Családi névjegy
Berke Sándor és Krisztina Ágnes tizennyolc éve házasok. Három gyermeket nevelnek, Mátyást (11), Iván Tóbiást (9) és a család legfiatalabb tagját, Dóra Annát (3), aki Down-szindrómával született.
Sándor lelkészcsaládból származik, maga is lelkipásztorként kezdett szolgálni, de jó néhány éve már az ételeken keresztül tanít és prédikál a Chef’s Home-ban. Társa az életben, a hitben és a vállalkozásban Krisztina, Visky Ferenc egyik unokája.

A Berke család mindennapjai hangosak és tevékenyek. Életterük összeér azzal a hellyel, ahová közös munkájuk is összpontosul. A Creative Food Lab „alkotói terében” éppen Sándor vezet egy tucat fiatalt az ízek és a konyhai praktikák világába.
Hogy találkozik mindez a hittel? Ritkán érzékenyülök el a közösségi média posztjain, de pár nappal ezelőtt megakasztott egy girbegurba írás valami rózsaszín cetlin.

A Berke-fiúk karácsonyi ajándéka volt a szüleiknek az utalvány, melyet most váltottak be: randimeghívás. Vacsora – kettesben. A gyerekek terítették és dekorálták az asztalt, ők készítették az ételt is. Amíg a szüleik kettesben vacsoráztak, a Berke-fiúk vigyáztak a húgukra, el is altatták őt.
Hogy a gyakorlatban megnyilvánuló hit többet ér-e, mint az aranymondások hibátlan ismerete, arról fogalmam sincs. De a srácok egyébként tudják az aranymondásokat is.

Krisztinával és a gyerekekkel csomagoljuk ki a családi örökség bőröndjét, előhúzva belőle egy-két darabot a hitben nevelés általuk járt útjáról. A hitre nevelés nem csak a családi örökség része, hanem beágyazódik a mindennapjaik valós struktúrájába is.

„Ja, értem. Nektek, jó volt otthon”
„Belenőni egy keresztény családba legalább akkora teher, mint áldás” – kezdi szokatlan megközelítéssel a beszélgetést Krisztina, akinek csak fiatal felnőttként kezdett világossá válni, hogy a többségi társadalom számára nem olyan egyértelmű a világ értelmezése, mint amibe ő maga belenőtt.
„Többgenerációs hívő családba születtem, a felmenőim között a családfa több ágán is újjászületett, hívő reformátusokat találunk, a nagyszüleim – Visky Ferenc és Visky Júlia – az ébredési mozgalom vezető alakjai voltak, a másik ágon levő nagyszüleim pedig ebben az ébredési mozgalomban tértek meg – de nemcsak én nőttem fel ebben a közegben, hanem a férjemnek is ugyanez a lelki öröksége” – helyezi el magukat Krisztina a spirituális palettán, amihez társult a kisebbségi lét és a politikai keretrendszer sajátossága Romániában.
„A kommunizmus annyiban határozta meg a gyerekkorom hitéletét, hogy tudtam: bár mi megéljük a hitünket, de azt a körülöttünk lévő társadalom finoman szólva nem díjazza.
Hétéves voltam, amikor kitört a forradalom, tehát az én hitem a robbanásszerűen megvalósuló szabadság miliőjében növekedett.
Édesanyám kiváló pedagógiai érzékkel rendelkezett, és bár egész életében erre a pályára vágyott, de egy korábban bebörtönzött lelkész gyermeke volt, maga is büntetett előélettel (deportálták a családot – a szerk.), szó sem lehetett arról a kommunizmusban, hogy emberekkel foglalkozzon, gyermekeket neveljen az „eltorzult eszméivel”. Így minden tehetségét és energiáját a mi nevelésünkre fordította. Amit ma élménypedagógiaként tanítanak, azt ő ösztönösen tudta. 

Ennek az előnyére a legegyszerűbben egy ismerősöm világított rá, amikor a családi hátterünkről beszélgettünk: Ja értem. Nektek jó volt otthon lenni.
Igen, nekünk nagyon jó volt otthon lenni, dacára annak, hogy az anyagi lehetőségeink korlátosak voltak – de messze a legvagányabb bulikat tartottuk. Míg máshol esetleg volt valami tánc és legfeljebb a „felelsz vagy mersz” kezdetleges változata, addig nálunk születésnapi vagy farsangi bulin dramatizáltunk egy-egy történetet, Lázár Ervin-mesét adtunk elő, kiállítást rendeztünk, divatbemutatót csináltunk, rengeteg humorral fűszerezve az egészet, és persze mindig volt egy kis liturgikus rész is, áhítattal, imádsággal.

Ezt a szemléletet tartottam életben a saját családomban is, ezt az élmények általi nevelést, amiben nem válik el a hit az élettől. Bár, ha megkérdezed a gyerekeimet, nem biztos, hogy ezt fogják először említeni” – rajzolja fel Krisztina nagy vonalakban a hátteret, amelyben felnőtt.

