A 2024-es évre való visszatekintésben megkerülhetetlen, hogy a hitelesség kérdésével ne kezdjünk el foglalkozni. Hogyan definiálja Püspök úr a februári eseményeket most, az év végén?

Nincs definícióm. Próbálom megérteni nem csak az okát, hanem a célját is a történteknek, legalább három szinten.  Belülről indulva mély, személyes megrendülést jelent mindez saját szolgálatomra és életemre nézve.
Ha továbbmegyünk, akkor egyházkerületünk, egyházunk életében olyan vihar keletkezett, amelyben mindannyiunknak nehéz helyt állni, hiszen az, ami engem közvetlenül érint, az minden magát reformátusnak vallóra árnyékot vetett.
A közéleti dimenzióban ez tudatos politikai akciónak tűnik.
Mindemellett legnagyobb közéleti veszteségünk a köztársasági elnök távozása, amit mind az egyház, mind a magyar nemzet szempontjából komoly kárnak tartok.

A februári viharra születtek azonnali, a nyilvánosság számára jól nyomon követhető reakciók, de biztosan voltak kevésbé látványosak vagy teljesen láthatatlanok is. Mi az, amit most, az év végén visszatekintve felfedhető?

Nagyon fontosak és értékesek számomra azok az emberi, testvéri gesztusok, amelyek olyanok részéről is megnyilvánultak felém, akik nem feltétlenül értettek egyet a döntéseimmel.
Itt elsősorban a Hold utcai református közösségre gondolok, amelyben 1991 óta vagyok jelen, 1996 óta megválasztott lelkipásztorként, azzal a tizenkét év megszakítással, amit a közéleti pálya jelentett.
Az ő támogatásuk volt számomra a családom mellett a legfontosabb kapaszkodó.
Az ilyesmi a média nyilvánosságában persze nem látszik. Bár sokan ajánlották föl azt, hogy ha kell, akkor mind az egyházon belül, mind pedig a közéletben tiltakozva kiállnak mellettem, alapvetően nem tanácsoltam ezt senkinek, sőt volt, akitől azt kértem, hogy ne tegye.
Nem akartam, hogy még erősebb legyen az a repedés, amely ebben az ügyben az egyházon belül látszott: alapvető tévedésnek tekintem azt a hozzáállást, hogy a kegyelmi ügyön áll vagy bukik egyházunk jövője. Akik hitvalló helyzetként értelmezték ezt a történést, azok azt állítják, hogy ma református keresztyén hitelességünk legfőbb mércéje, ki melyik oldalra áll az úgynevezett kegyelmi ügyben. S itt csak két álláspont lehetséges: a jó vagy a rossz. Szerintem ez tévedés.
Ehhez az ügyhöz különböző módokon lehet közelíteni. Nekem az első perctől az volt a legfontosabb az egyház közéleti terében, hogy azok,

akik erről egymástól eltérő módon gondolkodnak, és különböző döntéseket hoznak, vagy várnak másoktól, azok mindennek ellenére tudjanak egymással testvéri módon beszélni. Volt, amikor ez sikerült, volt, amikor nem.

Az sem volt talán köztudott, hogy márciusban létrejött Dunamelléken egy lelki megújulási bizottság, egy imaközösség, ahová a kritikus lelkészek is meghívást kaptak, és úgy tudom, havi rendszerességgel találkoztak. Milyen hozadéka volt ennek a közösségnek?

