Szabó Márton egy éve dolgozik a dunamelléki Beruházási Főigazgatóságon, amely elsősorban az állami, másodsorban az egyházkerületi forrásból megvalósuló építési beruházások szervezésére és felügyeletére jött létre. Jelenlegi tisztségét 2022 júliusától viseli. A pályázati, fejlesztéspolitikai világból érkezett igazgató útja kisebb informatikai kitérővel vezetett a beruházási projektmenedzsment felé: „Amikor a főigazgatóság megalakult, az volt az elsődleges feladatunk, hogy megpróbáljuk a beruházási feladatokat rendszerezni, még átláthatóbbá tenni, hogy az egyházkerület vezetése számára könnyebben tudjunk visszajelzéseket adni arról, melyik folyamat hol tart” – mondja a kezdetekről.

Bár az előző püspöki ciklustól kezdődően templomok, parókiák, gyülekezeti házak, iskolák épültek és újultak meg nagy számban, legnagyobb projektjük mégis a Ráday Ház részbeni újjáépítése és menedzselése volt. Abban az esetben, ha az esperesek fordulnak hozzájuk szakvéleményért, már a gondolati, koncepcióalkotási, tervezési fázistól tudnak és szeretnének segíteni: építési terveket ellenőriznek vagy helyszíni műszaki szakértést, helyzetfelmérést végeznek. Feladataikhoz jó alapokra, Veres Sándor főgondnok irányítása alatt működő támogató csoport kiváló munkájára és tapasztalatára építhettek – mondja Szabó Márton. A Beruházási Főigazgatóság figyel a jogszabályi keretek betartására, és igyekszik eligazodni az ingatlankérdések útvesztőjében is. „A jó szervezeti struktúra és munkamegosztás azért fontos, hogy az átláthatóság kívánalmának teljes mértékben meg tudjunk felelni – ezért is kezdtünk kiépíteni egy informatikai rendszert, amely gyorsabbá és követhetőbbé teszi a munkánkat. Arról, hogy az egyházmegyék és az egyházközségek milyen ingatlanokkal rendelkeznek, átlátható nyilvántartásunk még nincsen – ennek első lépését kezdték meg a munkatársaim Baranyában: felmérték, milyen állapotban vannak az ottani ingatlanok és hogyan lehetne korszerűsíteni azokat. A teljes kép alapján az egyházkerület vezetése könnyebben tud döntést hozni a támogatási, pályázati, felújítási kérdések hangsúlyairól. Amikor az egyházkerület beruházási projektjeibe belekerültem, még kedvezőbbek voltak a gazdasági kilátások, azóta az ukrajnai háború és a gazdasági válság miatt a már megkezdett beruházások célba juttatására koncentrálunk elsősorban. A tervezőasztalon vannak még templom-, parókia- és iskolaépítési projektjeink, bízunk benne, hogy egyszer ezekbe is belefoghatunk. Addig nem is gondolkodunk nagyobb szervezeti egységben, inkább szűkebb stábbal, intenzívebben dolgozunk, hangsúlyt fektetve a komoly, gondos előkészítésre, tervezésre” – meséli a jelen feladatairól.

Elárulja, az, hogy az egyházban vállaljon munkát, egyáltalán nem volt magától értetődő. Nem akarta, hogy úgy tűnjön, édesapja, Bogárdi Szabó István korábbi dunamelléki püspök miatt kerül pozícióba. Az viszont mindig fontos volt számára, hogy a munka többről szóljon, mint a napi betevő megkeresése. „A munkának nemcsak az az olvasata, hogy bejárok dolgozni, aztán hazamegyek, megnézek egy sorozatot, másnap duzzogva fölkelek, ismét bemegyek – ennél több az élet. Nekem mindig fontos szempont volt, hogy olyan munkát vállaljak, amelybe ezt a többet bele lehet tenni. Ebben a szemléletben dolgoztam az Oktatási Hivatalban, a Magyar Cserkészszövetségnél, de még azok az informatikai projektek is ide köthetők, amelyekben részt vállaltam, hiszen mind a szociális, a gyermekvédelmi vagy a rehabilitációs szférához tartoztak.”

Ettől függetlenül nagy ajándéknak tartja azt, hogy végül mégis az egyháznál vállalt felelős tisztséget: „Sokat dolgoztam világi környezetben, piaci cégnél vagy államigazgatási szervezetben, ehhez képest az egyházkerületnél egész más szellemben dolgozhatunk együtt, amihez a heti munkatársi áhítatok is hozzájárulnak.”