„A történet mögött levő történetet állandóan felmutatni”
A fiúk, a tizenegy éves Mátyás és kilencéves Iván azt mondták először, hogy úgy érzik, őket tudatosan nevelik a szüleik. „Figyelnek az egészségünkre” – mondja Iván (9), „…de azért jól élünk” – fejezi be a mondatot nevetve Mátyás (11), aki leginkább azt nehezményezi, hogy az esti olvasásnak is van határa. Iván igazán azt fájlalja, hogy nem lehet focizni a lakásban, pedig az nagyon alkalmas lenne rá.
„Nem szeretem, amikor apa azt mondja, hogy az Isten áldjon már meg, fiam. Ennek azért nincs értelme, mert már megáldott” – találkoztat engem is az édesapja haragjával és a megtapasztalt kegyelemmel egyszerre Iván, aki szerint azért nagyon jó, hogy ismerhetik Istent, mert rendszeresen segítségül hívhatják. „A hitemet a hétköznapokban legtöbbször a segítségkérésben élem meg, fontos, hogy ne parázzak be” – mondja.

Matyi akkor kéri Isten segítségét, amikor valami lelki nehézséggel néz szembe, vagy nem könnyen megoldható gonddal. „Amikor nem érzem jól magam, vagy döntenem kell, akkor rendszerint imádkozom, de segítettem már barátomat is megnyugtatni azzal, hogy nincsen semmi gond, amíg Isten velünk van. 

Szerintem Istenről és a hitről a legtöbb dolgot itthon tanultam meg a szüleimtől és a nagyszüleimtől” – mondja Mátyás.

„Nagytatám nagyon szerette azokat a kis történeteket, amelyek a krisztusi valóságra a szent szavaknál sokszor világosabban mutattak rá. Nem csak a saját és a családja történetét, hanem egészen hétköznapi jelenetekben is észrevette Istent és ezeket rendre beépítette a prédikációiba is. Tehát minden történeten keresztül a nagy történetet mutatta fel, amit a szüleim is továbbörökítettek, ahogy azt is, hogy humorral is közelebb kerülhetünk a keresztény élet teljességéhez” – idézi fel Krisztina az ő nagyszülei örökségét.

Amikor arról kérdezem, hogy gyerekkorában miért imádkozott a legtöbbet, egy egyházi vezető nevét említi. „Gyerekként minden este könyörögtem érte, hogy térjen meg és azért is, hogy ne bántsa a szüleimet és a nagyszüleimet” – mondja a már a szabadság idejének egyházi berkeken belül megélt viharaira emlékezve Krisztina. Az akkor újraindított CE Szövetség az egyébként felszabadult hitgyakorlás mellett mégiscsak szúrta a hivatalos egyház szemét. Nincs ebben semmi újdonság, ez az ébredési mozgalmak általános kísérő tünete.

„Nehéz volt megélni gyerekként, hogy a hivatalos egyház a szüleinkben és a nagyszüleinkben ellenséget lát. De tartást is adott egyben, hogy újra és újra meg kellett fogalmaznom a magam számára is, hogy miért csinálom azt, amit csinálok.”

A szolgálat, mint életforma
Krisztina nem csak a lelki ébredés, hanem a szolgálat örömét is átélte gyerekként a szüleivel együtt; ma már a saját gyerekeit vonja be egy-egy lelkialkalom levezénylésébe – de saját bevallása szerint ez már korántsem az, amiben ő nevelkedett.

„Ahogy a hitbe, úgy a szolgáló életformába is belenőttünk. Gyerekként megélni egy kommunizmus utáni (újra)ébredést, a Jézus Krisztus mellett elkötelezett emberek hirtelen számbeli növekedését, meghatározó élmény volt. De ezt mindannyian másként éltük meg. A testvéreim és az unokatestvéreim között is van, akinek főleg az lett éles és nehéz az átélt történetből, hogy a szolgálat mindennél fontosabb – még a családnál is” – emlékszik vissza Krisztina, akinek viszont sosem volt teher az imádság vagy az igeolvasás. A születési családjából hozza az asztali igék hagyományát is, ami szintén a nagyapai tapasztalatból eredeztethető.
„Nagytatám számára a börtönben vált még élesebbé, hogy az van veled a Bibliából, ami benned van; hiszen a Bibliát bármikor elvehetik. Amikor kijött a börtönből, nem asztali imádságot mondott, hanem mindig Igét tanított a gyerekeinek, majd az unokáinak is. Ezt a gyakorlatot nem csak a táborokban, hanem az otthonunkban is életben tartjuk, bár az új igék rendszeres tanulásába belebukunk, és inkább a gyerekkoromban tanult igéket ismételjük a gyerekeinkkel is” – mesél Krisztina az étkezések körüli istentisztelet náluk gyökeret eresztett formájáról.