Tegnap is együtt voltunk és több órán keresztül beszélgettünk, imádkoztunk, igét olvastunk, és próbáltuk ebben a helyzetben keresni az Úristen akaratát, hogy melyek azok a lépések, amelyeket nekünk meg kell tenni.
Sok mindent tanultam ezekből a találkozásokból az elmúlt hónapokban, biztosan tanulhatnék még sokkal többet, s azt remélem, hogy fogok is.
Az egyik legfontosabb az egység definíciójának pontosítása. Mit jelent az egyház egysége?
Az egyház egysége nem azt jelenti, hogy mindenről mindig ugyanazt gondoljuk, vagy ha nem, akkor hallgatunk, nehogy megtörjön az egység. Az is kevés, bár szükséges, hogy nem beszélünk kifelé, hanem egyházon belül vitatjuk meg az egyházi ügyeinket. Az egység definícióját számomra éppen az egyik kritikus lelkipásztor fogalmazta meg: vannak, legyenek olyan belső tereink, amelyekben mi egymással bizalommal, félelem és hatalmi struktúrák érvényesítése nélkül tudunk beszélni.
Az egység definíciója nem az, hogy mindenki ugyanazt gondolja, hanem az, hogy nem külső fórumokat használunk arra, hogy befelé beszéljünk, hanem azt a belső teret, ami az egyház lényege.
Ha nincs ilyen, akkor létrehozzuk, ha van, akkor pedig megerősítjük, hitelessé tesszük, és használjuk arra, hogy belül vitassuk meg mindazt, ami az egyházunk számára fontos. Ez egyébként – akkor most mégis nevezzük így –: ettől a kegyelmi ügytől függetlenül is így kell, hogy legyen.

Mi a módja annak, hogy ezek a bizalmi terek létrejöhessenek, akár a gyülekezetek szintjén is, hiszen ott is megtörtek bizalmi kapcsolatok, ami arra enged következtetni, hogy az egyház krízisének nem csak ez a februári eset az oka, hanem sokkal mélyebben gyökerezik?

Az egyház sohasem volt olyan, amilyen idealizált képet dédelgetünk róla. Ahogy a Korinthusi levélben napról napra elmélyültünk a Bibliaolvasó kalauz szerint haladva, ez elég világos. Nagyjából ugyanazok a konfliktusok látszanak vezetők és vezetettek között, vagy akár a vezetői hitelesség, a bizalom és a hatalmi törekvések kérdésében ma, mint akkor. Ha az ószövetségi igeszakaszokra gondolunk, Saul és Dávid párhuzamos történetére, Dávid viszonyára a saját isteni elhívásával, a bűneivel, a csődöt mondásával, a hitelességi válságával kapcsolatban, ez ugyanúgy tükör számomra is.
Azt a látszatot szerintem érdemes lenne elkerülni, hogy csak most kerültünk nagy bajba, és éppen most nem vagyunk jók.
Tegnap se voltunk jók, tegnapelőtt se voltunk jók, ötven évvel ezelőtt se voltunk jók, és az, hogy erről nyíltan beszélhetünk és beszélünk, talán bizonyos szempontból köszönhető a februárban indult eseményeknek.

A vezetés válságáról akkor tudunk érdemben beszélni, ha túllátunk a püspöki „hatalom” válságán, és megértjük, hogy ha válság van, akkor az ugyanúgy érinti az esperesi „hatalmat” és a gyülekezeteken belüli hatalmi hierarchiát, a lelkipásztor, a gyülekezet és a presbitérium vonatkozásában. Azok a helyzetek, amelyek lehetetlenné teszik, hogy őszintén és az ige légkörében beszéljünk egymással a közös gondjainkról, adott esetben a válságunkról, minden szinten meg tudnak jelenni. De abban is biztos vagyok, hogy vannak olyan kapcsolódások akár püspök és lelkipásztor vagy gyülekezeti tag között, amelyekben mindennek ellenére nem érvényesül a hatalmi hierarchia, hanem kiábrázolódik az a viszonyrendszer, mely méltó az anyaszentegyház Urához.

Az egyik fontos kérdés, ami napirenden van a kritikusaimmal, hogy valóban minden hatalmi helyzet, ami az egyházon belül adott, „abuzálja-e” azt, aki alárendelt pozícióban van?
Vannak vezetők és vannak vezetettek – ez egy normális újszövetségi rend, ami a reformátori időkben ugyanúgy érvényes volt, és ez önmagában nem „abuzív”. Persze ha az, akkor meg kell gyógyítani.

Ezért is bántanak azok a látszatok, amelyek arra engednek következtetni, hogy bárkit hatalmi retorziók érhetnek csak azért, mert bírálja a vezetést. Az ilyen látszatok ellen a transzparencia lehet az orvosság. Be kell ismernem, hogy ezt számos esetben elmulasztottuk, bőven van tenni és tanulnivalónk.