Márton felmenőitől is komoly lelki útravalót kapott: dédapja Szabó Imre egykori fasori esperes, apai nagyszülei Szabó Imre és Szabó Éva sárbogárdi lelkipásztorok voltak, anyai nagyapja pedig Szabó Andor hencidai lelkipásztor. „Viszonylag egyértelmű volt, hogy a lelkészi szolgálat nem az én utam, ennek pedig egyszerű az oka: nem kaptam elhívást Istentől. Persze, ilyen felmenőkkel nem is lett volna könnyű erre a pályára vállalkozni, megfelelésből viszont nem akartam a teológiára jelentkezni, és ezt a szüleim sem várták el tőlem. Hogy kiből mi lesz, nem csak a mi döntésünk, a lapokat az Úristen osztja. Ez segített ezt a kérdést magamban helyre tenni.”

A dunamelléki beruházási főigazgató, mint mondja, törekszik az elődjeihez hasonló, példaértékű életet élni, még ha ennek megvalósítása nem éppen a legegyszerűbb feladat. „Ez összecseng a cserkészpedagógiával is, amit kisgyerekként és később cserkészvezetőként is próbáltam a társaimmal együtt képviselni. A cserkészetben úgy tartjuk, a vezetés elsősorban példa, és ugyanezt tapasztaltam családi közegben is, beleértve a nagyszüleimet, a nagynénéimet és a nagybátyáimat is. Ez nem csupán jó magaviseletet jelent, hanem példát a hitben, a szolgálatban, a családi életben, a munkában, a testvéri szeretetben, a tudományhoz való hozzáállásban. Nemcsak édesapámat emelném ki e tekintetben, hanem édesanyámat is, aki jó példát adott arról, mit jelent az a háttérmunka, amit egy család működtetéséhez kell elvégezni. Abban ő csendesen, türelmesen terelgető, számunkra minden megadó módon nagyon sok példaértékű dolgot tett, nagyon hálásak vagyunk érte testvéreimmel együtt.”

A nagyobb családi találkozókból is sokat merített, és abból is, hogy mind a négy nagyszülővel szoros kapcsolatot ápoltak – meséli. „Sokat jártunk le Hencidára és Sárbogárdra is. A megtérésemben nagy szerepe volt a sárbogárdi nagypapámmal folytatott beszélgetéseknek. Sokan azt gondolják, egy lelkészgyerek tudja, hogy kell megtérni, neki ez bizonyára magától menni fog. Én azok közé tartozom, akiknek ez sokkal hosszabb út volt. Persze, tudtam, hogy kell viselkedni a ’templomos közegben’, de a hitre jutásom nem pontszerű volt. Mind a négy nagyszülőm élettörténete nagy hatással volt rám ebben is, fiatalabb és fiatal felnőtt koromban az ő könyveik – lelki üzeneteik – is formáltak engem.”

Dédszülei – köztük Szabó Imre esperes – élettörténetével most ismerkedik mélyebben – árulta el. „Most kezdem igazán megérteni, hogy milyen viszontagságos korban éltek ők, és hogyan álltak helyt. A kommunizmusban próbálták betörni a hencidai nagyszüleimet is, de nem tudták. Igaz, a nagypapa nem is mozdulhatott Hencidáról más gyülekezetbe, pedig jelentős tudományos pályát futhatott volna be. Amilyen kényelmes korban élünk, nem vagyok róla meggyőződve, hogy ha én kerülnék ma hasonló helyzetbe, tudnék olyan erős lenni, mint amilyen erősek a felmenőim voltak. Hálásak is vagyunk családilag, hogy sok írásos emlék megmaradt tőlük, sőt még egy-egy hangfelvétel is.”

Sokat tanult édesapjától, Bogárdi Szabó Istvántól is, aki tizennyolc éven át töltötte be a dunamelléki püspöki tisztséget. „Azt, hogy hogyan kell a lelkipásztorokkal, presbiterekkel kommunikálni, otthonról hozom. Tanulságosak voltak édesapám tanmeséi is a vasárnapi ebédlőasztalnál arról, hogy mennyire fontos rendszerezetten, átláthatóan és becsületesen gazdálkodni a ránk bízott anyagi javakkal. Van, amikor a pénz kísértése legyőz embereket, de az is előfordul, hogy csak egyszerűen a figyelmetlenség miatt alakulhat ki visszásság. Ha valaki sok pénzzel dolgozik, oda kell figyelnie arra, hogy sose legyen takargatnivalója. A pontos elszámolás mindennek az alapja – ezt tanultam otthonról. Persze, bátorság is kell egy építkezéshez, és közben egyenesnek, őszintének kell maradnunk.”

