Lekció: Zsolt 115

Kedves Testvérek!

A húsvétot követő időszakban a bibliaolvasó kalauz szerinti újszövetségi igékben napról napra mindinkább feltárul előttünk az első keresztyének élete, az ősgyülekezet közössége. A mai igeszakaszban növekedő gyülekezetről, lelki megtisztulásokról, csodás gyógyulásokról olvashatunk; csupa olyasmiről, amit mi is nagyon szeretnénk. Nosztalgikus, vágyakozó hangok szólalhatnak meg bennünk: „Bezzeg akkor! Bezzeg az ősgyülekezetben! Amikor még ilyen erővel áradt a Lélek! Amikor egy igehirdetés hatására több ezren tértek meg és még voltak csodás gyógyítások!” Gyülekezeti tagként betegen vagy beteg hozzátartozó mellett állva még egyfajta elégedetlenség is felütheti a fejét: „Mit nem csinál jól az egyházunk, hogy mostanában nem történnek meg ezek a gyógyulások?” Szolgálóként, látva egyházi közösségeink, gyülekezeti családjaink sebeit, hiányait, betegségeit, kíváncsian mélyülünk el ezekben a történetekben: „Mi lehet az egyházi életnek az a titkos összetevője, mi az a csoda, amit mi elfelejtettünk?” Gyertek, nyissuk meg a szívünket a mi Urunk előtt, hogy rávilágítson Igéje és Szentlelke által a gyógyulás titkára!

1. Egyik oldalon a jeruzsálemi egyház belső életének egy számunkra igen ismerős elemével kell kezdenem; ez pedig az összegyülekezés. Azt látjuk, hogy ez már akkor sem volt magától értetődő. Mindnyájan együtt voltak a Salamon csarnokban, de voltak, akik nem mertek hozzájuk csatlakozni. A nép azonban összegyűlt, még „a Jeruzsálem körüli városok népe is, hoztak betegeket és tisztátalan lélektől gyötörteket, akik mind meggyógyultak.”  (16. v.) Mi tartotta távol és mi vonzotta ezeket az embereket?

Mi dolgozhatott azokban, akik nem mertek hozzájuk csatlakozni? Hitetlenség? Félelem? Mindkettő valószínűsíthető. Lehettek olyanok, akik hallottak a pünkösdi csodáról, akár jelen is voltak, de csak messziről, tisztes távolból figyelték az eseményeket, az újabb híreket, de nem engedték közel magukat az eseményekhez. De lehettek olyanok is, akik odamentek volna, nekik is lett volna, amiből gyógyulniuk, nekik is volt otthon betegük, de féltek. Féltek, mert hallottak a korábbi napok történéseiről, Péter és János elfogatásáról, a nagytanács elhallgattató intézkedéseiről, és hát nem tudhatja azt az ember, nem keveredik-e bajba.

Mi hol vagyunk ebben a történetben? Sokan hitetlenségből maradnak távol. Nem gondolják, nem hiszik, hogy testi-lelki vagy bármilyen problémájukhoz köze van Istennek. Mindennek meglehet a maga emberi gazdája. A betegségnek az orvos, a depressziónak a pszichológus, az anyagi gondoknak a hitelügyintéző, a társtalanságnak, magánynak a társkereső, és még sorolhatnák. Természetesen nem jelenti azt, hogy mindezek által nem gondoskodik rólunk az Isten, de köze van-e Istennek életünknek ezekhez a megtört, beteg, hiányos területeihez? Odajövünk-e? Odagyűlűnk-e?

De az is lehet, hogy már feladtuk. Belefásultunk a hiányainkba, a betegségeinkbe, a fájdalmainkba, a rossz közérzetünkbe. Inkább bírjuk. Valahogy csak megleszünk! Vagy félünk. Mit szólnak a körülöttem lévők? Mi van, ha nálam nem működik, nem érdemlem meg? Mi van, ha változnom kell? Mert nem könnyű elindulni. Az ember alapvetően nem szereti a változásokat. Történnie kell valaminek, hogy kimozduljunk addigi megszokott, jól felépített világunkból. Megfigyelések szerint két esetben sikerül. Ha felcsillan valami remény, valami új, vagy ha a változatlanság, a beteg állapot már-már hordozhatatlan. Mint a vérfolyásos asszony, aki orvosról orvosra járt, de az ige tanúsága szerint ami végül Jézushoz vitte, az az, hogy egyre rosszabbul lett.

Azt látjuk a mai történetben, hogy voltak, akik nem mertek csatlakozni, azonban voltak, akik elindultak. Nem békéltek meg a betegséggel, kiábrándultak a pogány vallásokból, élettelen istenekből, vagy mert hallották a hírét, hogy az apostolok által Jézus Krisztus nevében csodák történnek, tehát felébredt valami remény.

Arra bátorítanak minket ezek a történetek, hogy ne nyugodjunk bele! Ne béküljünk meg a fásultsággal, keserűséggel. Jöhetünk. Jöhetünk a betegségeinkkel, fájdalmainkkal, megtört kapcsolatainkkal, önpusztító szenvedélyeinkkel, kínzó hiányainkkal.

Jöhetünk, mert volt valaki, aki ugyancsak nem nyugodott bele…, aki már korábban elindult. Az Atya Isten, aki Jézus Krisztusban elindult az emberért, mert nem elégedett meg, mert nem fásult bele, nem keseredett bele, nem adta fel az ember és a közte lévő megromlott és beteg kapcsolatot. Hanem elindult értünk.