Hálás vagyok érte, hogy van olyan lelkipásztor, akivel egyértelműen más véleményen vagyunk a jelen válságáról, mégis testvéri légkörben tervezünk gyülekezetplántálást, mert abban azért egyetértünk, hogy az evangélium hirdetésének szolgálatában ez a nézetkülönbség nem játszhat szerepet.

Püspök úrra hogyan hatott a megújulási imaközösség? Mi történt ezekben a beszélgetésekben?

Azt fogalmaztam meg magamnak, hogy két dolgot lenne jó elkerülni: püspök maradok, és egyházunkban nem változik semmi, vagy lemondok és nem változik semmi.
Vannak, akik úgy gondolják, hogy a helyzet egyetlen lehetséges megoldása: távozzon az, aki ott van az egyház problémáinak eredőjében, mert attól lesz minden rendben és mindenki működhet úgy tovább, ahogy eddig.
A személyes megrendülést átélve azt vártam, hogy majd nagyon hamar kikristályosodik közöttünk, hogy most mi lesz a megújulás útja. Hiszen, ha együtt imádkozunk tiszta szívvel és bizalommal, olyanokkal is, akik velem szemben ellentétes álláspontokat fogalmaznak meg, akkor várhatom, hogy elinduljon a változás. Talán ebben is van egy kis hübrisz, hogy most már az Úristennek intézkednie kell…

…hiszen már imádkoztunk is.

Hiszen már mióta imádkozunk együtt olyan emberekkel, akik egyébként egymásnak kritikusai.
De az egyértelmű utat találás helyett világossá váltak olyan problémák, amelyekről az én személyemtől függetlenül az egyházban beszélnünk kell. Ez biztos hozadéka ennek a körnek.
Az egyik ilyen egyházunk viszonya a közélethez, a politikához, a másik a püspöki tisztség, egyáltalán az egyház kormányzásának milyensége, az azzal kapcsolatos sérelmek és elképzelések. A harmadik pedig, ami bármilyen furcsa, mind a kettővel lényegesen összefügg, az egyházunkhoz képest túlméretezett intézményrendszer, amelyik vízfejként elrántja azt a gyülekezeti valóságot, ahol az egyházunk élete valóságosan folyik. Az újévi lelkészértekezleten egyébként mindhárom téma terítékre kerül majd, az eddigiektől eltérően valódi műhelymunkára, párbeszédre hívjuk a lelkipásztorokat.

Ez az egész pedig úgy függ össze a közélettel, hogy az intézményrendszer finanszírozása kormányzati döntések következménye, ami valóban függő viszonyt eredményez. A kormányzati szervekkel, az államhatalommal való kapcsolattartás alapvetően az egyes számú lelki vezetőnek a dolga lenne, és ebből következik az a kettősség, hogy a püspök egyszerre menedzser egy több milliárdos nagyvállalat élén és közben lelki vezetőnek is kellene lennie. Hadd idézzek valakit a megújulási munkacsoportból e kettősség kapcsán: „elgondolkodtunk-e már mi, lelkipásztorok és gyülekezeti tagok azon, hogy milyen szerepekbe kényszerítjük bele a püspökeinket, vezetőinket, és aztán hagyjuk, hogy ezekben a szerepekben elégjenek?”

Akkor lelki vezető a püspök vagy menedzser? Mit lehet ezzel a helyzettel kezdeni?

Mostanában mind a kettő, egymás rovására. De nincs a helyzetnek olyan feloldása, hogy holnaptól megszüntetjük a püspöki tisztséget, s majd lesz pásztor meg elnök, meg egyházi vezérigazgató. Azt nem gondolhatjuk, hogy most egyfajta református Münchhausen báróként majd megszüntetjük a püspöki rendszert és ezzel kihúztuk a saját hajunknál fogva magunkat ebből a mocsárból, még akkor sem, ha a püspöki tisztség és lelkipásztori tisztség torzulásának kell, hogy legyenek struktúraváltoztató következményei.

