, s lám, magam is csak a kérdésig jutottam. S bár talán kevés volt a kijelentő mód, azért remélem, hogy mindennek van kijelentő érvényű jelentése, üzenete és értéke. Hiszem, hogy presbiternek lenni életformát jelent. Egységes, Krisztus előtti létformát. Nem lehet szétdarabolni magánéletre, üzleti, munkahelyi, aztán külön gyülekezeti, főleg csupán vasárnapi templomos életre. Isten egyértelmű. Nincs jogom kialakítani privát identitástudatot, mert ezt a feladat célja és mértéke szerint Ő mondja meg, s ennek megfelelően ezt Tőle kell elkérni. Mégpedig azért, hogy ahogy e szolgálatot Ő látja, én is úgy lássam, nekem is azt jelentse, amit neki jelent. Föl kell szabadítani magunkat Isten akaratára. S végül nem marad más, csak a csetlés-botlás, a térden járás, no meg az állandó, kérdő fölfelé nézés.