2. A másik oldalán ennek a történetnek ugyancsak egy mondhatni mindennapi, ismerős dolgot látunk: az emberek között mozgolódó apostolokat, akik egyszerűen teszik a dolgukat. Felmennek a templomba az imádság idejére, odafordulnak a tőlük alamizsnát kérő sántához, részt vesznek a tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében, imádkozásban, mindezzel pedig bizonyságot tesznek arról az életről, amit az Úr Jézus Krisztusban élnek. Feltűnő, hogy az ige igazából nem beszél arról, hogy pontosan mit és hogyan csináltak. Bárhogyan is forgatjuk ezeket az igéket, nem találunk olyan imamódot, liturgiát, mozdulatot, vagy a hitnek valamilyen ma kevésbé ismert módját, ami közelebb vihetne a gyógyulások csodájához.

Mindamellett, hogy rácsodálkozhatunk Isten különleges ajándékára, ahogyan az egyháznak ebben a csírázó időszakában az apostolok Krisztusról szóló bizonyságtételét jelekkel és csodákkal erősítette meg, azt látjuk, hogy nem nagyon történik más, minthogy az Úr használja, egy közösségbe vezeti és egymásra bízza ezeket a nagyon egyszerű embereket: tanulatlan, írástudatlan apostolokat és a betegeiket hozó népet.

Mert Isten közösséget teremt az őt kereső, hozzá érkező, odagyülekező emberekből, és az első testvérgyilkosság kérdésének - „Hát  őrzője vagyok én a testvéremnek?” (1Móz 4,9) -  inverzeként egymásra bízza őket. Egymás által éltet bennünket. Gyakori, visszatérő kifejezése az apostolok cselekedeteiről írt könyvnek, hogy „az apostolok által” (12. v.).

Amikor a betegségekről, gyógyulásokról gondolkodunk, nem térhetünk ki a kérdés elől: Jelen vagyunk-e egymás számára? Épülünk-e egymás által? Gyógyító jelenlétet, közösséget tudunk-e nyújtani a ránk bízottaknak? Isten közösségi létre hív. Eleve közösségbe teremt. Már csak az által is, hogy Isten az embert, férfivá és nővé teremtette. Egyszerűen az ember életfunkciói társas kapcsolatokban teljesek. Felelős vagyok a másikért. A rám bízottak testi-lelki egészségéért. Küldetésben járok mind a szavaimmal, mind a tetteimmel, hogy az élő Ur, ezáltal az élet, és ezáltal a gyógyulás, a remény hírvivője legyek.

 3. Mert a legnagyobb csoda, hogy élő Urunk van! A húsvéti hitben megismert, megfeszített, meghalt és feltámadt Úr, az élő Jézus Krisztus van jelen, aki örök életet ad, ezáltal új életre vezet! Ebben volt akkor is és ebben van ma is az igazi gyógyulás titka. Mert a Krisztusban élt életben történik meg az a csoda, hogy Isten elé hozzuk minden betegségünket, hiányunkat, fájdalmunkat. Istenben pedig már le tudjuk rakni, rá tudjuk bízni, hogy mikor mit tesz velünk és a betegségünkkel. Megszabadít csodával határos módon, egy jó szakember által, egy újabb lehetőséggel, vagy erőt ad a hordozáshoz, az új, örökkévaló mennyei test reménységében? Krisztusban még társat is kapunk, aki hozzánk hasonlóan szenvedett. Benne el tudjuk hordozni testi létünk törékenységét, Szentlelke erőt, vigaszt ad a fájdalmak közt, gyógyíthatatlan betegséget hordozva pedig átlátunk a túlpartra, mert Ő legyőzte a halált és feltámadt, hogy meggyőzzön minket a mennyei élet valóságáról.

Így viszont egyetlen kérdés marad: Élek-e? Krisztusban élek-e?

Ha valakit eszméletén kívül találunk az út szélén, három dolgot kell megvizsgálnunk ahhoz, hogy tudjuk, hogy életben van-e, vagyis az életfunkciói működnek-e: lélegzik-e, van-e pulzusa, vagyis működik-e a vérkeringése, illetve reagál-e az őt ért ingerekre? Ennek analógiájára feltehetjük a kérdést: (1) Jelen van-e az életemben, a belégzés, amikor befogadom, veszem az Igét, a tanítást, a Lelket, és a kilégzés, amikor megszületik, kifejezésre jut az imádság, a bizonyságtétel, a szolgálat? (2) Átjárhatja-e a Fennvaló életem minden területét? Kiteszem-e magam ennek az átjárhatóságnak, hogy ezáltal tisztuljak, gyógyuljak, növekedjek? Ha élek, akkor szabadon áramolhat bennem a tanítás, a Lélek szava. (3) A harmadik terület pedig a közösség. Kiteszem-e magam a mellettem lévő életnek? Alkotó tagja vagyok-e a közösségnek? Ahol észleljük egymást és nem megyünk el egymás mellett.

Ami rajtunk múlik, hogy részesei legyünk, növekedjünk a legnagyobb Csodában: ha naponta belenézünk a minket szólító Isten-arcba, ha naponta megtisztulunk és töltekezünk ebben a szerető és igazságra vezérlő tekintetben, és ha naponta úgy indulunk útnak, hogy tudjuk, Istenben „őrzője vagyok a testvéremnek.” Ámen.

 

Szabóné László Lilla
Pápa, Teológusnap
2017. 04. 30.