A Tiszáninneni Egyházkerületből jövök, olyan lelki háttérből, ahol 1735-ben lépett hivatalába az első püspök, tehát majdnem kétszáz évvel a reformáció Magyarországra érkezése után. Addig egyfajta vetésforgóban vezették a kerületet a tekintélyes lelkipásztorok.
Eldönthetnénk, hogy két ciklusnál tovább senki ne maradhasson püspök, de van olyan javaslat is, hogy közvetlenül a közéletből érkezve senki ne lehessen egyházi vezető, vagy hogy a Zsinat lelkészi elnöke ne legyen valamelyik egyházkerület püspöke – fontos elkezdeni ezekről úgy gondolkodni, hogy konkrét megoldásaink legyenek. A reformátori örökség a testületi vezetés. Ezt kell megerősíteni. Ez hosszadalmasabb, sok-sok beszélgetést igényel, de ha együtt hoztunk döntést, akkor abban több erő van, mint az egyszemélyi diktátumban.
Ami számomra is nagyon lényegessé vált, hogy egy lelki vezető körül legyen olyan grémium, amely testvéri közösségként őt kontrollálja, nem csak a törvények szintjén, hanem lelki szempontok szerint.
Ez talán most nagyobb kényszerként jelentkezik, mint korábban, és én ezt nem bánom, sőt hálás vagyok érte.

A fékek és ellensúlyok gondolata, egy közeli lelki testvérekből épülő kontroll gondolata nagyon izgalmas kérdés. Elindult ebből bármi?

Sok olyan lelkipásztorral beszéltem már, akik belátták, hogy szükségük van lelki vezetőre, aki nem a legjobb barátjuk, nem a házastársuk, hanem egyszerre kívülálló és mégis lelki testvér.

Viszont ez is a bizalmi tér kérdése, nem?

Pontos statisztikát nem kértem a Gyökössy Intézettől, de vannak lelkipásztorok, akik már visszajelezték, hogy hálásak, mert tudnak hova fordulni párkapcsolati nehézségekkel, a hivatásukhoz a háttértámogatás igényével, és mert az anonimitás biztonságában valós segítséget kaptak.

Fontos az önmagunk iránti felelősség. „Viseljetek gondot magatokra …” – mondja az Írás. És egymásra is. A pasztorálpszichológiai megközelítés a lelkészképző intézményeink közül Budapesten a legerősebb. Ez segít komolyan venni az önmagunk és a szolgálatunk iránti felelősséget.

Püspök úrnak van ilyen bizalmi hálója?

Van olyan közösség, ahol a hatalmi viszonyok negatív jelentéstartományától mentesen tudunk egymással beszélni, és ez számomra nagy segítség.

Az egyházkerületi imaközösségben is részt vesz Püspök úr egy ideje rendszeresen.

Ez pontosan ennek a belső igénynek a kifejezése, hogy Krisztusban egyek vagyunk. De hogy ez valóban egymásért és egyházunkért folytatott imaküzdelem lehessen, ahhoz azért egy fél óra hetente kevés. A megújulási munkacsoportban igyekszünk így egymás felé szolgálni. Bár óvatosan használom a „megújulás” kifejezést, mert annak nem egy vagy több jobbító akciónak, hanem reformátori életformának kellene lennie.

Számos, egyházunk megújulását érintő, magukat tisztának nevező törekvésben inkább a hatalmi kérdések feszegetését és sok egyéni ambíciót érzékelek, ezért nehezebb is hozzájuk kapcsolódni. Bár az én kezdeményezéseimhez sem könnyű kapcsolódni, hogy újra a munkacsoportból idézzek. Egyikük arra hívta fel a figyelmet, esetemben nem könnyű attól elvonatkoztatni, hogy pozícióféltésből mondok, teszek-e valamit, vagy sem. Ezért ezt a csoportot nem is én vezetem, ebben egyszerű tag vagyok. Nem én szabom meg az irányt.

A Károli Egyetem Napján is szolgált igével Püspök úr – az egyik legerősebb hatalommal kapcsolatos ítéletről szólt a napi ige Dániel könyvéből. Hogyan készült erre a szolgálatra Püspök úr?