Az etikus vezetés és a vezetői erények különösen is foglalkoztatják Szabó Mártont. „Ha egy vezető csupán annyit tartana szem előtt, amit a Bibliában olvasunk a szelídségről, a béketűrésről, az alázatról, a kitartásról, a vigasztalásra vagy a meghallgatásra való képességről, már az is elegendő kiindulópont lenne. De abban is tudatosnak kell lennünk, hogy merjünk tükörbe nézni, és magunkat is legyen bátorságunk értékelni. Ha valami félremegy, ha túl nagy a nyomás, ha nehezen tudunk kezelni egy konfliktust, akkor különösen fontos az önreflexió, és ebben a mi hitünk sokat segíthet. A vezetők sokszor nemcsak kifelé, nemcsak a hierarchiában felfelé, hanem saját maguknak is nagyon akarnak bizonyítani. Ha ezt a stresszt, ezt a bizonyítási vágyból fakadó szorongást magukban tartják, saját magukat, ha szabadjára engedik, akkor másokat betegíthetnek meg. Ugyanakkor fontos, hogy a vezetők élen járjanak a béketeremtésben, az alázatban. Ez persze nem jelentheti azt, hogy nem tartatják be a határidőket és semmit nem kérnek számon, sokkal inkább azt kell, hogy jelentse: a céljuk és a víziójuk értékalapú, vagyis az, ahová el szeretnének jutni, nem csupán egyfajta haszon megtermeléséről szól, hanem a közös értékteremtésről, az önmagunkon túlmutató célokról, és arról, hogy mindezt munkatársainkkal együtt, békességben végezzük el. Nem is lehet csupán a haszonban mérni az eredményességet. Emberekkel foglalkozni nehéz dolog, mert az érzéseik, moráljuk, motivációik, hangulatuk hullámzó, és az is dolga a vezetőnek, hogy odafigyeljen az embereire, amennyire lehet. Ehhez bizalmi légkört kell kialakítani, ami megint csak elsősorban a vezető dolga. Sokat jár a fejemben sárbogárdi nagypapa gondolata a magatartásról – szelídség, alázat, nyugalom (mini praxis pietatis) – szeretném ezt mindinkább beépíteni a vezetői minőségembe, nem könnyű feladat.”

A vezetéshez is szükséges bibliai mércét sok éven át volt alkalma gyakorolni a cserkészetben is, ami voltaképpen az élménypedagógia – cselekedve tanulás – eszközeivel hat már egészen kicsi gyerekekre.

„Amiatt létezik ma is a cserkészet, mert szükségünk van példaképre, akit követhetünk, a gyerekek pedig erre még fogékonyabbak. Nagy ereje a cserkészpedagógiának, hogy kint vagyunk a természetben, az erdőben, közösségben vagyunk, sátorban alszunk, esténként tábortüzet rakunk, szinte egész nap játszunk – legalábbis gyermekként így éljük át –, és erre fűzzük fel a cserkésztörvények szerinti életet, ami azzal kezdődik, hogy a cserkész feltétlenül igazat mond. Ez a vezetővé válásban is fontos erény, ahogy az élet minden területén. A kötelezettségeink csúcsa pedig az Istenért, a hazáért és az embertársainkért végzett szolgálat. A cserkészetben megélt tapasztalatok megtanítják a fiatalokat arra, hogy olyan dolgokba érdemes fektetni, amelyeknek van értelme, értéke. Sokat forog a fejemben az a mondat is, amit a cserkészet alapítója, Robert Baden-Powell hagyott ránk, hogy próbáljuk meg egy kicsit jobb állapotban itt hagyni a világot, mint ahogy találtuk. Az értékmérőt ez adja a mostani munkámhoz is, hiszen egy templom vagy egy iskola 80-100 év múlva is szolgálhatja azt a közösséget, amelyiknek épül.”