„Neked van teológiai látásod” – mutatott rá Sándor, Krisztina férje arra, hogy mi volt a születési családból hozott gyakorlat hosszú távú hozadéka. „Pedig akkor még nem voltak olyan minőségű gyermekbibliák, mint a Jézus meséskönyve, a Biblia Sally Lloyd-Jonestól, vagy az áhítatoskönyve, a Dalrakeltő , aminek kegyelemközpontú a tanítása.
De túl az áhítatokon igazán fontos az volt, hogy bármiről beszélhettünk a szüleinkkel – bár ezt sem éltük meg egyformán a testvéreimmel –, és haza is hoztuk minden kérdésünket, amivel az iskolában vagy máshol találkoztunk. Így működöm a saját gyerekeimmel is, a szexualitás kérdéseitől kezdve bármi szóba jöhet – és ahogy az anyukám, úgy én is igyekszem a gyerekeimnek a lehető legtermészetesebb módon, de keresztyén szemszögből válaszolni” – mondja Krisztina.

Az marad veled, ami benned van
Hogy egy esemény trauma vagy hőstörténet lesz-e egy család számára, az nem csak az utókor megítélésén múlik. A kitelepítés traumája úgy húzódik meg Krisztina családjában, hogy szembenéztek a nehézségével is. 

„Ez olyan trauma, amit Isten tudott hőstörténetté alakítani. De nem lehet semmissé tenni, mint traumát” – fogalmaz Krisztina, aki szerint a családdal történtekről nem lehet kizárólag pozitív felhanggal beszélni.
„Azt hittem korábban, hogy a családtörténetünket minden unokatestvérem olvasta, de ez korántsem magától értetődő. (Visky Ferenc, Visky Júlia, Visky András műveiről van szó – a szerk.) Tavaly nyáron volt a hatvanadik évfordulója annak, hogy nagyapámat kiengedték a börtönből. Ennek kapcsán a nagycsalád egy részével felkerestük a Jilavai börtönt – mert ennek van látogatható része és a körülmények ugyanolyanok, mint Szamosújváron, ahol a nagyapám raboskodott. Voltunk a Bărăganban, Lățeștiben, a kitelepítés helyszínén, ahol most már búzaföldek vannak. Sikerült egy igazi kánikulai napot elkapni, nagyon nehezen lehetett elviselni, de a fiatalabbak számára volt ez komoly teher – az idősebbeknek a trauma újraélését hozta. Az is ezen a nyáron derült ki egyébként, hogy honnan volt egyszer-egyszer kenyér annakidején a párkányon, melyik pék csempésztette a szomszéd faluból esténként a megmaradt kenyereket a lelkész feleségének és a hét gyereknek – így terjedt akkor románul a híre a kitelepített családnak, meg a többi éhezőnek.” 

Mátyás azt mondja a nyári túrára emlékezve, hogy számára különleges, de szomorú is volt egyben.
Krisztina felnőttként nézett szembe a családi hagyomány azon részeivel is, amelyeket nem szeretne a gyerekeinek továbbadni, mint a szolgálat mindenek feletti uralma és az olykor sokakat bántó "túlzott lelki igényesség”. „Folyamatosan tanulok szeretetben hallgatni is” – mondja a jelenség megküzdéséről a biztos teológiai alapokon álló édesanya, aki gyerekkorától kezdve birkózik a „neked könnyű” mítoszával is.

Ehhez Matyi is tud kapcsolódni: „Rólam is mindig azt mondják, hogy nekem milyen könnyű, mert jó jegyeim vannak, mindig tudok kedves lenni az emberekhez, és mindig támaszkodhatok Istenre, de nekem sem olyan könnyű ám.”

Krisztina azt gondolja, nem szerencsés, ha „kellek” és elvárások határozzák meg a hitbeli nevelést, nagyon hálás azért, hogy a gyerekei szeretnek templomba járni. A családi áhítatok viszont átalakultak az elmúlt időben. „Amikor megszületett Dóra, a közös igeolvasással fűszerezett esti rituáléink szétbombázódtak. Most a reggeli ideje alatt van ennek helye, de őszintén szólva ennél is fontosabbnak gondolom a beszélgetéseinket. A téma általában hazaérkezik a gyerekekkel együtt az iskolából, közös feladatunk, hogy az események sodrásában megértsük, hogyan jó reagálnunk egy-egy helyzetben, ha szeretjük az Úr Jézust.”

A kolozsvári családtól a természetességet, a szeretetben való szolgálatot, az örökséggel való szembenézést és a terhek között is „szüntelen hálaadást” hoztam el – pedig nekik sem könnyű. Jó képeket készíteni bárkiről lehet – de hittel felelősséget vállalni a képek mögötti életért, igazi ütőkártya a nevelésben. 

Képek: Molnár Helén, Orbán Eszter (somethingwithlove.ro), családi archívum
Jilava, börtön: Daria Raducanu
Illusztráció: pexels.com
Borítókép: Paul-André Belle-Isle/Shutterstock.com