Ez volt az írás a falon. Mene, mene tekel… Vállalnom kellett a szembesülést az erre a napra rendelt igével. Nyitva hagytam a kérdést, hogy Dánielként olvassuk az írást a falon, vagy Belsazárként?
Minden hatalmi helyzetre igaz, hogy ha valaki Istentől kapott küldetését saját maga építésére használja, és nem az Isten ügyének a szolgálatára, akkor súlytalan lesz, s elveszett. A pogány királynak is volt feladata, amivel az Úristen bízta meg, tudva-tudatlanul, és amikor ezen túllépve azt kizárólag a saját, személyes ambíciói megnyilvánulásának tekintette, az volt a bukás.

A hitelességi válságunk fontos kérdése az is, hogy médiavezéreltségből igei vezéreltségre tudunk-e váltani. Az Ige megítél – de nem kívülről diktálják az ágendát.

Az igei vezéreltség kapcsán azért megkerülhetetlen, hogy Visky András az Élő Ige évének fővédnökeként nagyon éles kritikákat fogalmazott meg, akár az egyházi működésünkkel, akár a struktúránkkal kapcsolatban. Ez hogyan érintette Püspök urat, és mi az, amit ebből meg lehetett vagy meg tudott ragadni?

Visky Andrással régóta barátok vagyunk és voltak komoly beszélgetéseink február előtt is, február után is. Az én javaslatom volt, hogy ő legyen az Élő Ige évének fővédnöke, és nem bántam meg, remélem, ő sem. Nehéz szembesülni azzal az éles kritikával, amit ő megfogalmazott, lehet és kell vele vitatkozni, de nagy szolgálatot tett nekünk.

„Mintha az utóbbi időkben nem örömódáinktól, szeretet- és Krisztus-himnuszainktól vált volna visszhangossá a nyilvános tér. Pedig örülhetnénk, még szomorúságunkban is, hogy valóságos és megkerülhetetlen helyzet állt elő. Örülhetnénk, mert felmentést kapunk a bűnbakkeresés gyötrelmes és kilátástalan kötelezettsége alól. Örülhetnénk, mert arra kényszerülünk, hogy ennél sokkal mélyebb és átfogóbb megfontolásokig jussunk el, nem elégedve meg a felszíni feszültségeket eligazító megoldásokkal” – Visky András író, dramaturg, színházi teoretikus az Élő Ige Éve fővédnöke leköszönő beszédéből idéztünk, melyet egyházunk idei tematikus évének záróalkalmán, az Élő Ige Napján mondott el a Zsinati székházban 2024. október 26-án, szombaton.

A teljes szöveg ide kattintva olvasható: A szeretet kegyelemteljes kegyetlenkedései

Az a benyomásom, hogy egy kicsit kívül él a mi egyházi valóságunkon, amelyben az a gyülekezeti lüktetés tapasztalható, amely kívül esik a média által uralt téren. Onnan nézve püspökeink lehet, hogy csak másodosztályú politikusra maszkírozott közéleti szereplőknek tűnnek, de a gyülekezeteink látják, szeretik bennük a lelki vezetőt. Egyházunk Zsinatának jelenlegi lelkészi elnökében örömmel látom, mindig is láttam, és bízom benne, hogy mindig is látni fogom a lelki vezetőt. Bízom benne, hogy az én személyemben is vannak, akik látják, még ha egy volt miniszternek többet is kell tenni azért, hogy lelki testvérnek fogadják el, akik eddig nem ismerték.

Az alapvető tétellel, melyet Visky András a kegyelmi ügy előtt már megfogalmazott a Groupama Arénában azon a találkozón, ahol ezer református lelkész volt együtt, teljes mértékben azonosulni tudok. Akkor arról beszélt, hogy nincs kegyelmesebb dolog, mint ha kő kövön nem marad abból, amit a magunk dicsőségére építettünk. Az egyetlen esélyem nekem személyesen és az egyházunknak is az, hogy ha képesek vagyunk úgy látni, ami velünk történik, mint az Élő Ige hatását. Amikor az lebont bennünket odáig, hogy már semmink nincs, se az eredményeink, se az, amire büszkék lehetünk, se azok a kiutak, amelyeket mi magunktól meg tudnánk találni, akkor kezdődik az új élet. Ha nem jutunk el eddig a pontig, akkor miért vagyunk egyház? Ha nem történik meg belül ez a fajta teljes lemeztelenedés, akkor nincs esélyünk arra, hogy megújuljunk. Ez igaz akkor is, amikor tele van a kamra zsírosbödönnel meg mézesbödönnel, meg akkor is igaz, amikor üres.