Szabó Márton hozzáteszi: nem mindig volt ilyen tudatos. Életének már jó ideje része a moldvai csángó népzene, igaz, amikor kisgyermekként próbálták zenére tanítani, nem volt kitartása. Később már kísérletező kedve révén jutott el oda, ahová maga sem gondolta: népzenei színpadokon, táncházakban zenél és a Zurgó Együttes tagjaként furulyajátékával több hanglemezen is szerepel. „Még a Bihari úti parókián laktunk a szüleinkkel, amikor volt egy pianínónk, és egy tüneményes zongoratanárnő járt hozzánk, ő próbált tanítgatni engem is. Ez mindössze fél évig tartott, mert annyira rosszul viselkedtem, hogy egy nap bejelentette, többet talán nem jönne. A szüleim le is tettek arról, hogy valaha zenével foglalkozzak. Később, kiskamasz koromban egy Zurgó-kazettát hallgatva nagyon megtetszett a moldvai csángó zene, illetve a Csángó Bálra is mindig hivatalosak voltunk. Ott kezdett motoszkálni bennem, milyen nagyszerű dolog, ha valaki le tudja játszani ezeket dallamokat. Pár évvel később, a Művészetek Völgyében rábukkantam egy standra, ahol furulyákat és moldvai népi hangszeres dallamok gyűjteményt – tananyagot – lehetett vásárolni. Akkor vettem meg az első furulyát, majd beiratkoztam egy népzeneiskolába, ahol Balogh Sándor foglalkozott az olyan későn érő típusokkal, mint amilyen én is voltam. Itt volt lehetőségem moldvai furulyás mesterektől is közvetlenül tanulni, aztán ellátogattam táncházakban muzsikáló zenészekhez, tőlük is tanultam, felvettem a játékukat, és gyakoroltam, gyakoroltam. Ekkor már a magam kedvére játszottam, órákra belefeledkezve a muzsikálásba – nagy örömére a hétvégén pihenni vágyó családomnak.”

Nem sokkal később az általa alapított Festeres Zenekarral már rendszeres táncházat tartottak a fővárosban – idézi fel. „Csángó bomba Budapesten – van, aki így hívja a rendszerváltás után Budapesten kialakult csángó táncházas világot. Nagyon intenzíven hatott rám a 2006 és 2010 közé eső időszak, amikor a fővárosban virágoztak a moldvai csángó táncházak. Az Almássy téren például több száz vagy akár ezer ember is együtt táncolt csütörtök esténként. Eleinte mi nem szerettünk volna színpadra állni, nem is álmodtam róla, hogy valaha zenekarban játszhatok, vagy lemezen fogok szerepelni. Az egész úgy kezdődött, hogy összeültünk a barátaimmal, és boldogok voltunk, hogy el tudunk egyáltalán játszani valamit.”

Valamivel később a Zurgó Együttesnek is állandó közreműködője lett, amellyel mai napig is havonta táncházat tartanak a MOM Kulturális Központban. Épp egy lemezen dolgoznak most is, amelyen egy csángó falu, Pusztina jellegzetes dalait és dallamait mutatják be. Szabó Márton elárulta: vannak még tervei a moldvai csángó népzenével. „A legtöbben táncházi muzsikaként ismerik, de gyönyörű szép énekes dallamkincse is van a moldvai csángó magyaroknak, és még mindig kerülnek elő olyan felvételek, gyűjtések, amelyek bemutatásra várnak. A moldvai csángók mélyen vallásos emberek, volt időszak, amikor sokáig nem beszélhettek magyarul nyilvánosan, de az imádságban, az énekekben, az énekes imádságokban tovább élt az anyanyelvük. Különösen inspirálnak az úgynevezett szentes énekek – archaikus énekelt imádságok is, valamint foglalkoztat, hogy a mi református zenei hagyományaink, és az ő római katolikus, népzenei hagyományaik között akár motívumok, akár énekszövegek, akár üzenetek vagy dallamok tekintetében milyen kapcsolódások lehetnek. Ha a beruházási projektek mellett marad erre idő, egy nap talán egymásba fűzve is bemutathatjuk ezeket a dallamokat.”

Az első ízelítőt ezekből a dallamokból hathónapos kisfia kapja, aki örömmel hallgatja édesapja muzsikáját. Egy már biztos: neki is lesz miből merítenie.

Képek: Füle Tamás, Szabó Márton, családi archívum