De pillanatnyilag bizonyos szempontból a teli állapotot éljük, ha jól érzékelem az egyházunkat. Azt hiszem, hogy Visky András felvetései között ez is ott volt, hogy nem gátja-e ez a lelki növekedésnek?

Nem mindenütt van bőség. Még az intézményeinkben sem. De az egyház lelke a gyülekezeti, a vidéki világban lüktet. Nagy küzdelmeket folytatunk esperes társaimmal együtt, akik látják, hogyan élnek lelkipásztorok vidéken. Nem azért, mert nem végzik rendesen a munkájukat, még csak nem is azért, mert a gyülekezeti tagok nem adakoznak eleget, hanem mert rossz a struktúra.
A kis gyülekezet: kis pénz, a nagy gyülekezet: nagy pénz. Az intézménnyel ellátott gyülekezet: még nagyobb pénz. Hol van itt az az igazságosság, amit a próféták követelnek, meg ami elvárható tőlünk? Nagyon sok szükséghelyzet van, amin segíteni kellett. Vannak olyan lelkipásztori egzisztenciák, amelyek állami lélegeztetőgépen vannak tartva, és mi nem teszünk semmit, csak szidjuk a lélegeztetőgépet.

Visszaérkeztünk az állam–egyház kapcsolathoz. Milyen gondolkodásbeli változás történt Püspök úr részéről, amire már utalt is, ahogy az elmúlt egy évben mérlegre került ez a viszonyrendszer?

Talán ezen a területen formálódott a szemléletem a legkevesebbet, mert azt látom, hogy a szétválasztás radikális igénye mögött tudathasadás van. Hogyan akarunk szolgálni az egyház határain túl létező emberi, nemzeti közösségben és közösségnek, ha visszavonulunk az egyház sáncain belülre, s onnan legfeljebb szabadcsapatokat küldünk a gonosz világba, hogy némelyeket kimentsünk onnan? A 16. század óta a református közéleti felelőségvállalás, az iskoláink egyházunk küldetéséhez tartoznak, még akkor is, ha számos esetben elbuktak azok, akik az egyház biztonságát vagy túlélését a politikában és politikai eszközökkel akarták garantálni.
Itt a belső szabadságot érzem a legfontosabbnak. A hit bátorságával elfogadni vagy visszautasítani ajánlatokat, kéréseket, szövetségeket. Innen érdemes rátekinteni egyházunk elmúlt harmincöt évére, s az úgynevezett szocializmusban folytatott viselkedésre is. Az elmúlt évtized a nagy építkezések korszaka. De mit tett velünk, a hitünkkel, a hitelességünkkel, a szolgálatunkkal ez a korszak? Miközben egyházunk döntő többsége abban az értékvilágban mozog, amit a jelenlegi kormányzat is a sajátjának tart – még ha sokszor nem is tartja magát ehhez –, nem gondoljuk, hogy ez a kormány minden kormányok legjobbika.
De számon lehet rajtuk kérni azt, amit ők is keresztény értéknek tartanak, míg másoktól, akik ezeket elutasítják, hiába is várnánk ugyanezt. Amikor egy vezető azt látja, hogy egyházon belül vannak, akik az egyház jövőjét a jó kormányzati kapcsolatokban vagy éppen valamilyen kormányváltásban látják, akkor eljön az ideje a tanításnak arról, amit a János evangéliumában így mond Jézus: „nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól”.
A politikához való kritikus hozzáállás dolga egy lelki vezetőnek, még ha nem is a legfontosabb. Démonikus az a kényszer, ahogyan a politikai szempontot és állásfoglalást mindenek fölé és elé akarják kívülről és néha belülről emelni. Nekünk a krisztusi valóságot kell engedni mindenek elé és fölé, melyben két református akkor is találkozni tud, ha a politikában nem értenek egyet.
Határozottabban kellett volna, kellene talán azokat a hangokat helyreigazítani, melyek szerint mi majd kormányzati segítséggel fogjuk a kereszténységet világsikerre vinni. Nem fogjuk.

Püspök úr nemrég egy kisebb körrel kint töltött egy hosszú hétvégét Kárpátalján. Milyen élményekkel tért haza?

Tavaly a négy magyarországi püspök együtt volt kint, és együtt tartottunk adventben csendesnapot az összes lelkipásztornak Beregszászon. Ez idén nem sikerült. Valamelyest ezt pótoltuk, amikor hét fős dunamelléki delegációval kimentünk az adventi időszakban, hogy kárpátaljai testvéreinkkel közösen hordozzuk a szolgálat örömeit és terheit. Az volt a célunk, hogy lehetőséget adjunk számukra a pihenésre – de nem pihenni akartak elsősorban, hanem találkozni. Sokkal nagyobb szükségük volt az Igére és a közösségre.

Olyannyira, hogy az egyházkerületi közgyűlésen jelentette be Püspök úr, hogy Kárpátalján fogja tölteni az év első három hónapját. Már ott helyben kérte az egyik esperes, hogy ezt gondolja át.

Átgondoltam. Egyrészt nagyon jólesett, hogy nem akarnak elengedni. Arról meg is győztek az esperesek, hogy a három hónap sok lesz. Maradt két hónap, mely az eddig felgyűlt és az ez évi szabadságom terhére megy.
A döntés egyik oka az, hogy hívnak, és valóságosan hívnak oda, ahol szükségük van a lelkipásztoroknak, a gyülekezeteknek a kívülről jövő lelki megerősítésre. A két hónap azt fejezi ki, hogy ők maguk számítanak, fontos a szolgálatuk, és együtt vagyunk az Úr színe előtt s az egyház iránti felelősségben egyaránt.
Ezen túl nekem is szükségem van arra, hogy kilométerekben is kifejezhető távolságba kerüljek attól, ami ebben az évben történt. Erre eddig nem volt lehetőségem. Most úgy tudok elvonulni, hogy közben ráadásul olyan szolgálatot végezhetek, melyre másoknak szükségük van. Tanítani hívtak, emellett szeretnék minden lelkipásztort meglátogatni. Olyan gyülekezetekbe fogok elmenni Igét hirdetni, ahová kárpátaljai lelkész már nem juthat el.

Mit vár a kint töltött időtől?

Üresen, elvárások nélkül szeretnék menni. Amit várok, azt nagyon kegyes szóhasználattal is meg tudom fogalmazni, de inkább kicsit kesernyés szemtelenséggel teszem: végre most már az Úristen tényleg csináljon valamit velem és a helyzettel, amiben vagyok, vagyunk. Azt fogom tenni, amire úgy látom, a legnagyobb szükség van. A rendszeres áramkimaradás pedig biztosan segíteni fog a célra tartásban.

Hogyan hangzik a 2024-es év hálaadása, a nyomorúságoknak, a terheknek, a viharnak a hálája Balog Zoltán püspök szájából?

Ebben az évben különös mélységet és magasságot kapott az a mondat, amit sokszor elmondtam már: az egyház nem velünk kezdődik és nem velünk végződik. Ez nagy belső szabadságot teremt. Láttam, hogy hibáink, bűneink, bukásaink ellenére hogyan tartja meg Isten a hívő közösségeket, és azt a hitet, ami az ő ajándéka, nem a mi produktumunk. Ez most nagyobb hálára indít, mint bármikor korábban.

Az evangélium mindig ugyanaz, csak mi változunk, és ezért halljuk másképp, vagy ezért tudjuk másképp megfogalmazni. Hogyan hangzik most Balog Zoltán számára az evangélium?

Isten világossága mindig a sötétségben fénylik. Ha ebben a világosságban látjuk az életünket, és nem menekülünk el akkor sem, amikor olyan dolgokat látunk, melyekkel nem szívesen nézünk szembe, akkor reménységünk lehet, hogy az Ő képmására változunk.

Képek: Füle Tamás

Az interjú 2024. december 12-én készült.